Indul/nemindul

Érvek és ellenérvek...

Ezt találtam:


Az elmúlt években csatlakoztam a miskolci futóklubhoz, ahol eleinte a válogatott tájfutó énemmel mindig az erősebbik társasághoz álltam, „mivel én kemény vagyok”… És persze mindig jól kikészültem. Aztán szépen lassan megértettem, hogy az igazi erő az ellenpólusban rejlik. Hogy tudni kell lassítani, és elfogadni a testünk jelzéseit. Mert egy futónak mindig pontosan tudnia kell, mi zajlik éppen a szervezetében és az életében, és ezeket a folyamatokat tudni kell kontrollálni, majd az előnyünkre fordítani.
(Dr. Lubinszki Mária sportpszichológus)

Hát, én nem tudom mi zajlik bennem és egyelőre ezt fordítani sem tudom sehova... 

Viszont igyekszem.

Idézet

Miközben ma megint csúfosan leszerepeltem magam, a hegyeim, fáim, lankáim, virágaim előtt egyre csak ezek a gondolatok jutottak eszembe, egyre csak ez ugrott be, egész elgondolkodtatóan:

"Miért ultrázok?
Mit akarok bebizonyítani? Hogy több vagyok, mint mások? Hogy jobb vagyok? Hiszen ez nem lehetséges. Nem lehetek jobb, vagy több, mert nem lehetek értékesebb. Csabi azt mondja, Ő semmivel nem több mint a pálya mellett kapáló Paraszt csak más úton jár…

Kell-e az óra? Nehéz kérdés. Nem méri, ami fontos, és sokszor becsap. Mégis kell talán hiszen tükrözi a munkát, amit magunkban elvégeztünk. Vagy nem?

Akkor mégis miért? Mi a cél, és mi a siker?
Siker, az egyensúly, a harmónia? A siker, ha elfogadod és becsülöd önmagad és másokat. A siker az egyensúly az akaratban, a hitben, áldozatban, szenvedésben és elfogadásban?

Mi a bukás egy ilyen versenyen? Ha nem fejezed be, vagy ha üres kézzel mész tovább?

Mit mond a hegy? Mit ad? Meghallottad? Elfogadtad?"

(Az eredeti, teljes szöveg)

Lehet, hogy le kell bontsam magam az alapokig, lehet, hogy tényleg a mélységek bugyrát kell meglátni ahhoz, hogy végre építkezni tudjak.
Nem tudom.
Talán még több alázat, talán még több belátás kell.
Tényleg el kell hinni, hogy mennyit tud a test.
Tényleg meg kell becsülni és el kell fogadni.
Nem szabad sokadszorra beleesni abba a hibába, hogy ez már ment, ez múltkor jobb volt, gyorsabb volt, könnyebb volt...

Most nem az.
Most nehezebb, most hosszabb.

Saját magam gátja vagyok a saját relatív viszonyítási pontjaimmal.
Minek?
Kinek?
Magamnak?
A legszigorúbb dolog ez.
Még kifogás és menekvés sincs.

Nincs új a nap alatt!

Nincs.

Csak kíváncsiságból visszaolvastam a tavaly tavaszi posztokból párat.
Rögtön csináltunk is egy jó muszakát :)...

Tavaly írtam heti beszámolót, ami elmaradt, pedig most milyen jó visszanyúlni ezekhez.
Újra rá kéne állni.

Megnézem ezt és azt kell mondjam, hogy az elmondottak tejesen ülnek futásra is. Néha mintha csak arról beszélnének.

Tehát nincs új a nap alatt.
Ennek ellenére sokszor nem tanulunk a hibákból és sokszor múltvakságban szenvedünk és tapasztalataink ellenére cselekszünk.

Végül is, ha közben jól érezzük magunkat?
Miért ne?

Bejegyzés

Be, kell, jegyezni!
Jegyezni, be kell!
Kell, hogy be jegyezzek!
Megjegyzem, hogy bejegyzem.

Nem, nem őrültem meg, vagy de...

Miközben némi ihletet, erőt és motivációt merítek, át szoktam futni szokásos (blog)köreimet.
Pár kattintás.
Kivel mi van? Ki él, ki hal?
Olyan mint egy körtelefon, de jobb is mert ha épp nem érünk rá egymásra akkor is egy-egy otthagyott üzenet, vagy bejegyzés sokszor jól jön a nehéz időkben.

Nehéz időkben.

Nem érzem mostanában mennyire nehezek az idők másoknak, csak azt veszem észre, hogy hiába kattintgatok, általában csak lejárt szavatosságú lelki muníciót találok.

Ez nem ér!

Nem ér valami értelmeset, jót, építőt elkezdeni, beetetni a nagyérdeműt, aztán abbahagyni. Nemér!

Egy kicsit itt is olyan érzésem van, mint annyiszor az életben, amikor végre megtalálom azt a terméket, ami a maga kategóriájában számomra az optimális megoldást képviseli. Hetek alatt megszűnik, nem gyártják, elfogy... Teljes bizonyossággal és tökéletes érzékkel választom ki ezeket.
Úgy látszik nem csak termékekkel és szolgáltatásokkal vagyok így...

Mire rátalálok, mire megszeretem, addigra abbahagyja, befejezi neméredkli.

Áhh, maradok magamban, aztán osztom itt magamat tovább.
Bár azért az itteni lendület sem tépi szét a határokat...

Pedig nap közben rengeteg le/megjegyezni való történik és juteszembe, csak aztán az este, meg a lustaság hálóján csak morzsák potyognak át.

Például napok óta foglalkoztat, az a gondolat, hogy valamiért, nem tudom, miért, de nagyon vonz a T100.
Mint verseny.
Mint versenyzőT.

2007-ben végigporoszkáltam a Kinizsi100-on.
Akkor létezett már T100 - az első - de még az álmaimban sem fordult meg az indulás gondolata.
2008-ban indultam, de lesérültem Dorognál.
2009-ben nemtom mi volt.
2010-ben végig áztam és irigykedtem a Pap-réten. Majd meghaltam, hogy nem lehetek közöttük, de épp meghaláson voltam.
2011-ben meg csak szimplán béna voltam és azért nem tudtam tavasszal edzeni, így maradt a Visegrádi pont.
2012-ben meg azért nem megyek, mert a Maxi-Race van túl közel a május 12-höz.

Persze, persze, rajtam múlt és az én döntésem volt és nem rossz ez így, mert azért Annecy sem egy koncentrációs tábor, de valami miatt most sokkal jobban fáj, hogy nem lehetek ott.

Két alkalommal is segítettem, úgy mint az Ultrabalatonon is, de ez az a kategória, amit jobb csinálni mint nézni...

Mindig megfogadom, hogy jövőre megyek, nem állok az asztal mögé, aztán valahogy elbaltázom. Persze az is igaz, hogy valahol mégsem akarhatom igazán, ha hagyom magam nemnevezni.

Egy kicsit az is szerepet játszik ebben a hirtelen feltörő részvételi vágyban, hogy ma még a T100 szinte hazai pálya.
Ma is ott túráztam a családdal a Szénások lábánál, tegnap is ott futottunk Piliscsaba környékén, télen sokszor mentem a Pilis-nyereghez, szóval tényleg nagyon ismerem nagy részét az útvonalnak.

Jövőre már nem lesz így.
Jövőre már vendégként jövök erre.
Bár persze ismerem majd akkor is, de azért mégis más lesz.

Mint a P85-is, ráadásul azon már négyszer megfordultam...

Igen, ez megint a szentimentalista, moralista vonal, de ez van, ilyen vagyok,ez (is) éltet...


No, most aztán jól bejegyeztem .

Túlélés

Vannak konzervjellegű technikák és vannak spontán jött mentőötletek.
A és B variáns, meg ki tudja még milyen praktikák.
Az ember gyermeke nagyon el tud keseredni, én.

Ahogy írtam is. Az már gond, ha az akaróka is javításra szorul.
Aztán elolvasva ezt és ezt, kicsit más a világ.
Ez konzervtechnika.

Aztán ma, futás közben spontán kezdtem összeszedni a pozitívumokat.

Tavaly az első 3 hónapban sikerült 440 kilit összehozni, úgy, hogy fájt mindenem és 1,5ó volt a max. fájdalom nélkül.
Most van 576 és ha kicsit figyelek, akkor nem is fáj semmim. Futottam már 3-4 órákat is. Néha egész jól. Tudom, hogy ez sem sok, de az enyém :).

Tavaly március végéig 11900m szintem volt, most van már több mint 21000m. Ez ugyan távol van a tervezett 30000-től, de a lehetőségekhez képest nem rossz.

Túl vagyok a télen.
Túl vagyok a nehezén.
Nem sérültem, nem voltam beteg!!!! - évek óta először (lehet, hogy évtizedek óta?!)

Bazi ingoványos, bizonytalan és titokzatos út elején állok. Családostól. Költözünk, költözik a munkám, feladom kb. 20 én praxisát és vmi újba kezdek. Ez persze nehéz, de talán erőt adhat. Van irány, van cél.

A gyomorproblémáknak is vhol itt van a gyökere.

'Nem veszi be a gyomrom'. Szó szerint.
Lábaim meg mintha földbe gyökereznének, nem engednek elszakadni.

Ezek nagyon mélyen bennem vannak, ezt érzem és próbálom is bizonygatni, erősíteni magam, de persze a mentális állapot niná, hogy testi formát ölt.
Csak le kell fordítani a tüneteket.
Ennyi.
Nincs nagy hókusz pókusz.

Én ragaszkodó vagyok. Inkább elviselem a kis rosszat, de ne legyen változás. Inkább ragaszkodom valamihez, ami tán nem is annyira jó, csak ne kelljen változtatni.
Most pedig nagyon nem ez történik.
Minden fenekestül felfordul.
Az érvek, a ráció mellettem vannak és nagyon akarom én is érezni, hogy ez jó lesz, de a belsőm még nem enged.

Nem veszi be a gyomrom.

Nem kell erre bogyót szedni, nem kell ezt kezelni.
Meg kell emészteni...

Ma is mentem. Persze.
Nem lehet nem.
Kicsit olyan búcsúzós futások.
Ösvények, utak, erdők, tarvágások, madarak és bódító virágillat.
Ki tudja mikor futok megint erre?

Erőt adnak az emlékek, és tényleg egész jó lett.

Egy kerékpáros ért be a Csergezán-kilátón után. Állítólag már Nagykovácsitól követett, de nem ért be :))...
Beszélgettünk lefele.
Triatlonozik, ő is fut.
Beszélgetés közben megjegyezte, hogy egész jó tempót megyünk lefelé.
Majd seggre ültem, hogy 4 perceseknél beszélgetünk.
Ez azért nagyon jót tett.
A pulzusomnak is :).

Visszatérve a két idézett szösszenethez.

Kicsit elszégyellem magam, hogy min nyavalygok ennyit.
Tényleg, csak jó dolgomban affektálok.
Nem megy, meg fáradt vagyok, meg majdmeghalok...

Kelj fel és járj!!!!!!

Szóhoz sem jutok

Sikerült egy nullás hetet összehozni Párizs után...

Először is a nevetséges mutatványom után olyan izomlázam lett, hogy elképzelhetetlen,
másodszor pedig a balatoni szőlőhegy láncolt oly annyira magához, hogy bár vittem magammal futócuccot, de időm/energiám nem volt a futásra. Péntek este konkrétan annyira elfáradtam, hogy a metszőollót nem tudtam összenyomni.
Pihenni monnyuk nem pihentem sokat.
Csináltam is pár rövid snittet, hogy majd egyszer jól összevágom egy munkafilmmé...
De ez már a régmúlt.
Viszont tegnap a gyönyörű, meleg napsütésben arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz egy laza karika.
Nem volt az.
Annyira nem, hogy tényleg nagyon elkeseredtem.
Jó, hogy nem megy, jó hogy kicsit küzdő és kicsit frusztrált mostanság minden körülöttem, de tényleg kezd az akarókám elfáradni.
Jó lenne néha vmi pozitív élmény ebben a futás tárgykörben, mert halálosan sok energiát vesz el a rossz tapasztalások akarással való semlegesítése.
Szokásos.
Ólom lábak, alacsony pulzus, zihálás, majdmeghalás, a legkisebb emelkedőn is gyaloglás...
1:16 után olyan fáradt lettem, hogy alig bírtam kiszállni az autóból.
Este elájultam, ma reggel meg izomlázra ébredtem.
Komolyan kíváncsi lennék ennek az egésznek a fiziológiájára!
Mi a büdös franctól van izomlázam 12 kili/400 m szint után? 138 avg pulzussal?
Mitől?

Terített betli

A legelgondolkodtatóbb az az, hogy mennyire nem érdekelt Párizs.
5-6 éve voltunk ott, és kicsit várakozva mentem, de a vége az lett, hogy pár fotónál több nem készült és csak ténferegtünk az utcákon.
Ami önmagában nem baj, csak vhogy vártam volna, hogy érdekel ez a város, de nem. Egyáltalán.
Úgy általánosságban a város mint olyan, nem érdekel.
Ezt eddig nem tudtam, de most egyértelművé vált.
Úgy vagyok vele, mint a tv-vel. Ha mond nekem vki indokot, amiért nézzem, akkor rohanok, veszek és bekapcsolom.
Ha mond nekem vki indokot, hogy mitől jó/élhető/elviselhető egy város, akkor... akkor... akkor nem tudom mi lesz, mert szeretni biztos nem fogom.
Elviselni talán.

Szóval ez az ami a legnagyobb hozománya ennek a 4 napnak.

Hja, meg a betli.
Egy terített betli.
Egy megnyert terített betli.

Volt már 2008-ban egy feladott T100-am, de egyéb semmi. Akkor, ott lesérültem, kérdés nem is volt a folytatást illetően.
Most sem, pedig nem sérültem le.

Szombat délben álltunk a napon a rajtkapu mögött. Talán 4-5 m-re lehettem a rajtvonaltól, tehát egész jó helyről sikerült elrugaszkodni. Nyugodt voltam, nem idegeskedtem. Rajt után persze meglódult a tömeg, de az előzőleg szétlovagolt terepen igencsak a lábam elé kellett néznem ahhoz, hogy ne legyen bokaficam az első métereken.
Sütött a nap, szellő alig volt és márciushoz képest melegnek éreztem a 20 fok feletti hőmérsékletet.
Mivel vagy fél órát álltunk a rajtban, így a megszáradt mellkasi jeladóm - ami a hasamon volt - és csak vmi idétlen adatot mutatott.
Érzésre is egyértelmű volt, hogy a tervek szerint megyek, olyan 5:30-as ezrekkel. Az volt furcsa, hogy nyelni sem tudtam annyira kiszáradt a szám, pedig ittunk is rajt előtt rendesen. Mindegy, ittam folyamatosan.
Vmi tavak körül kavarogtunk szinte teljesen sík terepen, néha volt egy-egy 2-3m magas 'emelkedő'. Aztán 15p után újra a rajtzónához értünk vissza. 'no, ezek is kínlódhattak, hogy kilegyen a 80 kili' - gondoltam magamban.
Aztán csak simán jellegtelen volt a környezet.
Kis erdősáv, nagy redősáv, golf pálya mellett, autópálya alatt, felett, lakótelepen, aluljáróban, tarvágás mellett, kiskertek között, álmos külvárosban...
Folyamatosan haladtak el mellettem. Ez megnyugtatott.
Arra gondoltam, hogy ezt majd itt le kell írjam.
Nagy-nagy nyugalmat ad, és saját önbizalmamat növeli, ha folyamatosan haladnak el mellettem a futók.
Lehet, hogy ez aberrált, de így van.
Folyamatosan megerősítést nyer, hogy jól csinálom, jól megyek és nem engedem elragadtatni magam.
Szóval egyre megerősítést nyertem.
Kár, hogy futást még egyelőre nem...
Annyiranagyontudatos voltam, hogy még arra is volt energiám és időm, hogy részidőket nyomjak az egyes kajálásaim alkalmával. Arra gondoltam, hogy majd itthon, nagggyontudatosan, sportszakmai szempontból is elemezhetővé válik az eme kényes részlete futómunkásságomnak.
Tehát ott tartottam, hogy szeltük a külvárosi lételemet, én ettem, ittam és az időközben beélesedő pulzusadómmal immáron tudományosan is alátámasztva konstatáltam, hogy minden a legnagyobb rendben.
Egyedül a meleg kezelése foglalkoztatott. Legszívesebben levettem volna a tökfödőm, de féltem a leégéstől, vagy a napszúrástól.
Így utólag már látom, hogy a leégést nem tudtam elkerülni :).
Folyamatosan le-föl vettem a sapkát, így ez egész jól bevált taktika lett. Naposabb részeken fel, kicsit árnyékosabb részeken le. Majd megint fel...
22-höz 2:09-el értem.
Teljesen jó, szinte csak pihentem eddig. Gyorsan feltötltöttem a kulacsokat, banánt és narancsot ettem, majd két kisebb csokis szelet felmarkolása után indultam is tovább. Talán 2-3 perc lehetett. Itt már láttam pár arcot, akiken látszott, hogy rájöttek, hogy kár volt megelőzni...
Rögtön észvesztő 30m-es emelkedőbe csaptunk bele.
Kicsit fura volt megtapasztalni, hogy bizony ezek a sűrű kis emelkedők nagyon szemetek tudnak lenni. Olyanok ezek, mint a Csór-hegy a MB-en. Nem esnek jól hiába rövidek. Ráadásul felfelé is, lefelé is lassítanak.
Így viszont a kajálást ezekhez igazítottam. Felfelé csócsáltam valamit, fent befejeztem és szépen csorogtam lefelé.
Emlékszem, pont 3:00 ó környékén, egy autópálya melletti kitett, bazi meleg helyen még arra is volt eszem, hogy elővegyem a sót, meg a magne B6-ot. Bevettem mindkettőt és ittam rá bőségesen.
Aztán 3:30-nál éreztem, hogy nem teljesen komfortos a beleim környéke. Gondoltam, hogy bokorugrás nélkül megúszhatom, de 10p alatt be kellett lássam, hogy inkább egy félrevonulással jobban járok. A gondolatot tett követte.
Nem tartott sokáig a dolog, viszont a pályára visszaérve szinte szárnyakat kaptam. Alacsonyabb pulzussal ment uaz. a tempó.
Juhéjjj - gondoltam - megoldódott a probléma.
Aztán 4:10 környékén megint kezdődött, de csak az érzés volt egyre rosszabb, tudtam, hogy nem jön ki belőlem semmi. Egyre-egyre csak görcsöltek a beleim. Bele-bele gyalogoltam, hátha az segít. Aztán ahogy megindultam, a rázkódástól előjött az érzés újra. Ha megálltam, akkor szinte elmúlt. Nem akartam hagyni magam, így erőltettem, hátha majd elmúlik. De nem. Jött egy 40 m-es emelkedő és azt vettem észre, hogy 140-ig alig megy fel a pulzusom, miközben úgy érzem magam, mintha 160 lenne. A combjaim meg olyanok voltak, mintha nem 600, hanem 6000m szint lenne bennük. Lefelé tyúklépéses séta lett belőle, mert a rázkódástól még jobban szorított a belsőm.
Enni nem igazán kívántam, de ittam folyamatosan. Nem tudtam mi történt velem, de valahogy teljesen evidens volt, hogy 45-nél feladom.
A következő normális pont vhol 55 környékén lesz és én még a 45-ös itatópontot sem értem el. 4:40-nél már láttam a Meudon táblát, így azt hittem közel a pont.
Egy frászt.
3 bucka volt még.
A 3. 50m-es volt és több mint 10 percig tartott felfelé 125-ös max-al. Fent le kellett ülnöm, mert azt hittem megszülök. Kis pihenés után végre be tudtam sétálni a pontnak helyet adó veteményesbe, ahol a sámlin ülő bakter útba igazított, hogy hol találom a HÉV-et. Azt hittem, hogy legalább lesz vmi busz ami bevisz, de frászt. Lesétáltam, megvettem a jegyet és felszálltam a legközelebbi szerelvényre.
Nagyon fáradt voltam és olyan sós, mint egy hering.

Nem éreztem semmi összeomlást, most sem megyek asszem a Dunának ettől a feladástól.

Érteni monnyuk nem értem mi nullázott le fél óra alatt, de mivel mostanában csak az emésztőrendszerem uralja a blogot, azért nem csodálkozom nagyon a dolgon...

Az biztos, hogy nagyon lekicsinylően álltunk az 1500m szinthez.
Igen, többes szám.
Mind a négyen, akik itthonról indultunk, egy sokkal nyugalmasabb és sokkal egyszerűbb pályáról képzelegtünk.
Azzal nem számoltunk, hogy pl. montenbájk pályára vezetik a mezőnyt, pedig megtették. 2-3m-s buckákon, farönkökön át... Szar volt.
Igen, kellemetlen tud lenni 1500m szint is.

Nekem nagyon szokatlan volt, hogy végig tömött sorokban futottunk, az általam megtett 45 kili alatt alig szakadozott fel a mezőny.

Meg lehetne sorolni, de kár lenne, mert nem ezen múlt.
Az a lényeg, hogy nincs az a rövid táv és kevés szint, amivel ne lehetne kikészíteni azt, aki nem elég alázattal készül az adott versenyre.

Nemtom.

Tanulni megint tanultam, de a feladás titkát még nem fejtettem meg.
És miért nyertem meg a betlit?

Pont ezért.
Tanultam, tapasztaltam, okosodtam.
Képes voltam pár olyan dologra, amire eddig nem.

És örülök annak is, hogy a kellő pillanatban tudtam azt mondani, hogy:

Ez.
Ma.
Nem.
Megy.

Párizs előtt

Talán sikeres lett a gyümöcskúra, koplalás kombó.
Talán nem.

Egyelőre jobb, az kétségtelen, de azért nem csattanok ki az erőtől.

Viszont elég elvetélt ötletnek tűnik bármi értelmeset írni így kiutazás előtt, mert ugye persze, hogy minden most szakad a nyakamba...

Ma voltam Aszófőn és megcsapott a nyugodt, napsütötte balatoni szőlőlankák szele. Az a szél, amit csak az érez, aki dologidőben van a hegyen.
Kicsit ijesztően szippantja magába az embert a szőlő.
Ez is olyan mint a futás.
Ha dolgozik vele az ember, akkor nagyon kijön rajta a befektetett energia, a tudás, ha nem, akkor megette a fene.
És folyton tanulni kell. Nincs megállás.

Egymás után most kétszer is lent voltam .
Nem tudom, hogy milyen lesz, de a hangulata, az atmoszférája, a tempója tényleg varázslatos annak a vidéknek. Nagyon remélem, hogy jó lóra tettem vele.

Mentálisan nagyon feltöltött.

Ma még eldugott falusi istállót, csűrt és lepukkant parasztházat, présházat néztem, jófajta kékfrankossal kínáltak, holnap meg már Párizsban alszom el.
A távolságot már nem is időben mérik, csakis pénzben.

Hogy valamit írjak a versenyről is.
Színt kell vallani, ugye.

7:30-on belül - lehetetlen
7:30 - 8:00 frenetikus siker, ősi ösztönök előbukkanása
8:00 - 9:00 reális, nem volt gond, elégedett ovis vigyor
9:00 - 9:30 kicsit savanyú a szőlő, vagy vmi gond volt
9:30 - szar az egész, vagy vmi nagy gond volt

De azért úgy megyek ki, hogy egy lépést nem teszek szenvedősen.
Egye meg a franc az egészet.
Élvezetes, napsütéses, párizsi parknézegetés. Szakmai városnézés.
Ez kell nekem!

Alakul

Ma sikerült 20 percet futni.
Nem rossz.
1,5 ó lett volna, de 130-as pulzusnál azt hittem feldobom a pacskert. Visszafordultam még időben...

Szóval alakul.
Sokkal időtakarékosabb így. Nem kell órákig szaladgálni ahhoz, hogy teljesen kifáradjak. Olyan mint a mirelit kaja. Kimegyek, bemelegítek és kész is.

Ez a XXI. sz. ultratrail-je.

Hogy ez eddig nem jutott eszembe?!

Jó, próbáljuk meg,

hogy reggel nem megyek futni.

Ha már az ágyból is csak nagyon nehezen tudok felkelni, akkor talán ne rögtön reggel sokkoljam magam a futással.

Az a baj, hogy próbálok belekapaszkodni dolgokba, hogy aztán azok mentén keressem az üdvösséget, de egyelőre nem lelem a helyes irányt.

Ma például beleolvastam ebbe a fórum, hátha...
Úúúúúbakker!!!  Ez olyan, mint amikor az ember kórtermi beszélgetéseket hallgat. Sajnos párszor már megfordultam kórházban, így van tapasztalatom ebben. Egy-egy ilyen helyen eltöltött naptól az ember tényleg megbetegszik, jobb elmenekülni...
Azért látogattam meg a fórumot, mert eszembe jutott régi lyme fertőzésem. Hátha még abból hurcolok magammal vmit.

Mind hosszabb, mind rövidebb távon olyan teljesítmény- és közérzethullámzást tapasztalok, hogy nem találok épkézláb magyarázatot. Talán ez?

Sajnos az orvosokban nem bízom. Eddig sem jutottak velem velem semmire. Minden leletem, mindig tökéletes, én vagyok a két lábon járó egészség. Na persze...

Szombaton szinte lépni sem bírok.
Vasárnap nyomok 30 kilit brutál jó állapotban.
Kedden 1,5 órát csak sok gyaloglással tudok megtenni.
Szerdán alig bírok kikelni az ágyból.

Ez azért nem normális.

Hozzátenném, hogy ez NEM fáradtság.

A fáradtság egy kipihenhető dolog. Valamilyen módon még kellemes is tud lenni. Az ember érzi, hogy folyamatosan jobb lesz az állapota, hiszen egyre jobban kipiheni magát.
Ez kimerültség.
Nem javul.
Hirtelen lehet beleesni és előzmények nélkül szűnik meg.

Libikóka.
Óriáskerék.

Egyszer fenn, egyszer lenn...