...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2013. augusztus 29., csütörtök

-1 nap

Asszem vége a halogatásnak.
Vége, annak, hogy majd holnap lesz valami, majd holnap jobb lesz, majd holnap jobb leszek, majd holnap többet teszek érte, majd minden nap teszek érte...
Nem, egyelőre ez ennyi.
Hogy mi jön ki belőle?
Vasárnap már tudni fogom, egyelőre a szokásos klimax jellegű hullámzást élem.

Már szombat óta itt vagyunk a családdal Chamonix-ban.
Kirándultunk, sétálgattunk többször is.
Pár nap alatt olyan hétköznapivá vált a lét itt, hogy nincs bennem az eddigi chamonix-s frász. Reggel lemegyek a pékhez, beugrom a közértbe, elmegyek futni. Séta közben Krupickával, Kiliannal, meg hozzájuk hasonlóan csak képekről ismert emberekkel találkozunk olyan természetességgel, mintha ténleg itt töltenénk a hétköznapjainkat. Olyan az érzésem, hogy már hónapok óta itt élünk.
Ebből adódóan az UTMB sem tűnik olyan elérhetetlen, távoli célnak. Itt van mellettünk a pálya, itt futok reggel, mintha hazai vizeken eveznék. A Mont-Blanc tömbje itt tornyosul fölöttünk, hol jobban hol kevésbé láthatóan a horizontunk részévé vált. A hegyek barátságosak, az időjárás baráti.
Jó, van hogy esik, meg köd van, de semmi sem szélsőséges.
Ez fontos.
Szóval olyan langymeleg, amiből nehéz kinézni valami nagy-nagy traumát.
Persze azt nem gondolom, hogy egy vasárnapi korzó elé nézek, de ebből a szemszögből nem tűnik félelmetesnek a dolog. Semmi olyat nem kell csinálnom majd, mint amit eddig ne tettem volna. Amit ne tettem volna szabad akaratomból, saját magam boldogítására, saját magam kedvére.
Ennyire egyszerű?
Lehet.
Remélem.

Más részről viszont tegnap este és ma reggel láttam a sok TDS-es beérkezőt. A sok gyűrött, szenvedős fejet, a sok bicegőt. Ez azért kicsit elgondolkodtat.
Meg az egész hajcihő, felfordulás, ami itt körülvesz minket.
Vihar egy pohár vízben.
Vihar egy pohár vízben?

Azért próbálom minél racionálisabb mederbe terelni az egész versenyt.
Próbálom nyugtatni magam olyan dolgokkal, amik innen a klaviatúra mellől pofon eccerűnek tűnnek.
Például:
Ha arra ügyelek, hogy tartsam az 5km/h-s átlagot, akkor űberkirály időm lesz, elégedett leszek és fasza gyerek. Tehát elég 14 óra alatt elérni Courmayeur-be, 20 óránál fenn állni a Ferret-hágón, vagy 24 óra környékén Champexba érni. A tavalyi négykézlábas Lavaredo 120 kilije 22 óra volt. Ott órák maradtak benne, tehát teljesíthető, a plusz idő a további 40 kilin még lazán elherdálható...

Ilyenekkel áltatom magam.

Időterv?
Nincs.

Persze annyit nézegettem már ezeket a nyavalyás adatokat, hogy álmomban is tudok pár aranyszámot.
12-14 óra Courmayeur
20 óra környéke Ferret
24 óra környéke Champex
Utána a három bucka 5-4-3 óra, de ennél jobbat kéne menni. Nem tudom hogy, de talán picit...

32-34 óra esetén megemelkedek és elrepülök az égbe
35-37 óra a reális. Itt egy jó érzésű teljesítés még nagy örömet tud adni, az tuti.
38-39 Itt van egy luk, amivel nem igazán tudok mit kezdeni.
Ha négyessel kezdődik, akkor most nagy csalódást érzek, de bentről lehet ennek ezer oka és lehet, hogy egy 41 órának is nagyon fogok örülni.
Szóval fene tudja.
Annyi fix, hogy jól AKAROM magam érezni. Lehet, hogy ez luxus, lehet, hogy ez ábránd, de a 2010-es CCC óta tudom, hogy van ilyen.
Létezik.
Nehéz elkapni, nehéz visszafogni, majd elengedni magunkat, de létezik ilyen ultra.
Ha ez sikerül, ha nem kopik le sok fogzománc, akkor jó.
Egész pontosan nem is fogzománc kérdése.
Az kopni fog.
De ha nem olyan lesz mint a fosóhomokban futni, vagy tengerbe vizet hordani, akkor az nagy királyság. Akkor az már flow, vagy mi. Vagy annak az előszobája.
Ez tényleg olyan, mint egy érettségi.
Itt eldől, hogy mit tanultunk eddig...

Ez az utolsó két hét nem lett túl fényes futásszakmailag, de nem görcsölök rajta.
Olyan lett, amilyen.
Pénteken például a osztrák szállásunk mögötti buckán kocogtam 31p alatt 450 szintet. Jó volt, szép volt. Kicsit megint elgondolkodtam az ottaniak lehetőségein...
Itt futottam is meg túráztunk is, tehát nem tétlenkedtem, csak nem lett olyan nagyfiúsan kimunkált...

De hogy legyen valami kis csavar a dologban kedden összeszedtem valami kis idegbajt a derekamba-lábamba. A bal csípőmtől a bal combomon, térdemen át egész a talpamig érzek egy ideget. Néha egészen kellemetlenül. Párszor már felkeltem rá annyira zavar éjjel. Felfelé kevésbé, de lefelé eléggé érzem.
Még jó, hogy idén nem volt ezzel gondom...
Mi lesz ebből?
Remélem az adrenalin elnyomja.
Remélem, helyrejön.
Remélem nem lesz rosszabb.
Egyszerűen nincs hatalmam felette. Komolyan, mi a fészkes fenét kezdjek ezzel most itt?
Röhögök rajta.
Meg kell oldani
Van amit közben, van amit előtte.
Ezt előtte fejben, a bajt meg majd közben.

Azt már az itteni kirándulásaink tapasztalataiból látom, hogy az eleje nem lesz a kedvencem.
Elég szűk és enyhén hullámos a terep, ahol a zöm majd meg akarja váltani a világot.
Ha előre kerülök végiggyalogolnak rajtam, ha hátra, akkor baromi sokat kell majd kolbászolni a tömegben.
Ez a rajt dolog még nem világos még, de azért annyira nem köt le, csak a történelmi hűség végett írom ide.
Bármi lesz, én megoldom és jó lesz.

Mondom, jó lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése