Szép, napos szombat

Persze mindenki a szabadban! Jó is az...
Én is voltam, egész a kert végéig, ott egy kis fát pakoltam, aztán egy kis fát rakodtam, aztán egy kis fát aprítottam, aztán elég is volt...

Remélem ettől már baromira jól leszek.

A héten megdöntöttem minden eddigi beszámolóolvasási rekordomat. Ha már nem csinálom, legalább olvassam alapon. Mondom én, hogy minden rosszban van valami eleve elrendelt jó!
Eddig sem voltak motivációs gondjaim, de most már tényleg majd' kirobbanok a fotelból.

Épp mostanában fejeztem be egy rakás T100 beszámolót.
Még soha nem voltam T100-on! Banyek?!

2007-ben még eszembe sem volt nevezni - pedig szintidőn belül beértem a K100-on...
2008-ban Dorognál fel kellett adjam - de legalább neveztem!
2009 elmehettem volna, de M115-re készültem, ahova meg tüdőgyulladás miatt nem mentem...
2010-ben épp kapartam magam össze a talajról...

Nem jó ez így.
Most nem írom, hogy biztos megyek, mert a biztos szó teljesen értelmezhetetlen, de azért nem volna rossz. Meg M115, meg Mátrabérc, meg mittudoménmi...

Töretlen optimizmus jegyében azzal bíztatom magam, hogy most tulajdonképpen RÁPIHENEK. Hogy mire? Az egész évre. Tavaly szaladgáltam ilyenkor, mint pók a falon, aztán lett eredménye? Lett, április-május KO. Szóval most töltekezem. Gyógyulnak a mikrosérülések, beépül a porc, meg hasonlók... Mentális hadviselés. Fejben edzek, az is kell...

Közben azért két megfigyelést is tettem, amit feltétlen leírok, mert a későbbiekben nagyon fontos tünetként jelentkezhet!!!
1. Tavaly ilyenkor minden étkezés után rögtön le kellett feküdjek, mert ájulás határán voltam. Olyan álmosság és fáradtság vett erőt rajtam, hogy már a kölkök is röhögtek rajtam. Vacsi után átkúsztam a kanapéra és rögtön bealudtam 10-20percet, szinte kómásan. Nem is tudtam megfejteni akkor az okát.
2. Megőrültem az édességért. Ha nem ehettem egy kis csokit az étkezések végén, akkor teljesen hiába valónak éreztem az addigi evést. Ezért aztán rendszerint ettem is :)))...

Ezek pedig a kezdeti kimerülésnek a jelei lehettek. Most így utólag értékelve. Persze egy év távlatából talán egyértelműek a jelek, ha én tudtam volna...

Most nincs ilyen, nem is értem miért...

Egy hét alatt kivégeztem ezt a genya influenzát némi homeopátiás segítséggel. Holnapra megszavaztam magamnak egy kis nyugdíjas (kisnyugdíjas) erdei sétát. Hétfőn laza kocogás, oszt majd meglátjuk mi sül ki belőle.

Januárban sikerült a nyakamat kiakasztani és ezt a betegséget is bekapni. Ennek ellenére a két hétből 150 kili környéke jött össze. Nem sok, viszont kevés, de nem nulla, na!
Nem kéne írnom, hogy innen szép felállni, mert nagyjából október óta épp felállok valahonnan de annyira valószínűtlenül nem izgat és annyira valószínűtlen lendülettel vágok újra és újra neki a futásnak, hogy nem is igazán értem.

Folyamatosan jár az agyam ezen az edzővel, vagy nélküle kérdésen is. Addig nem igazán látom értelmét bármilyen edzéstervben való önsanyargatásnak, míg 2, azaz két hét normális futást nem tudok felmutatni. Abban semmi etvasz, hogy van egy penzum, amit aztán itt fáj, ott fáj miatt nem tudok betartani. Megette a fene...
Meg egyáltalán.


Mostanában ha ilyet látok - mármint harapni való zöldet, buja erdőt - majd megszédülök. Olyan elemi erővel vágyom már ezekre a zöldséges részekre, hogy az embertelen.

Szóval, oldás és köpés...
Egyelőre relax (altatom az ellenfeleket), aztán lassú kezdet után fokozatosan felpögetem az eseményeket és baromira fogom élvezni ezt az évet.

Csakazértis!!!!

Egy hete

Még soha nem volt tán ennyire termékeny hetem. 

No nem futásban, ááááá, hogyisne... négy nap non-stop ágyfogság, félig kábultan töltött lázálom remek alakalom gondolataink kifésüléséhez. Már amennyire ez egy lázas agytól kitelik... bár az én normálisan is elég kusza képzelgéseim egy kis plusz hővel vegyítve elég letálisak tudnak lenni. Ezt első kézből tudom.

Rengeteget utaztam az agyamban, annyi poszt született, hogy egy évig is elélek vele. Mert ugye semmi nincs hiába, hát ez is tán csak az ilyetén munícióim feltöltésének időszaka volt.

Múlt szerdán asszem átfáztam és ezzel rá is.

Nem álltunk meg hosszú időre futás közben, de az a pár perc pont elég volt arra, hogy az átizzadt cumó rám hűljön és kellemetlen hideg érzéssel töltsön el. Elgémberedve aztán nehezebben is kaptam el a ritmust, ráadásul mire bemelegedtem, addigra eltévedtünk. Mivel eltévedtünk, nekem fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Egy pár buckával arrébb gondoltam magunkat, így elég kedveszegetten vánszorogtam futótársam után. Mire kitisztult a kép addigra nagyon nem voltam jól. Aztán még volt egy nagyon laza és suhanós fél óra, meg egy gyötrelmes meredek havas/csúszós másik. Ez így sok volt.

Sokszor van, hogy csak néznek rám a körülöttem lévők, hogy hogy a fenében bírom ki nagykabátban a kemence mellett? Néha meg teljesen lengén, amikor mások megfagynak.

Ennek egyszerű a magyarázata. Úgy működöm mint egy elem. Ha a tartalékok fel vannak töltve, akkor lehet hidegebb, nincs gond, a belső feleslegből futja egy kis kiegészítésre. Mind pozitív, mind negatív irányban. Ha viszont lemerülőben az aksi, akkor már kis kilengés is vészes lehet. Most úgy látszik túlmentem a még preferálható mértéken. Szombatra teljes volt a KO. Vasárnapra már az ágyból sem tudtam kikecmeregni. Konstans 39 fokos láz, fejfájás. Sem aludni, sem olvasni, sem dolgozni, sem nyugodtan pihenni nem tudtam. Ez a leggyötrelmesebb az egészben. A láz nem zavar 40 fokig nem is szoktam vele foglalkozni, de most nem esett jól. (Mondjuk azt nem értem, hogy egyesek milyen megfontolásból csillapítják a lázat? Már hallottam pár egész érdekes indokot erre, de értelmeset még egyet sem.) Szóval elvoltam négy napig ebben a kómás állapotban. Közben meg félálomban remek ötleteim születtek a legkülönfélébb problémáim megoldására. Ebben az alig tudatos, fél lábbal még a tudattalan világban lévő átmeneti állapotban születnek egyébként a legtermékenyebb gondolataim munkával kapcsolatban is.

Még mielőtt belevetném magam itt a tálcán kínálkozó témák közötti csemegézésbe a múlt csütörtöki kis csoszogásomról kell írjak pár sort.

Nem tudom ki hogy van vele, de a legismertebb terepen is talál az ember egy-egy rejtett, addig fel nem fedezett ösvényt. Ezek felkutatása mindig izgalmas feladat. Komolyan. Minden ilyen alkalommal szinte az a kisfiús izgalom tölt el, mintha valami tényleg nagyon vadregényes, mások számára is ismeretlen, titokzatos, netán tilos dolgot művelne az ember.

Ez pedig iszonyúan jó dolog.

A XXI. században, a mi civilizált világunkban, aszfaltozott, közvilágított, körülkerített környezetünkből egy teljesen más miliőbe keveredhetünk. Ezeknek a bizonytalan és ha akarom, kicsit sejtelmes ösvényeknek a megfejtése nagyon érdekes játék. A fejemben persze ott a térkép, csak néhol cakkos a széle, néhol fehér foltok meredeznek benne, néhol csak össze kéne passzítani egyes részleteket. Néha rávetem magam egyes területeire, aztán otthagyom más erdőkért és ösvényekért, később meg visszatérek, hogy folytassam amibe belekezdtem.

Nem ragozom tovább. Elindultam a kéken a T100 útvonalával szemben és nem kerültem meg a Csaba-hegyet, hanem a lőtér mentén futottam Pszentiván felé. Nem is olyan kis ösvény ez, meg nem is oly járatlan, de erre még nem voltam. Finom ropogós hó fogadott, egy előttem járó dzsipp nyomaiban kocogtam. Egy idő után már nem a gerincre futó nyomot követtem, hanem arról letérve a hajdani lőtér, egykori kerítése mentén futottam. Valahogy ezeknek a területeknek van valami sajátos, számomra kissé nyugtalanító kisugárzása (és remélem, hogy a kisugárzás csak áttételesen értendő...). Valahogy mindig ott motoszkál bennem, hogy hátha őrzik, ha őrzik, akkor esetleg kutyával, ha kutyával, akkor gondolom nem egy pórázon tartottal... de egyáltalán, egy felhagyott katonai terület, az olyan... olyan, na...

A környezet persze csudás volt. Körben dombok, erdők, részben fenyvesek (dombok a golyóktól védték a környéket, a fenyők, meg a környéktől a katonákat). Az ösvény hosszú 200-300m-es egyenesekből és kis kanyarokból állt, végig a gyepes tér mentén vitt. Aztán szépen beleharapott az jobbról lefutó lejtőbe és érezni lehetett, ahogy fokozatosan záródik az erdő. A zajok is mások voltak. Egész pontosan eddig sem voltak zajok, de most még a semminél is csöndesebbé vált a vidék. Ismét egy hosszú, benőtt egyenesre találtam, jó messzire belátható volt az út. Mintha valami épület félét pillantottam volna meg. Szépen komótosan haladtam a puha friss hóban. Tökéletes szélcsend volt, a nap lassan lemenőben, de egy jó órányi tartalék világosság azért még akadt.

Ahogy egyre többet láttam az épület sziluettjéből, egyre jobban izgatott, hogy mi is lehet az? Végül egy kis, borostyánnal befutott raktárépületre akadtam, elég rozoga volt szegény. Innen először a szélesebbnek tűnő ösvényen folytattam utamat, de egy szigorúan védett területet jelző tábla inkább visszafordított és egy kevésbé észrevehető ösvényen fordultam, immár a Nagy-Szénások csoportja felé.

Télen, lomb nélkül, kevés hóval sokkal kivehetőbbek, még az alig járt ösvények is, mint bármely vegetációs időszakban.

Egy egyre szűkülő kis völgybe tévedtem. Keményen kezdett emelkedni én meg keményen toltam neki. Aztán fel kellett adjam, mert már majdnem négykézlábas lett a figura. Óvatosan másztam, mert baromi vastag, szinte friss, puha avar volt a hó alatt, az altalaj meg egyre kövesebb lett. Az ösvény mellett régi kerítés nyomait láttam egyébként más emberi jelenlétre utaló nyom nem volt. Egy zergecsapáson másztam ki a dombocska kopár csúcsára. Azt hittem jól belátok mindent de a köd miatt csak inkább sejtettem hogy merre lehetek. Innen aztán újra futva folytattam utamat. Pár percre Pcsabától, Pszentivántól, a 10-es főúttól olyan vadnak tűnő erdőben találtam magam, hogy szinte nem is hittem a szememnek. Egy ideig még haladtam, hátha elérek valami ismert helyet, de aztán a közelgő sötétség miatt inkább visszafordultam.(Kell hagyni későbbre is valamit...)

Visszanézve egy-egy ilyen 'futást', megdöbbentő, hogy milyen lassan szoktam megtenni a 'felderítő' utat. Később visszatérve aztán mindig 30%-al gyorsabban szoktam haladni ugyan azon az úton. Hiába, egy ismeretlen terep mindig annyi újdonságot tartogat, hogy szinte csak kéziféket behúzva tudok haladni. És nem is kell, hogy valami extra látványos útvonal legyen, csak pusztán a felfedezés öröme lassít ennyire.

Azért a végére még sikerült életem első necces kutyás találkáját is megejtenem. Már szinte majdnem az autónál voltam, amikor a dzsindzsából előkerült egy elég harcias eb. Eddig soha nem láttam errefelé kóbor ebeket, ahhoz azért sok a vadász a környéken, ez is lehet, hogy a közeli lovardából lógott meg. Minden esetre csak pár centi hiányzott... nem tudom, hogy mihez, de valamelyikünknek fájt volna...

És ennek már egy hete...

Gerecse

Lehet, hogy öreg vagyok már és azért élem meg szarul, ha egy futás nem olyan lesz, mint amilyennek várom. No nem azt várom, hogy csak ismert terepen, ismert körülmények között fussak, de nagyobb vonalakban azért szeretem tudni mi vár rám.
Kb. milyen hosszú lesz? Kell-e frissítőről gondoskodni? Lesz-e út közben forrás? Lesz-e benne sok aszfalt? meg ilyenek.

Ma voltunk a Gerecsében. Laza két órás körre mentünk. Kicsit több lett mint három...
Nekem két-két és fél óra után már jól tud esni egy kis inni- (talán enni-) való. Most nem esett, mert nem volt. Egész pontosan inni tudtunk, mert egy futótársunkhoz betértünk út közben.

Szóval nyűgös tudok lenni.
Ráadásul eltévedtünk, futótársam bizonytalankodott az útvonalat illetően. Amikor benyögte, hogy egy kicsit több lesz, mint három (az a kettő), akkor nem gondoltam rá jó szívvel.
Az erőmet is máshogy osztottam volna be, a lelkemet is máshogy készítem fel...

Ilyenkor aztán gyorsan előjönnek mindenféle alattomos csípő-, derék-, láb problémák.

A hab az volt a torta tetején, hogy több helyen nem is lehetett futni a fakitermelés miatt összetúrt és megfagyott utakon.
Ennek ellenére a táv nagyobb része nagyon jól ment, magamhoz mérten alacsony pulzussal, ráadásul a tegnapi terhestorna után egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.

Egy kicsit visszakanyarodva a kezdeti gondolathoz.

Amikor az ember alkot valamit, az általában (jó esetben :)  ) a tervezéssel kezdődik. Ilyenkor fogalmazódnak meg az ideák. Kicsit talán a földtől is elrugaszkodhatunk. Aztán ahogy egyre konkrétabb formát ölt a dolog, úgy kezd minket lehúzni a drága anyaföld gravitációja. Mihelyst a részleteken is morfondírozni kezdünk, úgy alakul a projekt, és sok esetben bizony veszít a kezdeti idea misztikus mivoltából. A kivitelezéskor aztán sok-sok csorbát szenved a dolog, s ki-ki ügyességén múlik, hogy végeredményben hová is jut el.

Munkám során ezt élem meg nap mint nap. Farigcsálom az ideáimat, majd amikor nagy nehezen összerakom a kész pakkot, akkor jön egy idegen (többnyire a megrendelő/beruházó) és szisztematikusan kezdi szétbarmolni a munkám (amihez ő nem ért persze, de meg van győződve ennek ellenkezőjéről...). Ezzel persze magának tesz rosszat, de ezt nem igazán látja be...

Annak a képessége, hogy a kezdeti ideáinkat milyen mértékig tudjuk valóra váltani, hogy milyen ügyesen tudjuk azokat megvalósítani, nagyon nagy ajándék a sorstól. Ezen képességünk meglétéről csak mi magunk szerzünk tapasztalatokat, hisz az ideák is bennünk születnek.

Ezt én napokig is írhatnám, akkor sem tudnám olyan szemléletesen megeleveníteni, mint kedvencem, Woody Allen:

'Mit gondol, melyik a filmkészítés legkielégítőbb része?

Kigondolni egy filmet.Ahogy halad előre a folyamat, és csináljuk, a szereplőválogatástól a forgatáson át a vágásig, számomra egyre rosszabb, mert egyre távolabb kerülök az alapötlet idealizált tökéletességétől. Amikor kész a film, megnézem, és csalódott vagyok, nem nagyon tetszik, és azt gondolom, hogy egy évvel azelőtt ültem a hálószobámban és volt egy annyira szép filmötletem, és minden egyszerűen nagyszerű volt. És aztán, apránként egyre több sebet ejtettem rajta, az íráskor, a szereplőválogatásnál, a forgatáskor, a vágásnál, a hangkeverésnél - meg akarok szabadulni tőle. Nem akarom újra látni. A szép az ötlet megszületése. Amikor az ember hozzákezd a filmhez, annyira grandiózus tervei vannak, olyan nagyszabású céljai, törekvései. És a vágás idején már csak azt reméled, hogy össze tudod valahogy rakni. Hogy nézhető legyen. A filmkészítés nagy küzdelem. De maga a küzdelem ténye segít. Inkább küszködöm filmekkel, mint mással.'

Lazulás

De nem úgy ám!

Á, egyáltalán nem. A szombati disznóvágós nap kivételével mentem futni. Amire rájöttem, AZ a lazulás!

A sziklamászó tanfolyam elején sokszor, aztán később egyre ritkábban esett meg velem, hogy a falon kapaszkodva remegett kezem-lábam.
Az ember áll egy 2-3 cm-es sziklabütykön egy ideje és kellően be van már szarva a folytatást illetően, akkor bizony elkezdenek remegni az izmai. Ez testi és mentális elfáradás eredménye. Elég kellemetlen, mert  egyre kevesebb erőt tudunk kifejteni, egyre bizonytalanabbak leszünk, így egyre kilátástalanabb a helyzet és a remegés ettől még fokozódik.
No, ilyenkor pont nem azt kell tenni, amit az ösztönünk diktál. Vagyis nem görcsösen kapaszkodni és akarni! Ilyenkor kicsit hátrébb kell lépnünk (csak mentálisan, mert különben reszeltek!), kicsit kívülről kell szemlélni a dolgot.
A mély lélegzet vétel segít. Pár. Kettő, három. Aztán meg kell magyarázni magunknak, hogy nem olyan kilátástalan a helyzet. Nyugi. Hideg fej. Meg bírod csinálni és menni fog.

És általában megy is. A lélegzetvételekkel egy időben meg tudom szüntetni a remegést...

Ez így leírva baromi egyszerű, de monnyuk 100m mélységgel a seggünk alatt egy kicsit összetettebb...

Szóval tudtam, hogy ez megy nekem.

Nem azt csinálni amit az ész diktál.

Ha a futásban elérek egy bizonyos pontot, fáradtság, vagy nagyonakarás, vagy mittudomén mi miatt, kissé görcsös leszek. Nagyon AKAROK futni. Azt már megfigyeltem, hogy ilyenkor baromira felhúzom a kezem.
Mint ahogy itt is nagyon jól látszik. Mást eddig nem igazán figyeltem meg ezzel kapcsolatban.

A jobb combhajlítóm problémáját viszont egyértelműen a csípőm jobb oldalának és a derekamnak a görcsös kötöttsége okozza.
Arra gondoltam, hogy a nyújtáson túl némi mentális segítséget próbálok bevetni.
Pénteken és vasárnap is kicsit hosszabbat futottam a megszokottnál.
Amikor a szokásos 'adagomat' túlléptem próbáltam nagyon ügyelni a lépéseimre. Ráadásul kettesben futottunk, ami mindig magában rejti egy kicsit a tempó gyorsulását is.
Szóval, amint éreztem azt a pontot, amikor nagyon akarnék futni, amikor kezdenék erőlködőssé válni, amikor kezdeném felhúzni a kezeimet, akkor teljesen lehetetlen módon próbáltam egyre lazábbá, egyre lassabbá, egyre nyugodtabbá szuggerálni magam. A lélegzetvételre is odafigyelve, a medencém gyógytornászomtól tanult helyes szögben tartására figyelve eszetlenül azt csinálni,amit normálisan nem tesz az ember.
Persze működött.
Egyre nagyobbakat tudtam lépni, egyre lazábban és mivel nem fájt a combom egyre kevésbé kellett akarni a futást.
Ezt egyébként nyújtáskor már korábban is bevetettem.
Egy sima törzsdöntésnél is ki lehet próbálni. Előrehajolok. Próbálom nyomni. Már szinte fáj. Már fáj. Persze mert feszül minden. Aztán megpróbálom ellazítani magam, mély lélegzetet veszek és sokkal előrébb tudok hajolni. Sokkal.

Sztem a jóga is valami hasonlót tud, csak sokkal specifikusabban és persze profibban.

Ez a fenti viszont teljesen saját tapasztaláson nyugvó, saját recept. Kár, hogy eddig nem jutott eszembe, mert jól működik.

Szóval most már futás közben sokkal jobb, csak ülni ne kellene annyit...

Jajjjjjj! Majd elfelejtettem, hogy ma  1 éve született az első poszt!

Asics Gel Trabucco 13

Asszem fogok írni az új szerzeményekről, meg a régiekről is, hátha még hasznát lehet venni vmikor...

December 29-én kaptam kézhez ezt a cipőt, azóta kb egy 100-ast tettem bele.

Adatai:
Méret: US 12 1/2
Jó, de csak vékony zoknival az igazi, talán a 13-as már túl nagy is lenne, fene tudja...
Súly: 457 gr
Teljesen átlagos, ebben a ladik kategóriában.

A régebbi verziót már használtam, az szélesebb és alacsonyabb felépítésű volt. Ennek viszont brutálisabb a talpa, nagyon jól tapad és a sarat gyorsan ledobja. Remélem nem kell pár kili után javíttatni a bütykeit, mint az elődjének.
Nagyon kényelmes, olyan mint egy párnázott karosszék, hogy szemléletes képzavarral éljek.
A fűzője meglepően vékony, így a footpod felrakása után is normálisan lehet fűzni a cipőt.
Az orra nem túl kemény ennek sem, így egy-egy figyelmetlen rúgás sajnos körömvesztésbe kerülhet.
Nagyon jól szellőzik, de ennek ellenére eddig télen sem volt hideg - monnyuk én kamáslival használom mindig. Kicsit még furcsa, hogy világos színű, de nem hiszem, hogy ez sokáig így lesz...

Motiváció

Nemtom mitől, de baromira kedvem van futni.

Monnyuk nem megy. Szép lassan kocorászom, hogy a nyavalyáim ne jöjjenek elő, pulzusom magas, ennél már csak a testsúlyom magasabb, de ennek ellenére baromi nagy kedvvel megyek.
Ez jó. Remélem ez kihúz majd ebből a dágványból.
Nyakam már működik, ha nem is 100-as.
Jobb combhajlítóm csak futás után és inkább az autóban üléskor érzem, szintúgy a derekamat.
Amíg futok egész egyben vagyok, csak ne kelljen megállni.
Végül is ez nem rossz állapot.
A keddi terhestorna után még érzem a combjaimat, de azért a futás még megy.
Ott is.
Az esti edzésen baromira motivált vagyok. Csinálom a gyakorlatokat és nagyon élvezem. És megy is. Ami nem megy, az meg nem is fog soha, szóval azzal nem is törődöm.

Kopár kör

Nem ragoztam túl, de talán érzékelhető egy kissé, hogy miért szeretem...

Kopár-kör

Ma meleg

volt, szinte tavaszias illatokkal.
Tegnap családi kirándulás keretében kutattunk fel még ismeretlen ösvényeket. Pár futómozgást azért imitáltam és arra az elhatározásra jutottam, hogy ez az ajándék tavaszt ma kihasználom pár lépés megtételére.

Úgy is lett.

A Kopár csárda környéke elég izgalmas terep. (Egyébként itt halad át a P85 útvonala is.) Úgy 30 éve itt nem volt egyéb csak 'kopár' hegyek. Aztán hihetetlen munka árán fásításba kezdtek. Feketefenyővel, ami nem épp pilisi faj, de én nagyon szeretem. Mára a mikroteraszokon már komoly erdő nőtt, a hajdani fa támfalak, lépcsők, árkok lassan elenyésznek, csak az avatott és kutató szem veszi észre, hogy itt minden emberkéz műve. A rendesen felszabdalt terep olyan, mintha egy nagyobb hegység domborzatát kicsinyítették volna le, vagy egy terepasztalt nagyítottak volna kissé. Egész liliput ösvények, kanyarok, éles letörések tarkítják. A fenyőerdő miatt ezt nem igazán érzékeli az ember, olyan mint egy izgalmas bújócska. Megspékelve a tűlevelek puha szőnyegével és az összetéveszthetetlen fenyő erdei illatokkal. Nagyon szeretem. Régebben csak a Fehér-hegy kaptatójára jártam, de most elhatároztam, hogy jobban birtokba veszem a terepet. Nagy előnye, hogy az egész terület laza mészkő - itt is murvabánya volt és van - így nem saras, a víz gyorsan eltűnik róla. Ez kell nekem! Nyam-nyam! Ráadásul meredek kaptatók és lejtők váltják egymást, a mikrodomborzata nagyon érdekes. Szóval ma kanyarítottam egy 1 ó-s kört. Kicsit még csinosítgatom és egész jó lesz, ráadásul a gázvezeték építése óta a betemetett gázpászmán ragyogóan lehet futkorászni. Jókora emelkedő vált járhatóvá. Kb. erről a környékről beszélek.

A nyakam-hátam nem jó még, de futás közben nem zavart. Forgolódni nem igen tudok, de nem is kell, hátra meg amúgy sem szoktam nézni. Szóval holnaptól tesztelem a környéket és a futókámat is.

Végre!

Bent

Csak viszonyítás kérdése, hogy mennyire van odakint rossz idő. Most, hogy nem tudok kimenni futni - meg úgy egyáltalán - nagyon kívánatosnak tűnik. Bár ha belegondolok, hogy mi lehet az erdőben... Brrrr... Ennek ellenére azért szívesen váltanék papucsról saras futócipőre.

A hétfői kínzás után kedden még egész nap ágyban fetrengtem és szenvedtem. Szerdán már legalább ülni tudtam. Jól ki is használtam az alkalmat egy kis munkára. Tegnap be kellett mennem a városba és nagyon örülök neki, hogy nem én vezettem. Az autókázás még baromira nem megy. Gondolom az ülés közbeni zötykölődés nem épp ideális gyógymód... A javulási folyamat nem gyors, viszont lassú. Ülni monnyuk már tudok fájdalom mentesen, csak forgolódni ne kelljen. Járni, futni... mint egy hadirokkant...

Ha kis erőlködés után oldalra fordulok, azt látom, hogy köd van, ködszitálás, talán eső. Minden szürke és saras. Néhol hófoltok tarkítják az egykoron zöld gyepet. Normálisan azt mondanám, hogy szutyok. De suhanva a szabadban inkább gyönyörű...

Nem kemény. Hülye!

Szombaton persze fájt mindenem. A fejem is. Lemondtam a futrinkázást.

Vasárnap reggel 7-re viszont megbeszéltünk egy laza körözést.
Éjjel próbáltam háton aludni hátha ez is segít. Nehezen ment, de egész lazának és fájdalom mentesnek éreztem a derekam és medencém. Mivel volt még reggel pár percem, gondoltam, hogy egy kis torna nem árthat futás előtt. Pár gyakorlat után lazán hátamra feküdtem és éreztem, hogy nem kellett volna. A lapockámnál becsípődött egy ideg. Azt hittem megszülök. Nagy nehezen feltápászkodtam és értetlenül álltam a dolog előtt. Soha még nem volt gond a nyakammal, vagy a gerincem felsőbb régióival. Sebaj, ezt is el kell kezdeni vmikor.

Töprengtem, hogy mi legyen? Csak nem mondhatom le megint a futást...
Nem mondtam...

Szép volt, laza volt, de küzdős...

Estére már moccanni is alig bírtam.

Ma elmentem a masszőrömhöz hátha csodát tesz. Némileg ropogtatott rajtam, de mire autóval hazakeveredtünk...  ... nem kívánom senkinek...

Marad a zombijárás, nemfordulás, nem hajolás, ágyban fetrengés, jajgatás.

Elérkeztem az abszolút null ponthoz. Innen már csak felfelé vezet út...