A jobbik, most nem jobbik.
Rosszabik.
Rosszabbika...
Egy elég szellős, de kilikben gazdag múlt hét után hétfőre egy laza, fényképezgetős, Tihanyi-félsziget nézegetős futást terveztem.
Kb ez lett volna az útvonal.
Már épp beleéltem magam a látványba, amikor az aszfaltra kiértem.
Az aszfaltra! - mondom.
Mer azugyesík!
Kisfszomat.
A második lépés után egy kis kavicson úgy kinyekkentettem a jobb bokám, hogy reccsent és éreztem, amint a szalagatomok rétestészta szerűen a végtelenbe nyúlnak.
Viszont fújt a szél és épp 5 kilire voltam az autótól, és kezdtem fázni a könnyeimen túl, tehát nem maradt más mint a kocogás...
Annyi az öröm az ürömben, hogy így is 5:40-es lett az edzésátlag :))...
Szóval mára buci lett a bokám és az egész jobb lábam lufi.
Nemhiszemel...
Pedig ezeket terveztem a közeljövőben és nagyon nem szeretnék lemondani róluk:
Felsőörs50
BB70
2013. szeptember 24., kedd
2013. szeptember 11., szerda
Útkeresés
No, megint waldorfos szülői est...
A 7. osztály mindig egy nehéz osztály.
Ebben az életkorban kezdenek kamaszodni a kölkök általában. Minden viszonylagos és megkérdőjelezhető lesz. Mindent gyanakvással és erős kritikával méregetnek. A hatalmi szónak már nincs foganatja, inkább az érvek hatnak.
Év elején az első epocha történelem és azon belül is a felfedezések korával foglalkozik.
Hisz ez a kor pont az a kor amiben most ők is élnek.
Indulás a nagy ismeretlenebe, indulás a NAGYvilágba. Nagy várakozással, elvárással, reményekkel. Tele izgalommal, de ugyan akkor az esetleges kudarc árnyékával. Nagyon izgalmas kor-életkor.
Amikor ezeket a tanítói párhuzamokat hallgatom megnyugszom, hogy jó helyen vannak a gyerkőcök. Tudják, ismerik, értik őket, életkoruknak megfelelő módon kezelik és irányítják őket.
De visszatérve ehhez az izgalmas kor-életkor játékhoz, párhuzamhoz.
Nem ilyen egy hosszú verseny is? (Tudom, persze, beteg vagyok, mert mindenről ez jut eszembe!)
Vágyaink, reményeink, elvárásaink hajtanak egy olyan alig ismert útra, mely telis-tele van izgalmakkal, váratlan eseményekkel, történésekkel. Ezeket meg kell oldani, a fájdalmakon felül kell kerekedni, küzdeni kell, kicsit szenvedni és ha minden jól megy a végén a királyfi elnyeri méltó jutalmát...
Mindannyian hajtjuk a nagy ismeretlen, keressük a bölcsek kövét, jó esetben legyőzzük a sárkányokat is. Persze néha kicsit bele is halunk, de szerencsére ebben a mesében több életünk is van.
Sajnálom akik nem szállnak be a játékba. Azokat, akik esetleg egy virtuális játékot bámulnak, vagy épp a játszadozókat szemlélik egy varázsdobozon keresztül.
Sokat vesztenek.
Talán mindent.
Ez persze legyen az ő gondjuk.
De addig is nekünk, játékos kedvűeknek nincs veszteni valónk igazán.
Játékra fel!
A 7. osztály mindig egy nehéz osztály.
Ebben az életkorban kezdenek kamaszodni a kölkök általában. Minden viszonylagos és megkérdőjelezhető lesz. Mindent gyanakvással és erős kritikával méregetnek. A hatalmi szónak már nincs foganatja, inkább az érvek hatnak.
Év elején az első epocha történelem és azon belül is a felfedezések korával foglalkozik.
Hisz ez a kor pont az a kor amiben most ők is élnek.
Indulás a nagy ismeretlenebe, indulás a NAGYvilágba. Nagy várakozással, elvárással, reményekkel. Tele izgalommal, de ugyan akkor az esetleges kudarc árnyékával. Nagyon izgalmas kor-életkor.
Amikor ezeket a tanítói párhuzamokat hallgatom megnyugszom, hogy jó helyen vannak a gyerkőcök. Tudják, ismerik, értik őket, életkoruknak megfelelő módon kezelik és irányítják őket.
De visszatérve ehhez az izgalmas kor-életkor játékhoz, párhuzamhoz.
Nem ilyen egy hosszú verseny is? (Tudom, persze, beteg vagyok, mert mindenről ez jut eszembe!)
Vágyaink, reményeink, elvárásaink hajtanak egy olyan alig ismert útra, mely telis-tele van izgalmakkal, váratlan eseményekkel, történésekkel. Ezeket meg kell oldani, a fájdalmakon felül kell kerekedni, küzdeni kell, kicsit szenvedni és ha minden jól megy a végén a királyfi elnyeri méltó jutalmát...
Mindannyian hajtjuk a nagy ismeretlen, keressük a bölcsek kövét, jó esetben legyőzzük a sárkányokat is. Persze néha kicsit bele is halunk, de szerencsére ebben a mesében több életünk is van.
Sajnálom akik nem szállnak be a játékba. Azokat, akik esetleg egy virtuális játékot bámulnak, vagy épp a játszadozókat szemlélik egy varázsdobozon keresztül.
Sokat vesztenek.
Talán mindent.
Ez persze legyen az ő gondjuk.
De addig is nekünk, játékos kedvűeknek nincs veszteni valónk igazán.
Játékra fel!
2013. szeptember 9., hétfő
0:1
Jó volt.
Komolyan.
Baromi jó helyről indultam neki.
A célvonaltól kb. 5m választott el - meg egy világ.
Már az eleje szellős volt, azt hittem itt passzírozás lesz, meg könyöklés, meg tolongás. De nem. Szépen kocogtunk ki Samonyból.
Aszfalton.
Meleg volt, mert 16:30-kor, nyár végén, ilyenkor, erre felé még az van.
A pulzusomat nem néztem, de mint utólag kiderült magas volt, pedig nagyon kellemesen, nézelődve kocorásztunk kifelé.
Aztán beértünk egy inkább kicsit hullámos, árnyas, hűs ösvényre. Itt Kerekes Csabival beszélgettünk. Úgy, mintha mi mindig is együtt futkorásznánk péntek délutánonként a Mont-Blanc lábánál és mindig beszélgetnénk is e közben. Valószínűtlenül nyugalmas és kellemes rész volt. Meglepett, hogy előttünk és utánunk is 2-3-4m szabad tér volt, tehát nem az a sarokra lépős tömeg fíling.
Az első ponthoz közelítve mondtam Csabinak, hogy ne a bal oldalon felállított ponthoz, hanem a vele szemben, a nézelődő tömeg mögötti kis kúthoz menjünk frissíteni. Még a családi kiránduláskor figyeltem fel erre a vízvételi helyre és ebben a sűrű mezőnyben jól jött ez a privát csap.
Szóval saját helyünkön mosakodtunk, ittunk és töltöttünk a jéghideg vízből.
Aztán tovább.
Valahol itt kapcsolódott be Szasza is a menetbe.
No, innen aztán tényleg heherészős élményfutás volt. Az épp elől futót froclizta a két hátsó. Kicsit már gyalogolgattunk, meg kocogtunk, meg joggoltunk, meg a szép fenekeket is megnéztük asszem, de közben ment a duma. Kezet ráztam az út mentén szurkoló Kiliannal, pacsiztunk sok gyerekkel, és nézelődtünk.
Kicsit rossz érzésem is volt, hogy ennyire buli hangulatban megyünk. Nem tiszteletlenség ez? Bakker ez valami nagy verseny vagy mi, itt nem szenvedni meg erőlködni szoktak? Nem vagyok én tiszteletlen ezzel a távval?
Persze elhessegettem ezeket a gondolatokat, de azért kicsit ott motoszkáltak bennem.
Az első buckáról óvatosan jöttünk le. Fel voltam rá készülve, meg arra is, hogy majd jól elhúznak mellettem ezren. De nem is. Páran igen, de nem tömegével. Nem volt túl jó a meredekség meg a hosszúság ezen kombinációja, de azért ki lehetett bírni.
És máris a második ponton találtuk magunkat.
Csabi és Pali bá a lejtőn elléptek, mert mi Szaszával tekknikkai szünetet tartottunk.
Aztán ponton Szaszát is szem elől tévesztettem.
Ittam kólát, ettem narancsot és vettem két nagy kocka sajtot, meg kenyeret. A kulacsot csurig töltöttem vízzel és már mentem is kifelé. Eszegetés közben haladtam. Mire az utolsó sajthoz értem épp beértem a püspök kenyérrel küzdő Szaszát is.
Együtt mocorogtunk Les Contamines felé.
Többen mondták, hogy ez egy jól futható szakasz, szinte sík.
Kisfaszom.
Hullámzik rendesen és kisebb felszökések, bőven sétálós szakaszok is vannak benne. Az öreg rókák szerint itt új volt a vonalvezetés.
Ennek ellenére kellemesen haladtunk.
Szasza előttem. 5-10-50m-re. Aztán beértem, majd én kerültem elé. Lassan, de biztosan nyúltak az árnyékok és szépen ránksötétedett. Az egyre csökkenő hőmérsékletben egyre jobban esett a futás. Annyira jó volt, hogy nagyon.
Beértem a pontra - itt Szaszáról már nem tudtam semmit - de nem időztem, mert a verseny előtti nap egy kis saját depót rejtettem el a hivatalos etetőpont utáni susnyásban. Emőék nem tudtak feljönni ide elém mert lemaradtunk a buszjegyigénylésről, így az ezen a ponton amúgy legális supportot így oldottam meg. Mosakodás és evés után tök sötétben, de még lámpa nélkül mentem a motyómig. Megtaláltam, kibontottam és végre a kólámhoz jutottam, meg némi kajához. Abban a hitben voltam, hogy közben a többiek már rég elém kerültek, de ez nem igazán izgatott.
Az órámat egyébként úgy állítottam be, hogy csak a pulzusomat és az aktuális tengerszint feletti magasságot láttam, mást nem. Az időt nem akartam nézni, mert nem láttam értelmét. Úgy mentem, ahogy tényleg a legjobbnak láttam.
Egy darabig még síkon mentünk, majd a videókról már jól ismert fáklyákkal megvilágított sziklás részen kezdtünk el kapaszkodni.
Innen sokat gyalogoltam, csak néha kocogtam bele. Folyamatosan ittam és minden lehetséges helyen újratöltöttem a kulacsomat.
Erről a részről sincsen semmi rossz élményem. Szépen haladtam, de nem megszakadósan.
Érzésre gyorsan La Balme-nál találtam magam és csodálkoztam, hogy milyen jó kis frissítőpontot találtam a semmi közepén. Az egyik segítő - látva a rajtszámomat - unicummal is megkínált?!!!? Nemhiszemel!
A vaksötét Alpok béli éjszakában egy üveg unicum!!!
'Engem hívnak Leo. Köszönömszeépen!' - ez volt a körítés...
Leótól kértem egy kávét, de előtte betoltam egy levest is.
Ez a kombó aztán még jobb kedvre derített.
Nagyon jó erőben és bizakodóan rugaszkodtam neki a Bonhomme hágónak.
Mellettem mindenki már minimum hosszú felsőben, de volt aki hosszú gatyát és vízhatlan! alsót is húzott!
Rajtam egy 3/4-es gatyó és egy T100 Finisheres póló volt, de pont komfortosnak éreztem. Többször is rákérdéztem magamnál, hogy magamnál vagyok-e így, 2000m fölött, ebben a szerelésben, de mindig megnyugtató volt a válasz.
No majd fent megfagysz haver a tótzihher!
De nem.
Sőt, lefelé még izzadtam is, pedig egyáltalán nem verettem, csak szépen csordogáltam.
Les Chapieux-nél a pontra érkezéskor ellenőrizték a telefonom, kabátom, pótlámpám és izofóliám. Aztán megint levest ettem egy kis kenyérrel, kis kólát ittam és robogtam is tovább.
A pont után megálltam pisilni. No, ez tényleg meglepő, mert én ilyet nem szoktam, de most már vagy harmadszorra tettem. Szóval tényleg ittam mint a gödény...
Innen egy kellemetlen aszfalt jött, amit épp nem tudtam futni. Aztán mégis egy kicsit, aztán megint nem, aztán megint... Szóval olyan senem gyaloglós, senem sétálós. Tudtam, hogy magasra kell menni, de ennek ellenére még lejtett is. Ez az a szakasz, ahol ha nem vigyáz az ember, akkor be lehet aludni, de én egész jól átvészeltem. Örültem amikor végre rendesen nekikezdett az emelkedő.
Egész jó kis csapat állt össze. Én közvetlenül az első srác mögött haladtam, de utánam még vagy 6-7 ember vontatta magát ezzel a szerelvénnyel egyre feljebb. Többször bevillantak az itt készült, varázslatos éjszakai felvételek, de ha hátra pillantottam, akkor rögtön élőben is láthattam magam mögött a végtelenbe nyúló fényfüzért.
Még mindig nem akaródzott felöltözni jobban. Az órámon követtem az egyenletes emelkedést és vártam, hogy mikor hűl le igazán a levegő és mikor kezd egy kis szellő lengedezni.
2200m
2300m
2400m
Semmi...
Aztán egyszer csak vége szakadt a hegymenetnek.
Nekiindultam és teljesen egyedül találtam magam. Az emberek nem tudom hová tűntek mellőlem, de teljesen egyedül voltam a fekete éjszakában. Kényelmesen kocogtam lefelé és nagyon élveztem a kis ösvények közötti ugrálgatást. Egyre lejjebb ereszkedtem és kezdtem érezni, hogy itt bizony hűl a levegő. Talán a tavak miatt? - gondoltam és igazam lehetett, mert ahogy síkra váltott a terep egyre több vízfelületet kellett kerülgetni.
Itt kezdtem érezni, hogy ugyan jó lenne a következő emelkedő előtt enni valamit, de nem igazán kívántam semmit. Semmi baj, majd a ponton talán a leves helyre rak.
De nem.
Azt sem kívántam és egyáltalán semmit.
Gondoltam, hogy egy kicsit pihenni, üldögélni kellene, hogy a rendszer magára találjon, de pont ezen a részen volt a leghidegebb. Magamra vettem a hosszú, vékony felsőmet, de éreztem, hogy hosszasan nem időzhetek, mert teljesen átfázom és elgémberednek a tagjaim.
Kilibbentem a vaksötétbe és erőltettem, a futást, hogy egy kicsit átmelegedjek. Lassan azért újra működésbe lendültem, viszont kezdtem érezni az üzemanyag hiányát.
Aztán a sík útról jött a jobbos letérés, mely 500m-nyi kedves emelkedőt rejtegetett. (0:50-2:10-ig.)
Nem ment úgy mint eddig.
Próbáltam vizet, kólát inni, szeletet enni, gumicukrot majszolni, de nem igazán csúszott egyik sem. Nem volt rossz a gyomrom, nem volt hányingerem, nem görcsölt, nem nyomott, csak épp nem kívánt tovább dolgozni.
Az erőm meg ugye nem lett több...
A csúcs utáni lefelé sem tetszett igazán. Hullámzott és nem akart fogyni a szint. Persze ha nincs rend belül, akkor aztán minden külső körülmény egyre nyavalyásabbá válik és ez így is volt. Ez tudtam és érzetem. Tisztában voltam vele, hogy mitől érzek úgy ahogy, de nem volt ellenszerem a belső béke helyreállításához.
A checrouit-i pont nem akart közeledni és a futás erőltetése is annyi energiámba került, hogy inkább csak sétáltam.
Lefelé!
Persze aztán ilyenkor olyan béna lesz az ember, hogy az hihetetlen. Rugdaltam a köveket, csetlettem, botlottam, kóvályogtam, mint egy holdkóros. Gyökkettővel...
Végre felfogtam az előttem halványan feltárulkozó fényeket és beazonosítottam a közelgő frissítőpont helyét is. Nem voltam messze, de nem is haladtam.
Itt ment el mellettem Kerekes Csabi is. Olyan lazán és olyan sebességkülönbséggel, hogy rossz volt nézni is.
A pontra inkább csak beestem.
És nem tudtam magamba gyömöszölni semmit sem!
Semmit.
Ültem egy kicsit és nekiduráltam magam, hogy leereszkedjek Courmayeur-ba a jó meleg pontra, a friss cuccaimhoz, a meleg kajákhoz és önkényeztetés felé. Elindultam, de pár száz méter után inkább visszafordultam.
Mivel korábban több helyről is azt az infót kaptam, hogy az elkövetkezendő lejtmenet elég gáz, így két ponton is módosítottam az ereszkedés taktikáján.
Először is egy pofás, és tiszta mellékhelységben hagytam némi felesleges plusz súlyt.
Másodszor pedig, a kézikulacsomat felszereltem a hátizsákomra és az addig nem használt botokat is elővettem és használatba állítottam őket.
Mindkét módosítás brilliáns ötletnek bizonyult.
A lefelé menetet csak válogatottan ocsmány jelzőkkel lehetne leírni. Az eddigi nedves, kissé saras terepet itt, a száraz, olasz oldalon finom, szinte púder szerű por váltotta fel. Ezzel volt felszórva az 700m-nyi ereszkedés, amit kevesebb mint 4 kilin kellett abszolválni. Ráadásul még sötétben, a fejlámpa fényénél láttam is, hogy mit vagyok kénytelen belélegezni. Brrrrrr....
Ha valaki elment mellettem próbáltam minél tovább nem lélegezni, mert olyan szmogfelhőt kaptam, hogy egy kisebb katasztrófafilm is kijött volna belőle...
Szenvedtem, asszem ez a legszemléletesebb kifejezés.
Leérve már a macskakő sem tudott annyira meghatni, hogy fussak rajta.
Mindegy, csak be a pontra!
A motyóm gyorsan a kezembe került és mentem is vele fel, a csarnokba, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
Kerestem egy szabad helyet, majd a kajakínálat feltérképezése után egy adag paradicsomos tésztát öleltem magamhoz. Gyorsan bele is ettem, de egyszerűen nem volt nyálam amivel lenyelhettem volna. Két darab pennét sikerült letuszkolnom. Próbáltam egy kis tonikkal öblíteni a dolgot, de nehezen ment.
Semmi gond, időm mint a tenger! - gondoltam.
Szépen kibontottam a zsákom és egy lábmosós, újrakrémezős átöltözést mutattam be. A mosakodástól és a tiszta göncöktől egész felfrissültem. Visszatértem a tányéromhoz, de megint csak két darab pennéig jutottam. Elmentem levesért is hátha azzal jobb lesz, de 1-2 kanálnál nem ment le több.
Akkor pihi.
Kerestem egy félreeső helyet és a masszőrök és orvosi ágyak környékén egy nagy matracon hanyatt dőltem. Nem tudom mennyit szuszogtam, de mire felkeltem egy kicsit jobban érzetem magam. (Gondolom felszívódott a 4db penne, az 1dl tonik és a 0,5dl leves...) (Most visszanéztem az adatokat az órámról. Ekkor 3-3,5 órája nem ettem már semmit és inni is alig valamit.)
Egy kicsit összekaptam magam és nem akartam sokat tökölni sem, majd csak lesz valahogy menet közben is...
Összepakoltam és nekiindultam Courmayeur-nek.
Egész jó tempóban és ütemesen haladtam. Botokkal mentem, mert tudtam, hogy a Bertone házig lesz azért még egy kis szint, futni meg nem nagyon fogok.
Az erőm egész a falu széli aszfaltig tartott. Ahogy a burkolatnak, úgy nekem is végem lett. Komolyan, mint akiből kivették az elemet. Egyre lassabban és szenvedősebben haladtam. Szinte tök egyedül voltam, errefelé teljesen szétszakadt már a mezőny. Zigor jött velem szemben, aki már feladta a küzdelmet, ment lefelé Courmayeur-be. Pár szót váltottunk sztán tovább erőltettem a hegymenetet. Nem álltam meg, de lassan haladtam felfelé. Megváltás volt a pontra beérkezni. 1,5 óra volt 5 kili és 800m szint. Nem túl acélos.
Felfelé menet azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha fenn egy öt michelin csillagos étterem fogadna és azt mondanák, hogy azt eszem amit csak akarok. Rá kellett döbbenjek, hogy nem tudnék mit mondani - talán szóhoz sem jutnék :).
Nem volt olyan, amit be tudtam volna rakni az arcomba.
Az egyik ház mögül guberáltam pár kartonpapírt, azokat letettem a földre (évek+rutin). Felvettem a fekete, vízhatlan dzsekimet és kifeküdtem, hogy a lassan felkelő nap sugarai átmelegítsenek. Hátha egy kis melegség és pihenés segít. Néha felkeltem, tébláboltam a frissítőasztalok körül, majd visszafeküdtem. Előszedtem a kajáimat, de csak egy fél müzliszeletet tudtam elnyammogni egy kis tonik kísértében.
Azon morfondíroztam, hogy talán eljutok vhogy a Bonatti házig. Aztán Arnuváig. Megyek, aztán a pontokon pihenek.
De mi lesz utána? A Ferreten nem lehet átgurulni. Ennyi energiával nem jutok át. Néztem az órám és arra jutottam, hogy a 11:00 órás pontzárást még elcsípem Courmayeur-ban.
Tisztán és egyértelműen jött a gondolat: visszamegyek.
Nem láttam a továbbiaknak értelmét.
Lassan 10:00 óra lett, itt is eltöltöttem agonizálással 1,5 órát, a következő pontokon már időm sem lenne pihengetni.
Szépen összecsomagoltam és elindultam visszafelé.
Persze a legnagyobb tömegben.
Elképesztő mennyiségű ember jött szembe.
Lerúgtam a lábkörmeimet és baromira szenvedtem.
Igazi végjátéka volt ez az idei betlinek.
És nem.
Nem bántam meg a feladást.
Akkor sem éreztem a legkisebb elkeseredést és azóta sem őrzök magamban semmilyen rossz, vagy negatív élményt az egész csonka UTMB-vel kapcsolatban.
Nagyon közel került hozzám az egész verseny.
Tulajdonképpen ismerem már az egész pályát.
Voltam ott nagy hőségben és eszelős viharban is.
Nem érzem elérhetetlennek.
Most nem jött össze, de ma sem csinálnám másképp.
Még visszamegyek, az biztos.
Komolyan.
Baromi jó helyről indultam neki.
A célvonaltól kb. 5m választott el - meg egy világ.
Már az eleje szellős volt, azt hittem itt passzírozás lesz, meg könyöklés, meg tolongás. De nem. Szépen kocogtunk ki Samonyból.
Aszfalton.
Meleg volt, mert 16:30-kor, nyár végén, ilyenkor, erre felé még az van.
A pulzusomat nem néztem, de mint utólag kiderült magas volt, pedig nagyon kellemesen, nézelődve kocorásztunk kifelé.
Aztán beértünk egy inkább kicsit hullámos, árnyas, hűs ösvényre. Itt Kerekes Csabival beszélgettünk. Úgy, mintha mi mindig is együtt futkorásznánk péntek délutánonként a Mont-Blanc lábánál és mindig beszélgetnénk is e közben. Valószínűtlenül nyugalmas és kellemes rész volt. Meglepett, hogy előttünk és utánunk is 2-3-4m szabad tér volt, tehát nem az a sarokra lépős tömeg fíling.
Az első ponthoz közelítve mondtam Csabinak, hogy ne a bal oldalon felállított ponthoz, hanem a vele szemben, a nézelődő tömeg mögötti kis kúthoz menjünk frissíteni. Még a családi kiránduláskor figyeltem fel erre a vízvételi helyre és ebben a sűrű mezőnyben jól jött ez a privát csap.
Szóval saját helyünkön mosakodtunk, ittunk és töltöttünk a jéghideg vízből.
Aztán tovább.
Valahol itt kapcsolódott be Szasza is a menetbe.
No, innen aztán tényleg heherészős élményfutás volt. Az épp elől futót froclizta a két hátsó. Kicsit már gyalogolgattunk, meg kocogtunk, meg joggoltunk, meg a szép fenekeket is megnéztük asszem, de közben ment a duma. Kezet ráztam az út mentén szurkoló Kiliannal, pacsiztunk sok gyerekkel, és nézelődtünk.
Kicsit rossz érzésem is volt, hogy ennyire buli hangulatban megyünk. Nem tiszteletlenség ez? Bakker ez valami nagy verseny vagy mi, itt nem szenvedni meg erőlködni szoktak? Nem vagyok én tiszteletlen ezzel a távval?
Persze elhessegettem ezeket a gondolatokat, de azért kicsit ott motoszkáltak bennem.
Az első buckáról óvatosan jöttünk le. Fel voltam rá készülve, meg arra is, hogy majd jól elhúznak mellettem ezren. De nem is. Páran igen, de nem tömegével. Nem volt túl jó a meredekség meg a hosszúság ezen kombinációja, de azért ki lehetett bírni.
És máris a második ponton találtuk magunkat.
Csabi és Pali bá a lejtőn elléptek, mert mi Szaszával tekknikkai szünetet tartottunk.
Aztán ponton Szaszát is szem elől tévesztettem.
Ittam kólát, ettem narancsot és vettem két nagy kocka sajtot, meg kenyeret. A kulacsot csurig töltöttem vízzel és már mentem is kifelé. Eszegetés közben haladtam. Mire az utolsó sajthoz értem épp beértem a püspök kenyérrel küzdő Szaszát is.
Együtt mocorogtunk Les Contamines felé.
Többen mondták, hogy ez egy jól futható szakasz, szinte sík.
Kisfaszom.
Hullámzik rendesen és kisebb felszökések, bőven sétálós szakaszok is vannak benne. Az öreg rókák szerint itt új volt a vonalvezetés.
Ennek ellenére kellemesen haladtunk.
Szasza előttem. 5-10-50m-re. Aztán beértem, majd én kerültem elé. Lassan, de biztosan nyúltak az árnyékok és szépen ránksötétedett. Az egyre csökkenő hőmérsékletben egyre jobban esett a futás. Annyira jó volt, hogy nagyon.
Beértem a pontra - itt Szaszáról már nem tudtam semmit - de nem időztem, mert a verseny előtti nap egy kis saját depót rejtettem el a hivatalos etetőpont utáni susnyásban. Emőék nem tudtak feljönni ide elém mert lemaradtunk a buszjegyigénylésről, így az ezen a ponton amúgy legális supportot így oldottam meg. Mosakodás és evés után tök sötétben, de még lámpa nélkül mentem a motyómig. Megtaláltam, kibontottam és végre a kólámhoz jutottam, meg némi kajához. Abban a hitben voltam, hogy közben a többiek már rég elém kerültek, de ez nem igazán izgatott.
Az órámat egyébként úgy állítottam be, hogy csak a pulzusomat és az aktuális tengerszint feletti magasságot láttam, mást nem. Az időt nem akartam nézni, mert nem láttam értelmét. Úgy mentem, ahogy tényleg a legjobbnak láttam.
Egy darabig még síkon mentünk, majd a videókról már jól ismert fáklyákkal megvilágított sziklás részen kezdtünk el kapaszkodni.
Innen sokat gyalogoltam, csak néha kocogtam bele. Folyamatosan ittam és minden lehetséges helyen újratöltöttem a kulacsomat.
Erről a részről sincsen semmi rossz élményem. Szépen haladtam, de nem megszakadósan.
Érzésre gyorsan La Balme-nál találtam magam és csodálkoztam, hogy milyen jó kis frissítőpontot találtam a semmi közepén. Az egyik segítő - látva a rajtszámomat - unicummal is megkínált?!!!? Nemhiszemel!
A vaksötét Alpok béli éjszakában egy üveg unicum!!!
'Engem hívnak Leo. Köszönömszeépen!' - ez volt a körítés...
Leótól kértem egy kávét, de előtte betoltam egy levest is.
Ez a kombó aztán még jobb kedvre derített.
Nagyon jó erőben és bizakodóan rugaszkodtam neki a Bonhomme hágónak.
Mellettem mindenki már minimum hosszú felsőben, de volt aki hosszú gatyát és vízhatlan! alsót is húzott!
Rajtam egy 3/4-es gatyó és egy T100 Finisheres póló volt, de pont komfortosnak éreztem. Többször is rákérdéztem magamnál, hogy magamnál vagyok-e így, 2000m fölött, ebben a szerelésben, de mindig megnyugtató volt a válasz.
No majd fent megfagysz haver a tótzihher!
De nem.
Sőt, lefelé még izzadtam is, pedig egyáltalán nem verettem, csak szépen csordogáltam.
Les Chapieux-nél a pontra érkezéskor ellenőrizték a telefonom, kabátom, pótlámpám és izofóliám. Aztán megint levest ettem egy kis kenyérrel, kis kólát ittam és robogtam is tovább.
A pont után megálltam pisilni. No, ez tényleg meglepő, mert én ilyet nem szoktam, de most már vagy harmadszorra tettem. Szóval tényleg ittam mint a gödény...
Innen egy kellemetlen aszfalt jött, amit épp nem tudtam futni. Aztán mégis egy kicsit, aztán megint nem, aztán megint... Szóval olyan senem gyaloglós, senem sétálós. Tudtam, hogy magasra kell menni, de ennek ellenére még lejtett is. Ez az a szakasz, ahol ha nem vigyáz az ember, akkor be lehet aludni, de én egész jól átvészeltem. Örültem amikor végre rendesen nekikezdett az emelkedő.
Egész jó kis csapat állt össze. Én közvetlenül az első srác mögött haladtam, de utánam még vagy 6-7 ember vontatta magát ezzel a szerelvénnyel egyre feljebb. Többször bevillantak az itt készült, varázslatos éjszakai felvételek, de ha hátra pillantottam, akkor rögtön élőben is láthattam magam mögött a végtelenbe nyúló fényfüzért.
Még mindig nem akaródzott felöltözni jobban. Az órámon követtem az egyenletes emelkedést és vártam, hogy mikor hűl le igazán a levegő és mikor kezd egy kis szellő lengedezni.
2200m
2300m
2400m
Semmi...
Aztán egyszer csak vége szakadt a hegymenetnek.
Nekiindultam és teljesen egyedül találtam magam. Az emberek nem tudom hová tűntek mellőlem, de teljesen egyedül voltam a fekete éjszakában. Kényelmesen kocogtam lefelé és nagyon élveztem a kis ösvények közötti ugrálgatást. Egyre lejjebb ereszkedtem és kezdtem érezni, hogy itt bizony hűl a levegő. Talán a tavak miatt? - gondoltam és igazam lehetett, mert ahogy síkra váltott a terep egyre több vízfelületet kellett kerülgetni.
Itt kezdtem érezni, hogy ugyan jó lenne a következő emelkedő előtt enni valamit, de nem igazán kívántam semmit. Semmi baj, majd a ponton talán a leves helyre rak.
De nem.
Azt sem kívántam és egyáltalán semmit.
Gondoltam, hogy egy kicsit pihenni, üldögélni kellene, hogy a rendszer magára találjon, de pont ezen a részen volt a leghidegebb. Magamra vettem a hosszú, vékony felsőmet, de éreztem, hogy hosszasan nem időzhetek, mert teljesen átfázom és elgémberednek a tagjaim.
Kilibbentem a vaksötétbe és erőltettem, a futást, hogy egy kicsit átmelegedjek. Lassan azért újra működésbe lendültem, viszont kezdtem érezni az üzemanyag hiányát.
Aztán a sík útról jött a jobbos letérés, mely 500m-nyi kedves emelkedőt rejtegetett. (0:50-2:10-ig.)
Nem ment úgy mint eddig.
Próbáltam vizet, kólát inni, szeletet enni, gumicukrot majszolni, de nem igazán csúszott egyik sem. Nem volt rossz a gyomrom, nem volt hányingerem, nem görcsölt, nem nyomott, csak épp nem kívánt tovább dolgozni.
Az erőm meg ugye nem lett több...
A csúcs utáni lefelé sem tetszett igazán. Hullámzott és nem akart fogyni a szint. Persze ha nincs rend belül, akkor aztán minden külső körülmény egyre nyavalyásabbá válik és ez így is volt. Ez tudtam és érzetem. Tisztában voltam vele, hogy mitől érzek úgy ahogy, de nem volt ellenszerem a belső béke helyreállításához.
A checrouit-i pont nem akart közeledni és a futás erőltetése is annyi energiámba került, hogy inkább csak sétáltam.
Lefelé!
Persze aztán ilyenkor olyan béna lesz az ember, hogy az hihetetlen. Rugdaltam a köveket, csetlettem, botlottam, kóvályogtam, mint egy holdkóros. Gyökkettővel...
Végre felfogtam az előttem halványan feltárulkozó fényeket és beazonosítottam a közelgő frissítőpont helyét is. Nem voltam messze, de nem is haladtam.
Itt ment el mellettem Kerekes Csabi is. Olyan lazán és olyan sebességkülönbséggel, hogy rossz volt nézni is.
A pontra inkább csak beestem.
És nem tudtam magamba gyömöszölni semmit sem!
Semmit.
Ültem egy kicsit és nekiduráltam magam, hogy leereszkedjek Courmayeur-ba a jó meleg pontra, a friss cuccaimhoz, a meleg kajákhoz és önkényeztetés felé. Elindultam, de pár száz méter után inkább visszafordultam.
Mivel korábban több helyről is azt az infót kaptam, hogy az elkövetkezendő lejtmenet elég gáz, így két ponton is módosítottam az ereszkedés taktikáján.
Először is egy pofás, és tiszta mellékhelységben hagytam némi felesleges plusz súlyt.
Másodszor pedig, a kézikulacsomat felszereltem a hátizsákomra és az addig nem használt botokat is elővettem és használatba állítottam őket.
Mindkét módosítás brilliáns ötletnek bizonyult.
A lefelé menetet csak válogatottan ocsmány jelzőkkel lehetne leírni. Az eddigi nedves, kissé saras terepet itt, a száraz, olasz oldalon finom, szinte púder szerű por váltotta fel. Ezzel volt felszórva az 700m-nyi ereszkedés, amit kevesebb mint 4 kilin kellett abszolválni. Ráadásul még sötétben, a fejlámpa fényénél láttam is, hogy mit vagyok kénytelen belélegezni. Brrrrrr....
Ha valaki elment mellettem próbáltam minél tovább nem lélegezni, mert olyan szmogfelhőt kaptam, hogy egy kisebb katasztrófafilm is kijött volna belőle...
Szenvedtem, asszem ez a legszemléletesebb kifejezés.
Leérve már a macskakő sem tudott annyira meghatni, hogy fussak rajta.
Mindegy, csak be a pontra!
A motyóm gyorsan a kezembe került és mentem is vele fel, a csarnokba, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
Kerestem egy szabad helyet, majd a kajakínálat feltérképezése után egy adag paradicsomos tésztát öleltem magamhoz. Gyorsan bele is ettem, de egyszerűen nem volt nyálam amivel lenyelhettem volna. Két darab pennét sikerült letuszkolnom. Próbáltam egy kis tonikkal öblíteni a dolgot, de nehezen ment.
Semmi gond, időm mint a tenger! - gondoltam.
Szépen kibontottam a zsákom és egy lábmosós, újrakrémezős átöltözést mutattam be. A mosakodástól és a tiszta göncöktől egész felfrissültem. Visszatértem a tányéromhoz, de megint csak két darab pennéig jutottam. Elmentem levesért is hátha azzal jobb lesz, de 1-2 kanálnál nem ment le több.
Akkor pihi.
Kerestem egy félreeső helyet és a masszőrök és orvosi ágyak környékén egy nagy matracon hanyatt dőltem. Nem tudom mennyit szuszogtam, de mire felkeltem egy kicsit jobban érzetem magam. (Gondolom felszívódott a 4db penne, az 1dl tonik és a 0,5dl leves...) (Most visszanéztem az adatokat az órámról. Ekkor 3-3,5 órája nem ettem már semmit és inni is alig valamit.)
Egy kicsit összekaptam magam és nem akartam sokat tökölni sem, majd csak lesz valahogy menet közben is...
Összepakoltam és nekiindultam Courmayeur-nek.
Egész jó tempóban és ütemesen haladtam. Botokkal mentem, mert tudtam, hogy a Bertone házig lesz azért még egy kis szint, futni meg nem nagyon fogok.
Az erőm egész a falu széli aszfaltig tartott. Ahogy a burkolatnak, úgy nekem is végem lett. Komolyan, mint akiből kivették az elemet. Egyre lassabban és szenvedősebben haladtam. Szinte tök egyedül voltam, errefelé teljesen szétszakadt már a mezőny. Zigor jött velem szemben, aki már feladta a küzdelmet, ment lefelé Courmayeur-be. Pár szót váltottunk sztán tovább erőltettem a hegymenetet. Nem álltam meg, de lassan haladtam felfelé. Megváltás volt a pontra beérkezni. 1,5 óra volt 5 kili és 800m szint. Nem túl acélos.
Felfelé menet azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha fenn egy öt michelin csillagos étterem fogadna és azt mondanák, hogy azt eszem amit csak akarok. Rá kellett döbbenjek, hogy nem tudnék mit mondani - talán szóhoz sem jutnék :).
Nem volt olyan, amit be tudtam volna rakni az arcomba.
Az egyik ház mögül guberáltam pár kartonpapírt, azokat letettem a földre (évek+rutin). Felvettem a fekete, vízhatlan dzsekimet és kifeküdtem, hogy a lassan felkelő nap sugarai átmelegítsenek. Hátha egy kis melegség és pihenés segít. Néha felkeltem, tébláboltam a frissítőasztalok körül, majd visszafeküdtem. Előszedtem a kajáimat, de csak egy fél müzliszeletet tudtam elnyammogni egy kis tonik kísértében.
Azon morfondíroztam, hogy talán eljutok vhogy a Bonatti házig. Aztán Arnuváig. Megyek, aztán a pontokon pihenek.
De mi lesz utána? A Ferreten nem lehet átgurulni. Ennyi energiával nem jutok át. Néztem az órám és arra jutottam, hogy a 11:00 órás pontzárást még elcsípem Courmayeur-ban.
Tisztán és egyértelműen jött a gondolat: visszamegyek.
Nem láttam a továbbiaknak értelmét.
Lassan 10:00 óra lett, itt is eltöltöttem agonizálással 1,5 órát, a következő pontokon már időm sem lenne pihengetni.
Szépen összecsomagoltam és elindultam visszafelé.
Persze a legnagyobb tömegben.
Elképesztő mennyiségű ember jött szembe.
Lerúgtam a lábkörmeimet és baromira szenvedtem.
Igazi végjátéka volt ez az idei betlinek.
És nem.
Nem bántam meg a feladást.
Akkor sem éreztem a legkisebb elkeseredést és azóta sem őrzök magamban semmilyen rossz, vagy negatív élményt az egész csonka UTMB-vel kapcsolatban.
Nagyon közel került hozzám az egész verseny.
Tulajdonképpen ismerem már az egész pályát.
Voltam ott nagy hőségben és eszelős viharban is.
Nem érzem elérhetetlennek.
Most nem jött össze, de ma sem csinálnám másképp.
Még visszamegyek, az biztos.
2013. augusztus 29., csütörtök
-1 nap
Asszem vége a halogatásnak.
Vége, annak, hogy majd holnap lesz valami, majd holnap jobb lesz, majd holnap jobb leszek, majd holnap többet teszek érte, majd minden nap teszek érte...
Nem, egyelőre ez ennyi.
Hogy mi jön ki belőle?
Vasárnap már tudni fogom, egyelőre a szokásos klimax jellegű hullámzást élem.
Már szombat óta itt vagyunk a családdal Chamonix-ban.
Kirándultunk, sétálgattunk többször is.
Pár nap alatt olyan hétköznapivá vált a lét itt, hogy nincs bennem az eddigi chamonix-s frász. Reggel lemegyek a pékhez, beugrom a közértbe, elmegyek futni. Séta közben Krupickával, Kiliannal, meg hozzájuk hasonlóan csak képekről ismert emberekkel találkozunk olyan természetességgel, mintha ténleg itt töltenénk a hétköznapjainkat. Olyan az érzésem, hogy már hónapok óta itt élünk.
Ebből adódóan az UTMB sem tűnik olyan elérhetetlen, távoli célnak. Itt van mellettünk a pálya, itt futok reggel, mintha hazai vizeken eveznék. A Mont-Blanc tömbje itt tornyosul fölöttünk, hol jobban hol kevésbé láthatóan a horizontunk részévé vált. A hegyek barátságosak, az időjárás baráti.
Jó, van hogy esik, meg köd van, de semmi sem szélsőséges.
Ez fontos.
Szóval olyan langymeleg, amiből nehéz kinézni valami nagy-nagy traumát.
Persze azt nem gondolom, hogy egy vasárnapi korzó elé nézek, de ebből a szemszögből nem tűnik félelmetesnek a dolog. Semmi olyat nem kell csinálnom majd, mint amit eddig ne tettem volna. Amit ne tettem volna szabad akaratomból, saját magam boldogítására, saját magam kedvére.
Ennyire egyszerű?
Lehet.
Remélem.
Más részről viszont tegnap este és ma reggel láttam a sok TDS-es beérkezőt. A sok gyűrött, szenvedős fejet, a sok bicegőt. Ez azért kicsit elgondolkodtat.
Meg az egész hajcihő, felfordulás, ami itt körülvesz minket.
Vihar egy pohár vízben.
Vihar egy pohár vízben?
Azért próbálom minél racionálisabb mederbe terelni az egész versenyt.
Próbálom nyugtatni magam olyan dolgokkal, amik innen a klaviatúra mellől pofon eccerűnek tűnnek.
Például:
Ha arra ügyelek, hogy tartsam az 5km/h-s átlagot, akkor űberkirály időm lesz, elégedett leszek és fasza gyerek. Tehát elég 14 óra alatt elérni Courmayeur-be, 20 óránál fenn állni a Ferret-hágón, vagy 24 óra környékén Champexba érni. A tavalyi négykézlábas Lavaredo 120 kilije 22 óra volt. Ott órák maradtak benne, tehát teljesíthető, a plusz idő a további 40 kilin még lazán elherdálható...
Ilyenekkel áltatom magam.
Időterv?
Nincs.
Persze annyit nézegettem már ezeket a nyavalyás adatokat, hogy álmomban is tudok pár aranyszámot.
12-14 óra Courmayeur
20 óra környéke Ferret
24 óra környéke Champex
Utána a három bucka 5-4-3 óra, de ennél jobbat kéne menni. Nem tudom hogy, de talán picit...
32-34 óra esetén megemelkedek és elrepülök az égbe
35-37 óra a reális. Itt egy jó érzésű teljesítés még nagy örömet tud adni, az tuti.
38-39 Itt van egy luk, amivel nem igazán tudok mit kezdeni.
Ha négyessel kezdődik, akkor most nagy csalódást érzek, de bentről lehet ennek ezer oka és lehet, hogy egy 41 órának is nagyon fogok örülni.
Szóval fene tudja.
Annyi fix, hogy jól AKAROM magam érezni. Lehet, hogy ez luxus, lehet, hogy ez ábránd, de a 2010-es CCC óta tudom, hogy van ilyen.
Létezik.
Nehéz elkapni, nehéz visszafogni, majd elengedni magunkat, de létezik ilyen ultra.
Ha ez sikerül, ha nem kopik le sok fogzománc, akkor jó.
Egész pontosan nem is fogzománc kérdése.
Az kopni fog.
De ha nem olyan lesz mint a fosóhomokban futni, vagy tengerbe vizet hordani, akkor az nagy királyság. Akkor az már flow, vagy mi. Vagy annak az előszobája.
Ez tényleg olyan, mint egy érettségi.
Itt eldől, hogy mit tanultunk eddig...
Ez az utolsó két hét nem lett túl fényes futásszakmailag, de nem görcsölök rajta.
Olyan lett, amilyen.
Pénteken például a osztrák szállásunk mögötti buckán kocogtam 31p alatt 450 szintet. Jó volt, szép volt. Kicsit megint elgondolkodtam az ottaniak lehetőségein...
Itt futottam is meg túráztunk is, tehát nem tétlenkedtem, csak nem lett olyan nagyfiúsan kimunkált...
De hogy legyen valami kis csavar a dologban kedden összeszedtem valami kis idegbajt a derekamba-lábamba. A bal csípőmtől a bal combomon, térdemen át egész a talpamig érzek egy ideget. Néha egészen kellemetlenül. Párszor már felkeltem rá annyira zavar éjjel. Felfelé kevésbé, de lefelé eléggé érzem.
Még jó, hogy idén nem volt ezzel gondom...
Mi lesz ebből?
Remélem az adrenalin elnyomja.
Remélem, helyrejön.
Remélem nem lesz rosszabb.
Egyszerűen nincs hatalmam felette. Komolyan, mi a fészkes fenét kezdjek ezzel most itt?
Röhögök rajta.
Meg kell oldani
Van amit közben, van amit előtte.
Ezt előtte fejben, a bajt meg majd közben.
Azt már az itteni kirándulásaink tapasztalataiból látom, hogy az eleje nem lesz a kedvencem.
Elég szűk és enyhén hullámos a terep, ahol a zöm majd meg akarja váltani a világot.
Ha előre kerülök végiggyalogolnak rajtam, ha hátra, akkor baromi sokat kell majd kolbászolni a tömegben.
Ez a rajt dolog még nem világos még, de azért annyira nem köt le, csak a történelmi hűség végett írom ide.
Bármi lesz, én megoldom és jó lesz.
Mondom, jó lesz.
Vége, annak, hogy majd holnap lesz valami, majd holnap jobb lesz, majd holnap jobb leszek, majd holnap többet teszek érte, majd minden nap teszek érte...
Nem, egyelőre ez ennyi.
Hogy mi jön ki belőle?
Vasárnap már tudni fogom, egyelőre a szokásos klimax jellegű hullámzást élem.
Már szombat óta itt vagyunk a családdal Chamonix-ban.
Kirándultunk, sétálgattunk többször is.
Pár nap alatt olyan hétköznapivá vált a lét itt, hogy nincs bennem az eddigi chamonix-s frász. Reggel lemegyek a pékhez, beugrom a közértbe, elmegyek futni. Séta közben Krupickával, Kiliannal, meg hozzájuk hasonlóan csak képekről ismert emberekkel találkozunk olyan természetességgel, mintha ténleg itt töltenénk a hétköznapjainkat. Olyan az érzésem, hogy már hónapok óta itt élünk.
Ebből adódóan az UTMB sem tűnik olyan elérhetetlen, távoli célnak. Itt van mellettünk a pálya, itt futok reggel, mintha hazai vizeken eveznék. A Mont-Blanc tömbje itt tornyosul fölöttünk, hol jobban hol kevésbé láthatóan a horizontunk részévé vált. A hegyek barátságosak, az időjárás baráti.
Jó, van hogy esik, meg köd van, de semmi sem szélsőséges.
Ez fontos.
Szóval olyan langymeleg, amiből nehéz kinézni valami nagy-nagy traumát.
Persze azt nem gondolom, hogy egy vasárnapi korzó elé nézek, de ebből a szemszögből nem tűnik félelmetesnek a dolog. Semmi olyat nem kell csinálnom majd, mint amit eddig ne tettem volna. Amit ne tettem volna szabad akaratomból, saját magam boldogítására, saját magam kedvére.
Ennyire egyszerű?
Lehet.
Remélem.
Más részről viszont tegnap este és ma reggel láttam a sok TDS-es beérkezőt. A sok gyűrött, szenvedős fejet, a sok bicegőt. Ez azért kicsit elgondolkodtat.
Meg az egész hajcihő, felfordulás, ami itt körülvesz minket.
Vihar egy pohár vízben.
Vihar egy pohár vízben?
Azért próbálom minél racionálisabb mederbe terelni az egész versenyt.
Próbálom nyugtatni magam olyan dolgokkal, amik innen a klaviatúra mellől pofon eccerűnek tűnnek.
Például:
Ha arra ügyelek, hogy tartsam az 5km/h-s átlagot, akkor űberkirály időm lesz, elégedett leszek és fasza gyerek. Tehát elég 14 óra alatt elérni Courmayeur-be, 20 óránál fenn állni a Ferret-hágón, vagy 24 óra környékén Champexba érni. A tavalyi négykézlábas Lavaredo 120 kilije 22 óra volt. Ott órák maradtak benne, tehát teljesíthető, a plusz idő a további 40 kilin még lazán elherdálható...
Ilyenekkel áltatom magam.
Időterv?
Nincs.
Persze annyit nézegettem már ezeket a nyavalyás adatokat, hogy álmomban is tudok pár aranyszámot.
12-14 óra Courmayeur
20 óra környéke Ferret
24 óra környéke Champex
Utána a három bucka 5-4-3 óra, de ennél jobbat kéne menni. Nem tudom hogy, de talán picit...
32-34 óra esetén megemelkedek és elrepülök az égbe
35-37 óra a reális. Itt egy jó érzésű teljesítés még nagy örömet tud adni, az tuti.
38-39 Itt van egy luk, amivel nem igazán tudok mit kezdeni.
Ha négyessel kezdődik, akkor most nagy csalódást érzek, de bentről lehet ennek ezer oka és lehet, hogy egy 41 órának is nagyon fogok örülni.
Szóval fene tudja.
Annyi fix, hogy jól AKAROM magam érezni. Lehet, hogy ez luxus, lehet, hogy ez ábránd, de a 2010-es CCC óta tudom, hogy van ilyen.
Létezik.
Nehéz elkapni, nehéz visszafogni, majd elengedni magunkat, de létezik ilyen ultra.
Ha ez sikerül, ha nem kopik le sok fogzománc, akkor jó.
Egész pontosan nem is fogzománc kérdése.
Az kopni fog.
De ha nem olyan lesz mint a fosóhomokban futni, vagy tengerbe vizet hordani, akkor az nagy királyság. Akkor az már flow, vagy mi. Vagy annak az előszobája.
Ez tényleg olyan, mint egy érettségi.
Itt eldől, hogy mit tanultunk eddig...
Ez az utolsó két hét nem lett túl fényes futásszakmailag, de nem görcsölök rajta.
Olyan lett, amilyen.
Pénteken például a osztrák szállásunk mögötti buckán kocogtam 31p alatt 450 szintet. Jó volt, szép volt. Kicsit megint elgondolkodtam az ottaniak lehetőségein...
Itt futottam is meg túráztunk is, tehát nem tétlenkedtem, csak nem lett olyan nagyfiúsan kimunkált...
De hogy legyen valami kis csavar a dologban kedden összeszedtem valami kis idegbajt a derekamba-lábamba. A bal csípőmtől a bal combomon, térdemen át egész a talpamig érzek egy ideget. Néha egészen kellemetlenül. Párszor már felkeltem rá annyira zavar éjjel. Felfelé kevésbé, de lefelé eléggé érzem.
Még jó, hogy idén nem volt ezzel gondom...
Mi lesz ebből?
Remélem az adrenalin elnyomja.
Remélem, helyrejön.
Remélem nem lesz rosszabb.
Egyszerűen nincs hatalmam felette. Komolyan, mi a fészkes fenét kezdjek ezzel most itt?
Röhögök rajta.
Meg kell oldani
Van amit közben, van amit előtte.
Ezt előtte fejben, a bajt meg majd közben.
Azt már az itteni kirándulásaink tapasztalataiból látom, hogy az eleje nem lesz a kedvencem.
Elég szűk és enyhén hullámos a terep, ahol a zöm majd meg akarja váltani a világot.
Ha előre kerülök végiggyalogolnak rajtam, ha hátra, akkor baromi sokat kell majd kolbászolni a tömegben.
Ez a rajt dolog még nem világos még, de azért annyira nem köt le, csak a történelmi hűség végett írom ide.
Bármi lesz, én megoldom és jó lesz.
Mondom, jó lesz.
2013. augusztus 20., kedd
Nagy és hátizsák
Keresgetek egy megfelelő, nagy zsákot.
Az az elvárásom, hogy az ideális kiválasztott minimum az alábbi szempontoknak feleljen meg:
Futottam benne már rövidebbet és hosszabbat is.
Mondhatom talán, hogy elég jól kiismertem.
420g.
Az én elég könnyűnek számító Nathan-om 390g és abba egyértelműen nem férnek el az UTMB-s cuccok, szóval az a 3 dkg azt hiszem nem vág földhöz...
Van egy nagyobb és egy kisebb zsebe a háton, illetve egy hálós rátét amiben pl. egy széldzseki simán elfér. A vállpántján van jobb oldalon egy szimpla zseb, a bal oldalon egy cipzáras tartó egy kisebb rekesszel. A vállpántokon, feljebb van még egy-egy kis 'gyógyszeres' tasak. Az egyik egy egyszerű, mély zseb, a másik mágneses füllel záródó kis tároló.
Az első felvételkor nem tetszett, mert feljebb akartam állítani és egyszerűen nem tudtam. Nem értettem, hogy miért nem tudom magasabbra tenni a zsák részt, az miért a hátam közepén fekszik. Minden eddigi tatyóm magasabban, a lapockáim között tanyázott, ez meg egész lent ragadt.
Aztán felhagytam a kisérletezéssel és az első futáskor rájöttem, hogy azért nem megy nekem az állítgatás, mert ezt pont oda tervezték, ahová első felvételkor is beállt.
Tökéletesen.
Egy kicsit talán hosszúkás is a fazonja és ez okozza az elsőre talán furcsa 'lelógó' érzést.
A kötelező felszerelés egyébként lazán eltűnik benne.
Én az ivótartályt rögtön kioperáltam belőle, de ez is tartozéka a zsáknak.
Fontos, hogy elől nem nyomja össze a gyomromat és nincs derékpántja sem. A két mellhevedert kis fém kampókkal lehet oldani-zárni. Ez nem rossz, de sötétben, vagy/és fél kézzel azért bajos a működtetése. Meg lehet oldani, nem gond, de azért szokni kell.
A heveder állítása fél kézzel is egyszerű, ez már rég kitalált szisztéma, nehéz lenne elrontani. Itt sem sikerült.
Oldalt is hasonló az elv.
A Nathan háti tatyóimhoz képest a jobb oldali zsebben egy kólásüveg jól elfér, pláne, hogy a nyakát külön meg lehet kötni, így még véletlen sem borul ki és nem is himbálódzik futás közben. Ezzel az 1l-es korlátot simán teljesítem, mivel a másik fél litert kézikulacs formájában cipelem majd magammal.
Nagyon nüansznyi, de fontos dolog, hogy a húzós fülek végére kis fogantyú, vagy karika került, így a teljesen nyitott állapotú szorítókkal nem kell bajlódni. Ez eddig sokszor bosszúságot okozott más zsákjaimnál.
A cipzárak végére is használható méretű, ergonómikus húzóka került.
A bot szállítása is megoldott és nem valami szükségmegoldással, hanem normális, korrekt módon a zsák két oldalán. A botot tartó alsó, hálós zsebben ráadásul még egy kisebb kulacs, vagy egyéb kis méretű cucc is elfér.
A rögzítés kampós, gumis megoldása egy hosszú fogantyúval ráadásul gyorsan oldható és stabil rögzítést ad. Ez végre nem egy barkácsolt vacak a zsák oldalán.
Ami nem tetszett:
Az az elvárásom, hogy az ideális kiválasztott minimum az alábbi szempontoknak feleljen meg:
- Beleférjen az UTMB kötelező felszerelése.
- Ne legyen derékpántja.
- Nem lötyög rajtam és jól beállítható legyen a girhes hátamon.
Futottam benne már rövidebbet és hosszabbat is.
Mondhatom talán, hogy elég jól kiismertem.
420g.
Az én elég könnyűnek számító Nathan-om 390g és abba egyértelműen nem férnek el az UTMB-s cuccok, szóval az a 3 dkg azt hiszem nem vág földhöz...
Van egy nagyobb és egy kisebb zsebe a háton, illetve egy hálós rátét amiben pl. egy széldzseki simán elfér. A vállpántján van jobb oldalon egy szimpla zseb, a bal oldalon egy cipzáras tartó egy kisebb rekesszel. A vállpántokon, feljebb van még egy-egy kis 'gyógyszeres' tasak. Az egyik egy egyszerű, mély zseb, a másik mágneses füllel záródó kis tároló.
Az első felvételkor nem tetszett, mert feljebb akartam állítani és egyszerűen nem tudtam. Nem értettem, hogy miért nem tudom magasabbra tenni a zsák részt, az miért a hátam közepén fekszik. Minden eddigi tatyóm magasabban, a lapockáim között tanyázott, ez meg egész lent ragadt.
Aztán felhagytam a kisérletezéssel és az első futáskor rájöttem, hogy azért nem megy nekem az állítgatás, mert ezt pont oda tervezték, ahová első felvételkor is beállt.
Tökéletesen.
Egy kicsit talán hosszúkás is a fazonja és ez okozza az elsőre talán furcsa 'lelógó' érzést.
Én az ivótartályt rögtön kioperáltam belőle, de ez is tartozéka a zsáknak.
Fontos, hogy elől nem nyomja össze a gyomromat és nincs derékpántja sem. A két mellhevedert kis fém kampókkal lehet oldani-zárni. Ez nem rossz, de sötétben, vagy/és fél kézzel azért bajos a működtetése. Meg lehet oldani, nem gond, de azért szokni kell.
Oldalt is hasonló az elv.
A Nathan háti tatyóimhoz képest a jobb oldali zsebben egy kólásüveg jól elfér, pláne, hogy a nyakát külön meg lehet kötni, így még véletlen sem borul ki és nem is himbálódzik futás közben. Ezzel az 1l-es korlátot simán teljesítem, mivel a másik fél litert kézikulacs formájában cipelem majd magammal.
Nagyon nüansznyi, de fontos dolog, hogy a húzós fülek végére kis fogantyú, vagy karika került, így a teljesen nyitott állapotú szorítókkal nem kell bajlódni. Ez eddig sokszor bosszúságot okozott más zsákjaimnál.
- Köves, döcögős lejtőn a kis mágneses zseb lifeg. A mágnes meg minden lépésnél visszazárja és ez kopogó hangot ad. Egyrészt túl lehet élni, másrészt meg kellene tanulni lejtőn lefelé futni...
- A két mellheveder magassága nem állítható. Nekem jó, de nem biztos, hogy mindenkinek. Persze ez a modell is különböző méretben készül, de akkor is.
- A legfelül lévő kis zseb hálós kivitelű. Talán szerencsésebb lenne a zsák vízhatlan anyagából, mert ide telefon, irat, pénz kerülhet. Persze lehet zacskózni, de itt a dizájn kicsit talán fontosabb volt a praktikumnál?!
- Nem az enyém.
2013. augusztus 19., hétfő
-2. hét
Ebben a folytonos utazgatásban csak az a rossz, hogy valahogy hosszabb futásokra nincs időm, energiám.
Ez meg baj.
Nagy.
Mert ugye mire is készülök?!
Ennek okán aztán kiszorítottam magamnak egy hétfői bakonyi kirándulást.
Bakonybél közel van, így a már megszokott kék kutas parkoló lett a bázis és a sűrű szintvonalak felé vettem az irányt.
Ismeretlen részek felé.
Kék odu jelzésen Likas-kő - mászás, néha belekocogva
Kék hszög Tönkölös-hegyre - kis jelzéskereséssel tarkított mászás
Kék hszög a Vár-hegyre - lobogás, gyönyörködés. A várban eltévedtem. Komolyan.
Térképezés után a kék romon le a műútig, majd visszamászás és joggolás a Tönkölös-hegyre.
Zöld hszög és zöld+ igénybevételével egész jó kis ereszkedés a Bakonybéli-Szarvad-árokban egész a piros odu jelzésig, ami egy lépcsősor.
Bakker, ez egész jó kis emelkedő!
Benéztem még az Odvaskő-barlangba, majd a már ismert piros sávon felkocorásztam a Kőris-hegyre, ahol felmásztam a katonai radar által meggyalázott kilátóba is - ezt eddig nem tettem meg.
Innen tettem egy bónusz hurkot a kék odu és kék sáv jelzés segítségével. Ez kicsit csalódás volt, mert a kék sávon jelzett szintvonalmennyiség nem tükrözi azt, hogy ez nem is emelkedik annyira. Vagy én vagyok egyre keményebb ugye.
A második Köris-hegy érintés után a kék sáv másik ágán - immáron ismert útvonalon - próbáltam terhelni a combizmokat.
A végére elcsoffadtam.
Lehet, hogy nyáron kevés 3:22-re fél liter víz?
Igen, lehet...
1300m szint és 24,6 kili lett.
Sokszori térképezéssel, nézelődéssel még elfogadható.
Számomra.
Ez az elszomjazás viszont odavert rendesen. Egész nap csak kóvályogtam.
Másnap kihagytam a Szabadiba való bicajozást.
Szerda reggel tettem egy aszfaltos kört a megérkezett kellemes és egész futóbarát időben, de annyira untatott, hogy ez inkább csak mentális tréningnek volt jó.
Csütörtökön viszont egy Rax-os kiruccanás szerveződött.
Hajnali kelés, gyors ráközelítés, gyors nekiugrás.
Kicsit féltem, hogy mi is lesz ebből, lévén, hogy futópartnerem más súlycsoportban szeli a habokat. Gondoltam, hogy egy kis borulás még belefér, de a nagy zakóhoz nem volt kedvem.
Az első felfelé még egész jó móka volt.
A szintúton szerencsém volt, mert vigyázott a lábaira...
Az első ereszkedés végén pedig a legártatlanabb részen odaverte magát. Nem kicsit.
No, így fél lábbal már kiegyenlítődtek az erőviszonyok.
Kis elsősegély után nekivágtunk egy második buckának, aztán hosszú lejtmenettel értünk vissza az autóhoz.
Lefelé ő fél lábbal haladt úgy, mint én két egésszel. És tolnom kellett...
Szóval vannak még dimenziók.
31 kili, 2160m szint 4:40 alatt.
DE!
Végig ittam és ettem! A magammal vitt kóla nagy királyság, ez UTMB előtt egy nagyon hasznos, majdhogynem sorsdöntő felismerés lett!
Energetikám végig jó volt. Mondhatnám, hogy tökéletes.
Hazafelé, az autóban ülve a fáradtság legkisebb jelét sem éreztem, legszívesebben még egy kört mentem volna. Pedig a freki azért dolgozott rendesen.
160-as max és 144 avg lett! Ez mostanában nagyon magasnak számít.
Másnap a tűző napon azért levezettem egy másfél órás bicajjal.
Szombatra aztán eléggé beálltak a combjaim és kedvem sem volt megint egy aszfaltos körhöz.
Inkább tegnap - vasárnap - este lementem a szokásos köröcskémre. Sajnos annyira rámsötétedett már 20:30 környékén, hogy le kellett vágjam a végét. Így is csak a helyismeret miatt tudtam visszatalálni a kocsihoz. Sajnos már egyre korábban sötétedik, itt a tél lassan...
Viszont olyan pb. szagú volt az egész, hogy alig hiszem.
Kicsit még fura állapotú combokkal indultam neki, de gyorsan elmúlt ez az érzés és nagyon könnyed és élvezetes futás lett belőle.
Ilyen hetek kellenének! Minél több.
Sztem le is csavarom lassan a gázlángot, mert a visszaszámláló 11 napot mutat.
Laza sprintek és átmozgatások következnek.
Mint egész évben :)!
Ez meg baj.
Nagy.
Mert ugye mire is készülök?!
Ennek okán aztán kiszorítottam magamnak egy hétfői bakonyi kirándulást.
Bakonybél közel van, így a már megszokott kék kutas parkoló lett a bázis és a sűrű szintvonalak felé vettem az irányt.
Ismeretlen részek felé.
Kék odu jelzésen Likas-kő - mászás, néha belekocogva
Kék hszög Tönkölös-hegyre - kis jelzéskereséssel tarkított mászás
Kék hszög a Vár-hegyre - lobogás, gyönyörködés. A várban eltévedtem. Komolyan.
Térképezés után a kék romon le a műútig, majd visszamászás és joggolás a Tönkölös-hegyre.
Zöld hszög és zöld+ igénybevételével egész jó kis ereszkedés a Bakonybéli-Szarvad-árokban egész a piros odu jelzésig, ami egy lépcsősor.
Bakker, ez egész jó kis emelkedő!
Benéztem még az Odvaskő-barlangba, majd a már ismert piros sávon felkocorásztam a Kőris-hegyre, ahol felmásztam a katonai radar által meggyalázott kilátóba is - ezt eddig nem tettem meg.
Innen tettem egy bónusz hurkot a kék odu és kék sáv jelzés segítségével. Ez kicsit csalódás volt, mert a kék sávon jelzett szintvonalmennyiség nem tükrözi azt, hogy ez nem is emelkedik annyira. Vagy én vagyok egyre keményebb ugye.
A második Köris-hegy érintés után a kék sáv másik ágán - immáron ismert útvonalon - próbáltam terhelni a combizmokat.
A végére elcsoffadtam.
Lehet, hogy nyáron kevés 3:22-re fél liter víz?
Igen, lehet...
1300m szint és 24,6 kili lett.
Sokszori térképezéssel, nézelődéssel még elfogadható.
Számomra.
Ez az elszomjazás viszont odavert rendesen. Egész nap csak kóvályogtam.
Másnap kihagytam a Szabadiba való bicajozást.
Szerda reggel tettem egy aszfaltos kört a megérkezett kellemes és egész futóbarát időben, de annyira untatott, hogy ez inkább csak mentális tréningnek volt jó.
Csütörtökön viszont egy Rax-os kiruccanás szerveződött.
Hajnali kelés, gyors ráközelítés, gyors nekiugrás.
Kicsit féltem, hogy mi is lesz ebből, lévén, hogy futópartnerem más súlycsoportban szeli a habokat. Gondoltam, hogy egy kis borulás még belefér, de a nagy zakóhoz nem volt kedvem.
Az első felfelé még egész jó móka volt.
A szintúton szerencsém volt, mert vigyázott a lábaira...
Az első ereszkedés végén pedig a legártatlanabb részen odaverte magát. Nem kicsit.
No, így fél lábbal már kiegyenlítődtek az erőviszonyok.
Kis elsősegély után nekivágtunk egy második buckának, aztán hosszú lejtmenettel értünk vissza az autóhoz.
Lefelé ő fél lábbal haladt úgy, mint én két egésszel. És tolnom kellett...
Szóval vannak még dimenziók.
31 kili, 2160m szint 4:40 alatt.
DE!
Végig ittam és ettem! A magammal vitt kóla nagy királyság, ez UTMB előtt egy nagyon hasznos, majdhogynem sorsdöntő felismerés lett!
Energetikám végig jó volt. Mondhatnám, hogy tökéletes.
Hazafelé, az autóban ülve a fáradtság legkisebb jelét sem éreztem, legszívesebben még egy kört mentem volna. Pedig a freki azért dolgozott rendesen.
160-as max és 144 avg lett! Ez mostanában nagyon magasnak számít.
Másnap a tűző napon azért levezettem egy másfél órás bicajjal.
Szombatra aztán eléggé beálltak a combjaim és kedvem sem volt megint egy aszfaltos körhöz.
Inkább tegnap - vasárnap - este lementem a szokásos köröcskémre. Sajnos annyira rámsötétedett már 20:30 környékén, hogy le kellett vágjam a végét. Így is csak a helyismeret miatt tudtam visszatalálni a kocsihoz. Sajnos már egyre korábban sötétedik, itt a tél lassan...
Viszont olyan pb. szagú volt az egész, hogy alig hiszem.
Kicsit még fura állapotú combokkal indultam neki, de gyorsan elmúlt ez az érzés és nagyon könnyed és élvezetes futás lett belőle.
Ilyen hetek kellenének! Minél több.
Sztem le is csavarom lassan a gázlángot, mert a visszaszámláló 11 napot mutat.
Laza sprintek és átmozgatások következnek.
Mint egész évben :)!
-3. hét
Baromi mozgalmas volt, mint általában a nyár mifelénk...
Hétfőn próbáltam még itthon szintet gyűjteni szokásos nagy recsek-hegyi körömmel, persze úgy, hogy a végén azt a kis emelkedőt ismételgettem párszor.
Kedden már a Nagy-Szénáson túráztattam magam szintén szintgyűjtés végett. A régebben sokat járt piros sávon bóklásztam le-fel.
Szerda már a kölkökkel a Szigetközben ért. Dunaszigetre mentünk evezőstáborba. Tudtam, hogy itt azért a hegymeneteket hanyagolnom kell majd és igazam lett...
Viszont akadt egy futótárs, akinek a lassú kezdés 4 perces kiliket jelentett, majd ezt még fokozta. Mindezt a Duna töltésén adtuk elő. Életemben nem futottam még 1:17 alatt 18 kilit, de most erre is sor került.
Viszont utána a tiszta, és halakkal teli Duna holtágban lehetett fürödni és egyben futóruhát öblíteni.
Aztán evezés, majd másnap megint futás-evezés.
Vasárnap már megint otthoni kör. Mostanában nagyon szeretem ezt a karikát.
A melegen túl viszont látszott, hogy dühöng a balatoni-nyár.
Normálisan még élő emberrel nem találkoztam erre.
Most meg...
Egy paraszt épp a Király-kútban - igen benne, a forrásfoglalásban, nem a patakban - fürdette a kutyáit és röhögött rajtam, hogy nem tudok inni.
Utána a Tódi-rét előtt quad jött szembe...
Paloznakon egy borozó társaságon futottam keresztül, akik jobban meglepődtek rajtam, mintha E.T. suhant volna el mellettük.
Visszaérve a Nosztori-pihenőnél egy kövér-audis-vállalkozó motoroztatta a kölkét a védett gyep közepében, mert az jó.
Na bassz, ittanyár!
Azért a sok utazás ellenére sikerült ötször is felhúzni a futócipőt. Szintet és tempót is gyűjtöttem. Lehetett volna több, de soha rosszabbat.
Hétfőn próbáltam még itthon szintet gyűjteni szokásos nagy recsek-hegyi körömmel, persze úgy, hogy a végén azt a kis emelkedőt ismételgettem párszor.
Kedden már a Nagy-Szénáson túráztattam magam szintén szintgyűjtés végett. A régebben sokat járt piros sávon bóklásztam le-fel.
Szerda már a kölkökkel a Szigetközben ért. Dunaszigetre mentünk evezőstáborba. Tudtam, hogy itt azért a hegymeneteket hanyagolnom kell majd és igazam lett...
Viszont akadt egy futótárs, akinek a lassú kezdés 4 perces kiliket jelentett, majd ezt még fokozta. Mindezt a Duna töltésén adtuk elő. Életemben nem futottam még 1:17 alatt 18 kilit, de most erre is sor került.
Viszont utána a tiszta, és halakkal teli Duna holtágban lehetett fürödni és egyben futóruhát öblíteni.
Aztán evezés, majd másnap megint futás-evezés.
Vasárnap már megint otthoni kör. Mostanában nagyon szeretem ezt a karikát.
A melegen túl viszont látszott, hogy dühöng a balatoni-nyár.
Normálisan még élő emberrel nem találkoztam erre.
Most meg...
Egy paraszt épp a Király-kútban - igen benne, a forrásfoglalásban, nem a patakban - fürdette a kutyáit és röhögött rajtam, hogy nem tudok inni.
Utána a Tódi-rét előtt quad jött szembe...
Paloznakon egy borozó társaságon futottam keresztül, akik jobban meglepődtek rajtam, mintha E.T. suhant volna el mellettük.
Visszaérve a Nosztori-pihenőnél egy kövér-audis-vállalkozó motoroztatta a kölkét a védett gyep közepében, mert az jó.
Na bassz, ittanyár!
Azért a sok utazás ellenére sikerült ötször is felhúzni a futócipőt. Szintet és tempót is gyűjtöttem. Lehetett volna több, de soha rosszabbat.
-4. hét
Volt ez a fájó emlékű TD'H.
Utána július utolsó és augusztus első csonka hetében csak bicaj volt terítéken (-4. hét). Nem mintha bármi bajom lett volna, de azért egy kis félsz volt bennem.
Volt egy Nemesvámos-Kapolcs-Nemesvámos út. Sok aszfalttal és persze tűző napon. Bírtam.
Másnap Nemesvámos-Balatonszabadi. Főleg kerékpárúton és persze nagy melegben.
Egy nap Balatonozás után vissza majdnem uez., de egy kis eltévedéssel, bicajcipeléssel, susnyaharccal megfűszerezve. Étlen-szomjan és persze délben. No, ez kicsit megrogyasztott, de azért megmaradtam.
Levezetésképp meg a már említett családi 70 kilis bakonyi karika, amibe én azért még rátettem egy lapáttal. Persze egy láncszakadásos, váltótöréses bibi miatt aztán toltam az egyik szekeret a végén pár kilin keresztül, de tényleg csak a legvégén.
Ez az 'Ismerjükmegnagyon a Bakonyt' project egész jól halad. Ez a bicajozás is sok újat hozott. Pl. felfedeztük a Pisztrángos-tavat:
Tehát ez a hét plusz futó kiliket nem, de a családi nyaralásokkal bűvészkedés és kíméletes edzés terén nagyon gyümölcsöző lett.
2013. augusztus 16., péntek
Felkészülés
Annyira jól halad, hogy írni sincs időm.
Komolyan.
A TD'H-et követő héten csak kerékpároztam.
Az utolsó napon a családdal.
Annyira jó volt, hogy hétvégén megint megyünk.
Komolyan.
A TD'H-et követő héten csak kerékpároztam.
Az utolsó napon a családdal.
Annyira jó volt, hogy hétvégén megint megyünk.
2013. július 31., szerda
Transzban a Havet-en...
Próbáltam sokszor arra a hűvös, téli napra koncentrálni, amikor elkövettem a nevezést. Sikerült, de nem sokat ért...
No, de ne szaladjunk előre.
Lehet, hogy ez már a korral jár, de képtelen vagyok egyben, szépen, cizelláltan visszaidézni a versenyt. Mi miután jön, mi a sorrend, melyik frissítő hol is volt?! Áhhh, nem megy...
Arra még biztosan emlékszem, hogy csütörtök éjjel utazunk és a GPS átvisz minket a fél világon. Már péntek lett, mire 1:15-re megérkezünk kis szállásunkra, ahol Luca vár ránk.
Aznap mozdulni sem volt kedvünk a 35 fok körüli langy melegben.
Bementünk a városba a nevezés végett, de a helyszínt csak annak köszönhetően találtuk meg, hogy valami hűvös helyet kerestünk a városban és a folyó felé vettük az irányt.
Nem vagyok a túlspirált dolgok híve, nem szeretem, sőt irritál a nyomulás, amikor a bazár viszi a prímet a futás helyett, de azért ezt az eseményt nagyképűen EB-nek vagy minek nevezték.
Ennyi volt az infó egy város széli sportlétesítmény kapuján:
Ja, meg volt két zászló is, azt épp akkor állították fel, amikor odaérkeztünk:
Kicsit meglepő volt. Már azt hittem elmarad a verseny a hőség miatt, vagy valami gikszer van, amiről megint nem értesültem.
De nem, ez csak az olasz lazaság.
Nem ellenőriztek, nem kértek személyit, nem nézték meg a vérnyomásom, vérképem, anyakönyvi kivonatom, adószámom, biztosításom...
Kaptunk egy rajtszámot, egy pólót, egy kajajegyet oszt csákány.
Bakker!
Nem elég ennyi? Komolyan?
Tehát beneveződtünk.
Rohantunk a kocsi felé, mert ott legalább a klíma elviselhetővé tette a hőséget.
Pihi, kaja, pihi, kaja...
23:00-kor indultak a buszok a célból (Valdagno) a rajtba (Piovene Rocchette).
A busz feltehetőleg egész nap kint állt a tűző napon, így 40 fok volt, viszont nem ment a klímája...
Kis késéssel és egy töketlen sofőrrel indultunk neki. Kiderült, hogy van ventilátora is a busznak. Hujjjé!
1:00-kor indultunk valami tér féléről.
27 fok (éjjel egykor!!!!!) és olyan 110% páratartalom.
Kettőt nem léptem és ömlött rólam a víz.
Szokásos.
Tömeg el, lassú kocogás, majd felfejlődnek a termoszosok.
Mindenki zihál, nyög, szuszog.
Egyesek hosszú, fekete gatyóban és hosszú, fekete felsőben.
Nembíromnéznisenem!
Középhegységi terep, akár a Mátrában, Bükkben, vagy Gerecsében is lehetnénk...
Innen aztán tényleg csak snittek maradtak.
Nagyon lassan ritkul a mezőny.
Olyan 2 óra múlva billen át a mérleg és innen előzgetni kezdek, de szinte így is alig haladva.
Sokszor beszorulunk, kisebb-nagyobb csapatok vonatoznak az erdőben. Mint a Pilis-szerpentin tisztára olyan a fíling. Egy-egy éles kanyarban a városka is megjelenik a lábaink alatt/mellett.
Iszom, iszom, iszom, eszem...
Körülöttem egyetlen frissítő embert sem látok...
Az első ponthoz 2:17-el érek és pisilek.
Sokat.
Nemhiszemel!
Már túl vagyunk több mint 1000m szinten épp ugrunk neki a következő 750-es csomagnak...
Nem sokra emlékszem innen.
Egyre gyakrabban tudok futni. A tömeg is oszladozik.
Valamikor hajnalban érünk a Kis-Dolomitok oldalába épített I. világháborús hadi úthoz. A verseny nevét adó részhez.
Az innen való filmekből és fotókból azt hittem, hogy bőven futható, de nem igazán. Egyrészt meredek, másfelől meg vagy a lábam elé kell világítsak az alagutakban, hogy lássam az egyenetlen sziklafelszínt kockáztatva ezzel, hogy lefejelem a plafont, vagy felfelé nézek, de akkor nem látom hova lépek...
Marad a tempós gyaloglás, néha belekocogással.
Egy német lánnyal kerülgetjük egymást. Megdöbbentően izzad, csurom víz mindene, mintha fürdött volna.
Jé, mint én...
Filmezgetek kicsit és közelről őt is megörökítem, mert tanulságos a vízbenfutás ilyen dimenziója...
Én amúgy is izzadós vagyok, de ez a verseny mindent felülmúlt ebben a kategóriában.
Egy-egy hosszabb - akár pár száz méteres - alagútban komoly hideg van. Nagyon üdítő, de sajnos nem tart sokáig egy sem. Kanyargunk a hegy héjában, néha több kanyarral, kellemetlen mászásokkal tarkítva. Van aki már elhamarkodottan levette a fejlámpáját így pár emberen majdnem átesem a sötétben.
Aztán elkezd lejteni.
Az 52. algút után kiérünk egy menedékházhoz és innen már tényleg dózeren lejtünk tovább.
Jó végre rendesen futni.
Rendesen futni jó.
Valamikor ebben a tájban érkezhetünk a 30 km környékén lévő etetőponthoz. Előtte még filmeznek is.
Arra emlékszem, hogy itt a jól bevált kóla-parmezán kombót nyomom. Gondjaim nincsenek. Fáradt nem vagyok - mitől is lennék - enni eszem eleget és az ivással sincs gond.
Aztán innen megint üzemzavar, mert nem emlékszem semmire.
A pont után aztán bükkös, és le-fel hullámzás. Végre tök egyedül, csak a német lány néha előttem, mögöttem. Lefele pörög, felfelé meg én lépek el.
Puha avarszőnyeg, aztán illatos mező vagy ilyesmik...
A harmadik buckára menet leveszem a lámpát és zabálok felfelé. Jön a 6 órás mumus. Lesz-e borulás? Nem, nincs, de tömni kell magam.
Egyre gázosabb a meleg és a napsütés.
10 óra felé jár, mi lesz itt később?!
No, ez a harmadik bucka igazán egyre nagyobb szívásba torkollik. Egyre kitettebb, egyre kövesebb, egyre morzsalékosabb és egyre jobban süti a nap. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor ráadásként a rövidebb táv mezőnye kezd beérni és bedarálni minket. Az elején még ritkásan, aztán egyre gyakrabban kell félreállni a gyorsabban haladók elől, az egyre inkább láthatatlan ösvényen. Mit ösvény. Egy meredek kőfolyás, ahol jó esetben van nyom. Ha azt épp más el nem foglalja... Fent már látszik, hogy hová kell felérni. Ugyan egyre fogyok, de azért folyamatosan haladok. Közben előveszem kis a kis szintmetszetem és látom - igen, LÁTOM! - hogy fent pont lesz.
Huhhh, ez nagyon jót fog tenni, a mentális erőm is visszatér. Zöld barátnémat szépen le is hagyom...
De a nyeregben nincs pont.
Ez nem lehet.
Megpusztulok. Én kólára számítottam minimum!
Egy enyhén felfelé hullámzó szintúthoz érünk, így némi értetlenség után rávaszem magam a tempós továbbhaladásra. Áháááá! Látom már! Egy újabb kis nyereg tűnik fel, ahol egy szikla tövében emberek csoportosulnak. Huhhh, az lesz a pont. Kis kocorászással és tempós haladással múlatom az időt. Enni nagyon nem tudok ebben a baromi melegben, de nem is forszírozom. Az energetikám rendesen mínuszos, de a kóla majd helyre teszi - gondolom. A csúcs sincs messze, hisz látom, hogy a nyeregből egy meredek oldalban mennek az emberek a full napon. Azt még majd kibekkelem, és onnan az árnyékos oldalon lefelé majd rendbe jön minden...
A kiszemelt sziklához érve látom, hogy nincs pont.
Semmi sincs ott.
Felnézek, és egy kb. 250m-es baromi meredek fal tornyosul előttem vánszorgó emberekkel.
No, akkor most KO.
Leülök a szikla árnyékában. Ez persze költői hasonlat, mert árnyék nincs... Próbálok mentálisan rákészülni arra, hogy felmásszak minden vércukor, meg ATP, meg kituggyami nélkül.
A szintábrámat megint megnézem, és nem értem miért nincs itt pont, hisz világosan látom, hogy a csúcs előtt kéne egynek lennie...
6 perc telik el a szellemi táplálkozással és tépelődéssel.
Elindulok, de nem emlékszem semmire belőle.
Elég legyen annyi, hogy szar volt és baromi meleg...
Megint nyereg, és megint egy szintút, és megint egy távoli nyereg, és megint egy távoli pont képe.
Ez legalább valós és egyre közelebb is kerülök hozzá.
Ahogy odaérek már jönnek is elém. Kérdik, hogy minden rendben-e? Jól nézhetek ki...
Persze, minden fasza, csak kóla kéne!
Az nincs, de meleg ásványvíz van.
Asszem, ha szemmel ölni lehetne, akkor én már többszörös gyilkosként ülnék valami olasz börtönben...
Feljövök a fellegekbe full napon, felhozom az esőkabátot, a sípot, mentőfóliát, hosszú gatyót, a sapkát és erre meleg ásványvizet adnak?
Basszameg én nem fürödni akarok, hanem cukrot a vérembe!!!
A srác nyugtat és mutatja, hogy itt egy nagyon kellemes 60 fokos letörésen lekocogok 4-5 kilit és akkor ott nekem nagyon jó lesz a ponton...
Nemhiszemel.
A hidrogénautó kutyfasza hozzám képest.
Vizet bontok és hegyi levegőből cukormolekulákat gyártok, de leérek.
Aki két lábon tud járni, az mind leelőz.
Hiába veszem sorra a nálam lévő kajákat, hiába próbálok enni nem megy. Az emésztéshez energia kéne ugye, de egy légyfingnyi sincs bennem.
Épp surranok a kellemes, aszfaltozott, árnyas, légkondicionált ösvényen a pont felé...
Visszanézve ide érkezem:
Lepakolok a sátornál és paradicsom, kóla, sajt, banán kúrára fogom magam.
Leheveredem a fűbe és várom, hogy elaludjak.
Kóválygás, pihenés, filmezgetés, evés...
15 perc után egy adag kóla-víz-citromlé eleggyel indulok neki a továbbiaknak. Tudom, hogy rendben lesz minden, csak idő kell hozzá, de addig is legalább a sétát erőltetem.
Kb. 20 perc baktatás után érzem, hogy hatott a szer és egy kis laza kocogással próbálkozom. Megy és egyre jobban. Innen egy nagyon jól futható hosszú szakasz következik. Szerencse, hogy rendbe jöttem, mert kár lenne ezt a részt nem futni. Alig lejt, jó út, széles és néha árnyék is van. Néha van egy-egy kisebb felszökés, kis bucka de csak nagyon finoman. Ez a rész megy és minden probléma nélkül haladok, úgy látszik lassan helyrerázódtak a cukormolekulák...
Elérem az utolsó pontot is.
A meleg kóla nagyon jó - ismét.
Innen várom, hogy elkezdődjön az 1300m-es zuhanás, de nem. Helyette egy kis hazai, mátrai fíling:
Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr, Közép-Koncsúr... Vagy tíz egymás után, jellegét tekintve talán Ágasvár jut eszembe róluk. Haladni sem fel, sem lefele nem lehet. Valami döbbenetes lassú ez a rész, pedig erőm és kedvem is lenne hasítani lefelé.
Aztán végre már csak nagyon lejt, majd lehet futni is.
Megy.
Egy szavam sem lehet.
Aztán kezdenek feltünedezni a házak és lassan aszfaltra érünk.
No, ettől nagyon féltem.
Olyan 37-38 fok lehet...
Látom, hogy egy szégyenteljes 15 órán belüli idő sem jön össze. Ezzel gyakorlatilag az önszivatós haladás utolsó indoka is szertefoszlik.
Meredek, forró aszfalton, tűző napon rohanjak?
Nem, szépen kocogok. Végre találok kutakat is. Mindenhol fürdöm, iszom, hűtöm magam, mert robbanás közeli állapotú a búrám. Egy-egy kert végi, árnyas dűlőúton azért még megnyomom, hogy teszteljem magam, de érzem, hogy maradt még erőm. Ez jó, csak épp felforr az agyvizem...
A városban aztán már nem futok, mert tényleg félek, hogy elvágódom.
Kisvárosi fieszta hangulatban érek be.
Szépen célbagyaloglom magam.
Leroskadok és percekig nem tudom eldönteni, hogy elájuljak, vagy csak hányjak egyet.
Az ötödik pohár - végre hideg!!! - kóla után elmúlik ennek veszélye, most már csak a hányhatnék mard...
Előveszem az itinerem és így, nagyjából cukorral feltöltve már tisztán látom, hogy az általam korábban várt pontok nincsenek is rajta a papíron :)!
Egyszerűen olyan pontokat vártam, amik nem is léteztek.
Simán oda halucináltam a nem létező frissítőpontokat.
No, ilyen is van...
Szóval ez volt.
Így utólag azért nem marad persze rossz élmény, de furcsa, hogy ehhez a harmatgyenge időhöz milyen sokat kellett fussak. Ha megnézem a számokat, akkor nagyon nem tűnik ki, hogy ezért én milyen keményen megdolgoztam.
A kóválygással és feltámadással olyan 2 órát herdáltam el, de ezt leszámítva sem látszik a sok-sok futás. Ez nagyon csalóka és nem mondhatnám, hogy különösebben doppingolna...
A hely tényleg szép, sok középhegységi, számunkra ismerős részlettel. A hegyek persze nagyobban, de nem vészes azért.
A pályakijelölés tökéletes, én ilyennel még nem találkoztam. Minden eddigit ver. Agyonszalagozva és rengeteg terepen lévő segítővel fűszerezve.
A frissítés számomra a kóla-banán-parmezánon kívül ehetetlen és használhatatlan volt.
Nem tudom ki tud enni kekszet és szárazsüteményt ilyen körülmények között, de én nem. Csokik, gélek nekem nem játszanak. Meleg ásványvíz... A kenyér tényleg ennyire luxus? Pár versenyen van, az nekem nagyon bejön, pláne sózva.
No, de összességében azért korrekt volt.
Ha erre a versenyre gondolok, azért mindig az jut eszembe, hogy bár sokat tettem bele, nem sok látszatja lett.
No, de ne szaladjunk előre.
Lehet, hogy ez már a korral jár, de képtelen vagyok egyben, szépen, cizelláltan visszaidézni a versenyt. Mi miután jön, mi a sorrend, melyik frissítő hol is volt?! Áhhh, nem megy...
Arra még biztosan emlékszem, hogy csütörtök éjjel utazunk és a GPS átvisz minket a fél világon. Már péntek lett, mire 1:15-re megérkezünk kis szállásunkra, ahol Luca vár ránk.
Aznap mozdulni sem volt kedvünk a 35 fok körüli langy melegben.
Bementünk a városba a nevezés végett, de a helyszínt csak annak köszönhetően találtuk meg, hogy valami hűvös helyet kerestünk a városban és a folyó felé vettük az irányt.
Nem vagyok a túlspirált dolgok híve, nem szeretem, sőt irritál a nyomulás, amikor a bazár viszi a prímet a futás helyett, de azért ezt az eseményt nagyképűen EB-nek vagy minek nevezték.
Ennyi volt az infó egy város széli sportlétesítmény kapuján:
De nem, ez csak az olasz lazaság.
Nem ellenőriztek, nem kértek személyit, nem nézték meg a vérnyomásom, vérképem, anyakönyvi kivonatom, adószámom, biztosításom...
Kaptunk egy rajtszámot, egy pólót, egy kajajegyet oszt csákány.
Bakker!
Nem elég ennyi? Komolyan?
Tehát beneveződtünk.
Rohantunk a kocsi felé, mert ott legalább a klíma elviselhetővé tette a hőséget.
Pihi, kaja, pihi, kaja...
23:00-kor indultak a buszok a célból (Valdagno) a rajtba (Piovene Rocchette).
A busz feltehetőleg egész nap kint állt a tűző napon, így 40 fok volt, viszont nem ment a klímája...
Kis késéssel és egy töketlen sofőrrel indultunk neki. Kiderült, hogy van ventilátora is a busznak. Hujjjé!
1:00-kor indultunk valami tér féléről.
27 fok (éjjel egykor!!!!!) és olyan 110% páratartalom.
Kettőt nem léptem és ömlött rólam a víz.
Szokásos.
Tömeg el, lassú kocogás, majd felfejlődnek a termoszosok.
Mindenki zihál, nyög, szuszog.
Egyesek hosszú, fekete gatyóban és hosszú, fekete felsőben.
Nembíromnéznisenem!
Középhegységi terep, akár a Mátrában, Bükkben, vagy Gerecsében is lehetnénk...
Innen aztán tényleg csak snittek maradtak.
Nagyon lassan ritkul a mezőny.
Olyan 2 óra múlva billen át a mérleg és innen előzgetni kezdek, de szinte így is alig haladva.
Sokszor beszorulunk, kisebb-nagyobb csapatok vonatoznak az erdőben. Mint a Pilis-szerpentin tisztára olyan a fíling. Egy-egy éles kanyarban a városka is megjelenik a lábaink alatt/mellett.
Iszom, iszom, iszom, eszem...
Körülöttem egyetlen frissítő embert sem látok...
Az első ponthoz 2:17-el érek és pisilek.
Sokat.
Nemhiszemel!
Már túl vagyunk több mint 1000m szinten épp ugrunk neki a következő 750-es csomagnak...
Nem sokra emlékszem innen.
Egyre gyakrabban tudok futni. A tömeg is oszladozik.
Valamikor hajnalban érünk a Kis-Dolomitok oldalába épített I. világháborús hadi úthoz. A verseny nevét adó részhez.
Az innen való filmekből és fotókból azt hittem, hogy bőven futható, de nem igazán. Egyrészt meredek, másfelől meg vagy a lábam elé kell világítsak az alagutakban, hogy lássam az egyenetlen sziklafelszínt kockáztatva ezzel, hogy lefejelem a plafont, vagy felfelé nézek, de akkor nem látom hova lépek...
Marad a tempós gyaloglás, néha belekocogással.
Egy német lánnyal kerülgetjük egymást. Megdöbbentően izzad, csurom víz mindene, mintha fürdött volna.
Jé, mint én...
Filmezgetek kicsit és közelről őt is megörökítem, mert tanulságos a vízbenfutás ilyen dimenziója...
Én amúgy is izzadós vagyok, de ez a verseny mindent felülmúlt ebben a kategóriában.
Egy-egy hosszabb - akár pár száz méteres - alagútban komoly hideg van. Nagyon üdítő, de sajnos nem tart sokáig egy sem. Kanyargunk a hegy héjában, néha több kanyarral, kellemetlen mászásokkal tarkítva. Van aki már elhamarkodottan levette a fejlámpáját így pár emberen majdnem átesem a sötétben.
Aztán elkezd lejteni.
Az 52. algút után kiérünk egy menedékházhoz és innen már tényleg dózeren lejtünk tovább.
Jó végre rendesen futni.
Rendesen futni jó.
Valamikor ebben a tájban érkezhetünk a 30 km környékén lévő etetőponthoz. Előtte még filmeznek is.
Arra emlékszem, hogy itt a jól bevált kóla-parmezán kombót nyomom. Gondjaim nincsenek. Fáradt nem vagyok - mitől is lennék - enni eszem eleget és az ivással sincs gond.
Aztán innen megint üzemzavar, mert nem emlékszem semmire.
A pont után aztán bükkös, és le-fel hullámzás. Végre tök egyedül, csak a német lány néha előttem, mögöttem. Lefele pörög, felfelé meg én lépek el.
Puha avarszőnyeg, aztán illatos mező vagy ilyesmik...
A harmadik buckára menet leveszem a lámpát és zabálok felfelé. Jön a 6 órás mumus. Lesz-e borulás? Nem, nincs, de tömni kell magam.
Egyre gázosabb a meleg és a napsütés.
10 óra felé jár, mi lesz itt később?!
No, ez a harmadik bucka igazán egyre nagyobb szívásba torkollik. Egyre kitettebb, egyre kövesebb, egyre morzsalékosabb és egyre jobban süti a nap. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor ráadásként a rövidebb táv mezőnye kezd beérni és bedarálni minket. Az elején még ritkásan, aztán egyre gyakrabban kell félreállni a gyorsabban haladók elől, az egyre inkább láthatatlan ösvényen. Mit ösvény. Egy meredek kőfolyás, ahol jó esetben van nyom. Ha azt épp más el nem foglalja... Fent már látszik, hogy hová kell felérni. Ugyan egyre fogyok, de azért folyamatosan haladok. Közben előveszem kis a kis szintmetszetem és látom - igen, LÁTOM! - hogy fent pont lesz.
Huhhh, ez nagyon jót fog tenni, a mentális erőm is visszatér. Zöld barátnémat szépen le is hagyom...
De a nyeregben nincs pont.
Ez nem lehet.
Megpusztulok. Én kólára számítottam minimum!
Egy enyhén felfelé hullámzó szintúthoz érünk, így némi értetlenség után rávaszem magam a tempós továbbhaladásra. Áháááá! Látom már! Egy újabb kis nyereg tűnik fel, ahol egy szikla tövében emberek csoportosulnak. Huhhh, az lesz a pont. Kis kocorászással és tempós haladással múlatom az időt. Enni nagyon nem tudok ebben a baromi melegben, de nem is forszírozom. Az energetikám rendesen mínuszos, de a kóla majd helyre teszi - gondolom. A csúcs sincs messze, hisz látom, hogy a nyeregből egy meredek oldalban mennek az emberek a full napon. Azt még majd kibekkelem, és onnan az árnyékos oldalon lefelé majd rendbe jön minden...
A kiszemelt sziklához érve látom, hogy nincs pont.
Semmi sincs ott.
Felnézek, és egy kb. 250m-es baromi meredek fal tornyosul előttem vánszorgó emberekkel.
No, akkor most KO.
Leülök a szikla árnyékában. Ez persze költői hasonlat, mert árnyék nincs... Próbálok mentálisan rákészülni arra, hogy felmásszak minden vércukor, meg ATP, meg kituggyami nélkül.
A szintábrámat megint megnézem, és nem értem miért nincs itt pont, hisz világosan látom, hogy a csúcs előtt kéne egynek lennie...
6 perc telik el a szellemi táplálkozással és tépelődéssel.
Elindulok, de nem emlékszem semmire belőle.
Elég legyen annyi, hogy szar volt és baromi meleg...
Megint nyereg, és megint egy szintút, és megint egy távoli nyereg, és megint egy távoli pont képe.
Ez legalább valós és egyre közelebb is kerülök hozzá.
Ahogy odaérek már jönnek is elém. Kérdik, hogy minden rendben-e? Jól nézhetek ki...
Persze, minden fasza, csak kóla kéne!
Az nincs, de meleg ásványvíz van.
Asszem, ha szemmel ölni lehetne, akkor én már többszörös gyilkosként ülnék valami olasz börtönben...
Feljövök a fellegekbe full napon, felhozom az esőkabátot, a sípot, mentőfóliát, hosszú gatyót, a sapkát és erre meleg ásványvizet adnak?
Basszameg én nem fürödni akarok, hanem cukrot a vérembe!!!
A srác nyugtat és mutatja, hogy itt egy nagyon kellemes 60 fokos letörésen lekocogok 4-5 kilit és akkor ott nekem nagyon jó lesz a ponton...
Nemhiszemel.
A hidrogénautó kutyfasza hozzám képest.
Vizet bontok és hegyi levegőből cukormolekulákat gyártok, de leérek.
Aki két lábon tud járni, az mind leelőz.
Hiába veszem sorra a nálam lévő kajákat, hiába próbálok enni nem megy. Az emésztéshez energia kéne ugye, de egy légyfingnyi sincs bennem.
Épp surranok a kellemes, aszfaltozott, árnyas, légkondicionált ösvényen a pont felé...
Visszanézve ide érkezem:
Leheveredem a fűbe és várom, hogy elaludjak.
Kóválygás, pihenés, filmezgetés, evés...
15 perc után egy adag kóla-víz-citromlé eleggyel indulok neki a továbbiaknak. Tudom, hogy rendben lesz minden, csak idő kell hozzá, de addig is legalább a sétát erőltetem.
Kb. 20 perc baktatás után érzem, hogy hatott a szer és egy kis laza kocogással próbálkozom. Megy és egyre jobban. Innen egy nagyon jól futható hosszú szakasz következik. Szerencse, hogy rendbe jöttem, mert kár lenne ezt a részt nem futni. Alig lejt, jó út, széles és néha árnyék is van. Néha van egy-egy kisebb felszökés, kis bucka de csak nagyon finoman. Ez a rész megy és minden probléma nélkül haladok, úgy látszik lassan helyrerázódtak a cukormolekulák...
Elérem az utolsó pontot is.
A meleg kóla nagyon jó - ismét.
Innen várom, hogy elkezdődjön az 1300m-es zuhanás, de nem. Helyette egy kis hazai, mátrai fíling:
Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr, Közép-Koncsúr... Vagy tíz egymás után, jellegét tekintve talán Ágasvár jut eszembe róluk. Haladni sem fel, sem lefele nem lehet. Valami döbbenetes lassú ez a rész, pedig erőm és kedvem is lenne hasítani lefelé.
Aztán végre már csak nagyon lejt, majd lehet futni is.
Megy.
Egy szavam sem lehet.
Aztán kezdenek feltünedezni a házak és lassan aszfaltra érünk.
No, ettől nagyon féltem.
Olyan 37-38 fok lehet...
Látom, hogy egy szégyenteljes 15 órán belüli idő sem jön össze. Ezzel gyakorlatilag az önszivatós haladás utolsó indoka is szertefoszlik.
Meredek, forró aszfalton, tűző napon rohanjak?
Nem, szépen kocogok. Végre találok kutakat is. Mindenhol fürdöm, iszom, hűtöm magam, mert robbanás közeli állapotú a búrám. Egy-egy kert végi, árnyas dűlőúton azért még megnyomom, hogy teszteljem magam, de érzem, hogy maradt még erőm. Ez jó, csak épp felforr az agyvizem...
A városban aztán már nem futok, mert tényleg félek, hogy elvágódom.
Kisvárosi fieszta hangulatban érek be.
Szépen célbagyaloglom magam.
Leroskadok és percekig nem tudom eldönteni, hogy elájuljak, vagy csak hányjak egyet.
Az ötödik pohár - végre hideg!!! - kóla után elmúlik ennek veszélye, most már csak a hányhatnék mard...
Előveszem az itinerem és így, nagyjából cukorral feltöltve már tisztán látom, hogy az általam korábban várt pontok nincsenek is rajta a papíron :)!
Egyszerűen olyan pontokat vártam, amik nem is léteztek.
Simán oda halucináltam a nem létező frissítőpontokat.
No, ilyen is van...
Szóval ez volt.
Így utólag azért nem marad persze rossz élmény, de furcsa, hogy ehhez a harmatgyenge időhöz milyen sokat kellett fussak. Ha megnézem a számokat, akkor nagyon nem tűnik ki, hogy ezért én milyen keményen megdolgoztam.
A kóválygással és feltámadással olyan 2 órát herdáltam el, de ezt leszámítva sem látszik a sok-sok futás. Ez nagyon csalóka és nem mondhatnám, hogy különösebben doppingolna...
A hely tényleg szép, sok középhegységi, számunkra ismerős részlettel. A hegyek persze nagyobban, de nem vészes azért.
A pályakijelölés tökéletes, én ilyennel még nem találkoztam. Minden eddigit ver. Agyonszalagozva és rengeteg terepen lévő segítővel fűszerezve.
A frissítés számomra a kóla-banán-parmezánon kívül ehetetlen és használhatatlan volt.
Nem tudom ki tud enni kekszet és szárazsüteményt ilyen körülmények között, de én nem. Csokik, gélek nekem nem játszanak. Meleg ásványvíz... A kenyér tényleg ennyire luxus? Pár versenyen van, az nekem nagyon bejön, pláne sózva.
No, de összességében azért korrekt volt.
Ha erre a versenyre gondolok, azért mindig az jut eszembe, hogy bár sokat tettem bele, nem sok látszatja lett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)