A múlt héten teljesen véletlen megismerkedtem kedvenc futóhelyem erdészével. Teljesen furcsa, hogy neki is két szeme, két füle, egy szája, egy orra van. Tehát a szokványos ember forma... Nagyjából egy idősek is vagyunk. Hamar szót értettünk, miközben együttesen irányítottunk egy rönkválogatási műveletet. Legalább a jövő évi Budapest Kupa terepverseny szervezése nem lesz nehéz dolgom a Meszes-hegy környékén. Jó, ha ilyen ismeretségre tesz szert az ember, pláne ha hamarjában ezer ismerős sejlett fel a beszélgetésünk folyamán.
A hétvége így jól el is telt futás nélkül és ez bosszant egy kissé, viszont tegernyi, rég halogatott dologgal elkészültem a ház körül. Erről jutott eszembe, hogy volt egy építész haverom még egyetemistaként, aki azt mondta, hogy nincs az a zh, ami megérne egy jó baráti beszélgetést, vagy együttlétet. Én is így vagyok ezzel. Lehet, hogy ez a két hét nem volt éppen tökéletes (khm...) testi felkészülést illetően, DE
meggyógyult a jobb bokám, teljesen
átvészeltem és kiheverte egy takonykórt
rengeteg munkán átrágtam magam
halogatott, húzódó ház körüli munkát elvégeztem.
Ez nagyon rendbe tette a lelki világom. És ez jó. Nagyon jó.
Ráadásul, ajándékképp a jövő hétre sem ígérnek nagyon rossz időt. Tehát futásra fel!!!
2010. október 10., vasárnap
2010. október 9., szombat
Nem megy a beszúrás
Próbáltam beszúrni egy emilt, de nem megy, a sorok összekuszálódnak.
Írtam is utána egy hosszú kommentet, de nem látszik semmi belőle.
Az a lényege, hogy nem csak futásról fogok írni, mert, mert, mert... na ezt írtam le hosszan, de harmadszor nem fogom. Majd kiderül miért. Egész pontosan nem is értem miért ne.
Ma megint nem mentem futni, mert beteg a fél család és túrtam a földet és jó volt. És majd hajnalban. Holnap. Jó hidegben, már most brrrr... tőle. De nem rossz ez.
Írtam is utána egy hosszú kommentet, de nem látszik semmi belőle.
Az a lényege, hogy nem csak futásról fogok írni, mert, mert, mert... na ezt írtam le hosszan, de harmadszor nem fogom. Majd kiderül miért. Egész pontosan nem is értem miért ne.
Ma megint nem mentem futni, mert beteg a fél család és túrtam a földet és jó volt. És majd hajnalban. Holnap. Jó hidegben, már most brrrr... tőle. De nem rossz ez.
2010. október 7., csütörtök
Nem kéne elolvasni
Nem, tényleg.
...ráadásul nem ebbe a blogba való de mivel ez az én szemétdombom és nem nyitnék másikat és tudom hogy nagy lelki megkönnyebbülés ha kiírhatom ezért mégis megteszem...
Egyre jobban süllyedek el abba a dágványba, amit már azt hittem, hogy évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, akkor, amikor a kivitelezést befejeztem és bezárkóztam otthoni irodámba. Gyártom azokat a személyes játszmákat, amikből csak rosszul tudok kijönni, ráadásul pénzt sem kapok értük, ráadásul azt hiszik, hogy sok pénzt kapok értük és a végén minden fél engem utál. Próbálom analizálni ezeket a helyzeteket, de egyszerűen nem tudom semmi okosat kitalálni.
Ennek okán aztán persze, hogy kurvára kerülöm az embereket. Ha lehetne, egy lakatlan szigeten élnék, és csak egy-egy kedvemre való futóverseny miatt jönnék elő. Pontosabban szeretem én a tömeget, ha abban névtelenül, ismeretlenül el lehet vegyülni. Ha senki nem vesz észre, ha senki nem szólít meg, ha hagynak békében. Majd lefilmezem őket és csinálok filmet belőlük, csak engem hagyjanak ki. Ne ismerjenek meg és föl, én ott sem vagyok.
Futás közben is csak a rajtszámom fut én nem is látszom.
Tényleg, erről jut eszembe, hogy olvastam egy futóról, aki több versenyét is időn túl fejezte be. Persze díjazást, vállveregetést miegymást nem kapott, de befejezte. Ő tudta. Megharcolta a saját igazát, a többiek meg nyalhatnak. Asszem a Spartathlont is lefutotta, bár szintidőn túl ért be. Ez milyen már?!
Ennek kapcsán gondoltam, hogy megcsinálnék pár versenyt saját zsírból. Persze eddig csak a szöveg ment, de azért is van ez a blog, hogy leírjam ezeket, aztán jól számon kérhessem magamon. Mondjuk kezdésnek valami egyszerűbbre gondoltam, mondjuk P85, T100 vagy ilyesmi. Mert ha megcsinálnám, akkor talán tényleg jogosan érezném, hogy a futásért, a saját örömömért, a saját magam előtti megmérettetésért tettem. (Ez a BÉF-en való hátrafordulgatás komolyan megijesztett.) Rövidebb nem érdekes, mert azért egy saját Mátrabérc inkább edzésértékű. Egy P85, vagy T100 olyan amire azért készül az ember, ami után pihen az ember. Tehát van áldozat, nem lehet csípőből, következmények nélkül meglépni. Egyedül megyek, nincs szupport meg extra szisztem, csak az út meg én...
Ma végre kimentem futni. Kimentem futni a Piros egy szakaszára, meg egy kicsit mellé. A Kopár-csárda mögötti fenyves csodákat rejt. Kis, szűk ösvényeket, ritkán látható sziklaalakzatokat, csodálatos cserszömörcéseket. Mesebeli táj, ami ráadásul ilyenkor ősszel a legszebb. Kimegyek talán holnap géppel is mert annyira szép, hogy lehetetlen nem megörökíteni. (Tegnap a konferencián volt tombola és volt videjókamera is, de persze nem húzták ki a nevem.) Mostanában valami furcsa időjárási anomália miatt a nap is kisüt. Nem is értem mi ez?!
Szóval 50-60 cm széles ösvények, egészen kis kanyarok, olyanok mint liliputban. Néha meg kell hajolni mert beérnek a feketefenyők ágai. Puha fenyőtűszőnyeg a pálya. Az egyik dombocskáról átlátni a másikra, egyik futóösvényről a másikra. Nem is értem miért nem járok többször ide. No, majd ezután!
Nem igazán tudom megmagyarázni, de tényleg fontosnak érzem, hogy itt legyen pár gondolat Merényi Dániel egyik blogjáról:
...ráadásul nem ebbe a blogba való de mivel ez az én szemétdombom és nem nyitnék másikat és tudom hogy nagy lelki megkönnyebbülés ha kiírhatom ezért mégis megteszem...
Egyre jobban süllyedek el abba a dágványba, amit már azt hittem, hogy évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, akkor, amikor a kivitelezést befejeztem és bezárkóztam otthoni irodámba. Gyártom azokat a személyes játszmákat, amikből csak rosszul tudok kijönni, ráadásul pénzt sem kapok értük, ráadásul azt hiszik, hogy sok pénzt kapok értük és a végén minden fél engem utál. Próbálom analizálni ezeket a helyzeteket, de egyszerűen nem tudom semmi okosat kitalálni.
Ennek okán aztán persze, hogy kurvára kerülöm az embereket. Ha lehetne, egy lakatlan szigeten élnék, és csak egy-egy kedvemre való futóverseny miatt jönnék elő. Pontosabban szeretem én a tömeget, ha abban névtelenül, ismeretlenül el lehet vegyülni. Ha senki nem vesz észre, ha senki nem szólít meg, ha hagynak békében. Majd lefilmezem őket és csinálok filmet belőlük, csak engem hagyjanak ki. Ne ismerjenek meg és föl, én ott sem vagyok.
Futás közben is csak a rajtszámom fut én nem is látszom.
Tényleg, erről jut eszembe, hogy olvastam egy futóról, aki több versenyét is időn túl fejezte be. Persze díjazást, vállveregetést miegymást nem kapott, de befejezte. Ő tudta. Megharcolta a saját igazát, a többiek meg nyalhatnak. Asszem a Spartathlont is lefutotta, bár szintidőn túl ért be. Ez milyen már?!
Ennek kapcsán gondoltam, hogy megcsinálnék pár versenyt saját zsírból. Persze eddig csak a szöveg ment, de azért is van ez a blog, hogy leírjam ezeket, aztán jól számon kérhessem magamon. Mondjuk kezdésnek valami egyszerűbbre gondoltam, mondjuk P85, T100 vagy ilyesmi. Mert ha megcsinálnám, akkor talán tényleg jogosan érezném, hogy a futásért, a saját örömömért, a saját magam előtti megmérettetésért tettem. (Ez a BÉF-en való hátrafordulgatás komolyan megijesztett.) Rövidebb nem érdekes, mert azért egy saját Mátrabérc inkább edzésértékű. Egy P85, vagy T100 olyan amire azért készül az ember, ami után pihen az ember. Tehát van áldozat, nem lehet csípőből, következmények nélkül meglépni. Egyedül megyek, nincs szupport meg extra szisztem, csak az út meg én...
Ma végre kimentem futni. Kimentem futni a Piros egy szakaszára, meg egy kicsit mellé. A Kopár-csárda mögötti fenyves csodákat rejt. Kis, szűk ösvényeket, ritkán látható sziklaalakzatokat, csodálatos cserszömörcéseket. Mesebeli táj, ami ráadásul ilyenkor ősszel a legszebb. Kimegyek talán holnap géppel is mert annyira szép, hogy lehetetlen nem megörökíteni. (Tegnap a konferencián volt tombola és volt videjókamera is, de persze nem húzták ki a nevem.) Mostanában valami furcsa időjárási anomália miatt a nap is kisüt. Nem is értem mi ez?!
Szóval 50-60 cm széles ösvények, egészen kis kanyarok, olyanok mint liliputban. Néha meg kell hajolni mert beérnek a feketefenyők ágai. Puha fenyőtűszőnyeg a pálya. Az egyik dombocskáról átlátni a másikra, egyik futóösvényről a másikra. Nem is értem miért nem járok többször ide. No, majd ezután!
Nem igazán tudom megmagyarázni, de tényleg fontosnak érzem, hogy itt legyen pár gondolat Merényi Dániel egyik blogjáról:
...Majd nem sokkal később megtalálom EZT. (katt rá!!!)
Aki nem értené a videó, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halk szavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzője, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltűnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végül is, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerű mondatait. Azt mondja, minden győzelme egy kicsit "keserű", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ő az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdőben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne...
Aki nem értené a videó, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halk szavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzője, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltűnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végül is, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerű mondatait. Azt mondja, minden győzelme egy kicsit "keserű", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ő az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdőben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne...
2010. október 6., szerda
Ez mára zősz
Kétség nem férhet hozzá. Vagy taknyos, vagy köhög, vagy sérült, vagy esik, vagy fú, vagy hideg, vagy és-és... ráadásul egyre sötétebb. Brrrrrrrr...
Én ebből választottam, a sérültet, a taknyosat és az esőt. Asszem visszaküldöm mind a feladónak, még él a visszavásárlási garancia...
Ma voltam egy fejtágító, kötelezőenajánlott szakmai konferencián. Program: zabálás, kávé az elején, aztán cigiszünet, aztán tízórai, aztán ebéd, aztán még nasi, tombola... ja, és volt pár előadás is. Ilyenkor általábam a kedvenc időtöltésemmel szoktam múlatni az időt. Nem azt nézem amit nézni kell, hanem nézem a nézőt. Állati. Főleg abrakolások környékén. Mint egy disznókonda. Mind tanult, mérnök ember, sokan egyetemi oktatók. Volt 100 ember, de mind szörnyű fizikális állapotban. A nők is.
Ráláttam a Dunára. A szutykos, szürke, esős ősz pár óra alatt napsütéses színorgiává változott. Körülnéztem és azt éreztem, hogy vmi iszonyat erővel vonz a Duna túlpartján felsejlő hegyek sziluettje. Nagyon idegennek éreztem magam a puccos hotel konferencia termében. Persze azt eddig is tudtam, hogy ez nem az én világom, de ennyire élesen azért ez ritkán jön elő.
Szóval nincs az a köhögés és takony, ami a holnapi futást fölülírhatja. 11 nap túl sok is volt mozgás nélkül, ezt érzem.
Én ebből választottam, a sérültet, a taknyosat és az esőt. Asszem visszaküldöm mind a feladónak, még él a visszavásárlási garancia...
Ma voltam egy fejtágító, kötelezőenajánlott szakmai konferencián. Program: zabálás, kávé az elején, aztán cigiszünet, aztán tízórai, aztán ebéd, aztán még nasi, tombola... ja, és volt pár előadás is. Ilyenkor általábam a kedvenc időtöltésemmel szoktam múlatni az időt. Nem azt nézem amit nézni kell, hanem nézem a nézőt. Állati. Főleg abrakolások környékén. Mint egy disznókonda. Mind tanult, mérnök ember, sokan egyetemi oktatók. Volt 100 ember, de mind szörnyű fizikális állapotban. A nők is.
Ráláttam a Dunára. A szutykos, szürke, esős ősz pár óra alatt napsütéses színorgiává változott. Körülnéztem és azt éreztem, hogy vmi iszonyat erővel vonz a Duna túlpartján felsejlő hegyek sziluettje. Nagyon idegennek éreztem magam a puccos hotel konferencia termében. Persze azt eddig is tudtam, hogy ez nem az én világom, de ennyire élesen azért ez ritkán jön elő.
Szóval nincs az a köhögés és takony, ami a holnapi futást fölülírhatja. 11 nap túl sok is volt mozgás nélkül, ezt érzem.
2010. október 3., vasárnap
Az október
sem kezdődik vmi fényesen...
A BÉF-en szerzett bokasérülés még kitartott a héten és mire talán lett volna esélyem egy kis futásra, addigra be is taknyultam. Mihelyst vmi miatt kimarad a futás, az egész rendszer borul és a kis szemetek átveszik az uralmat a nyálkahártyáimon.
A múlt hetem rég nem látott stresszes, nyomulós, rohanós régi életemet juttatta eszembe. Most pár nap is elég volt belőle, régebben ez ment állandóan. Folyamatosa szólt a mobilom, mozdulni sem tudtam. Kikapcsoltam. Akkor szólt a vonalas. Kikapcsoltam. Erre szólt Emő mobilja. Nemhiszemel...
Ma, vasárnap végre nyugodtam tudtam dolgozni a gép előtt. De az nem lehet, hogy ehhez meg kell várjam a hétvégét!
Ha nem leszek nagyon szarul holnap, akkor azért legalább egy kis izzasztás végett futok egy kört. Jó lenne nem lecsoffadni a P85-ig. Nem is tudom miért, de nagyon szeretem ezt a versenyt, kár, hogy olyan here a szervezése, bár tény, hogy évről évre jobb valamivel. Nagyon fogadkoztam tavaly, hogy a végét bejárom, mert nagyon nem vagyok ismerős arra felé és fáradtan soha nem tudom megjegyezni az utat. Mindig kavargok és nem tudom beosztani az erőmet. Szóval ezt be kell még terveznem vmelyik napra.
Szombaton No megálj csak! a Bükkben. Jó volt a tavalyi de majd a hét eldönti, hogy érdemesnek ítélem-e egy esetleges kiruccanásra. Persze szigorúan vmelyik babatáv, a nagyfiúk meg tolongjanak csak 60-on.
A BÉF-en szerzett bokasérülés még kitartott a héten és mire talán lett volna esélyem egy kis futásra, addigra be is taknyultam. Mihelyst vmi miatt kimarad a futás, az egész rendszer borul és a kis szemetek átveszik az uralmat a nyálkahártyáimon.
A múlt hetem rég nem látott stresszes, nyomulós, rohanós régi életemet juttatta eszembe. Most pár nap is elég volt belőle, régebben ez ment állandóan. Folyamatosa szólt a mobilom, mozdulni sem tudtam. Kikapcsoltam. Akkor szólt a vonalas. Kikapcsoltam. Erre szólt Emő mobilja. Nemhiszemel...
Ma, vasárnap végre nyugodtam tudtam dolgozni a gép előtt. De az nem lehet, hogy ehhez meg kell várjam a hétvégét!
Ha nem leszek nagyon szarul holnap, akkor azért legalább egy kis izzasztás végett futok egy kört. Jó lenne nem lecsoffadni a P85-ig. Nem is tudom miért, de nagyon szeretem ezt a versenyt, kár, hogy olyan here a szervezése, bár tény, hogy évről évre jobb valamivel. Nagyon fogadkoztam tavaly, hogy a végét bejárom, mert nagyon nem vagyok ismerős arra felé és fáradtan soha nem tudom megjegyezni az utat. Mindig kavargok és nem tudom beosztani az erőmet. Szóval ezt be kell még terveznem vmelyik napra.
Szombaton No megálj csak! a Bükkben. Jó volt a tavalyi de majd a hét eldönti, hogy érdemesnek ítélem-e egy esetleges kiruccanásra. Persze szigorúan vmelyik babatáv, a nagyfiúk meg tolongjanak csak 60-on.
2010. szeptember 27., hétfő
BÉF
Még melegében írtam egy beszámolót, de egyre inkább az az érzésem, hogy inkább ide kellett volna. Az még hagyján, hogy nyilvánosság előtt nem tudok beszélni és 3-4 ember már nekem tömeg, de az új, hogy az irományom iránti érdeklődés is feszélyez....?!
Kíváncsian várom, hogy a kőkemény csávók, akiknek ugye hideg, meleg, eső, hó, fagy, nem számít, mit mondanak majd átlagos teljesítményükről. Remélem valami frappáns keményet...
Hogy miért utálom én ezt a keménykedést ennyire azt nem tudom, de a falra tudnék mászni tőle/tőlük. De az olyan csalódás, ha a nagyokkal is elszalad a ló, azt hiszi az ember fia, hogy ezen már túlestek, de nem...
BÉF
Edzői tanácsot kértem, hogy az egy héttel korábbi piliscsabai negyvenes után mit engedhetek meg magamnak. Kicsit magasabb pulzus volt a menü. Lehet, hogy jó volt az elgondolás, de érzésre mégsem.
165 helyett 163-ra húztam a kakukkost, így egyszer sem léptem túl a horizonton. Ennek ellenére nem igazán érzem sikeresnek ezt a versenyt. Persze most az időjárás tálcán felkínálja a mentegetőzések sorát és én a magas labdát rögtön le is csapnám.
1. fel: Rendben ment, minden terv szerint.
1. le: Lehetett volna lassabb, de nem szólt a kakukkos. Kicsit féltem is közben annyit előzgettem.
2. fel: Itt sem volt gond, de többször is hátra akartam nézni, amit babonásan kerülök. Minek? A távolból felvillanó lámpák fénye azt sugallta, hogy lassulok. A 2.-on pedig még igazán nem kéne... Aztán valahogy mégis egyedül értem fel. Érthetetlen, hogy a véleményem szerint jobb futók beérése miért okoz akkora pánikot számomra, de ez így van. Majd frászt kaptam, amikor valamelyiküket beértem. Egészen megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy vmi bajuk van azért nem mennek a megszokott tempójukban...
2. le: Az elején még tetszett, hogy csak lassan haladok a köd miatt, gondoltam, hogy így pihenek és más sem lát jobban, tehát sok időt nem vesztegetek. Aztán egyre jobban zavart. A jobb lábam majdnem sikerült taccsra tennem, ezt még mindig érzem, a hét pihivel fog telni, mert egyes mozdulatokra nagyon fáj. El is tévedtem a sűrű ködben. Itt még nem fáztam, de nem volt melegem.
3. fel: Ez télen sem ment. Sok idő elment kajálással és többet kellett volna futni, de nem ment. Azzal biztattam magam, hogy télen is gyorsan megvolt ez a rész. Nyomtam azért és a felfelé gyaloglások is tempósak voltak, de valahogy hiányérzetem maradt. Elkezdtem fázni és a karmelegítő, a kesztyű és végül az esőkabát is felkerült. Ez elgondolkodtatott. Mégsem haladok eléggé? Nem termelek elég hőt?
3. le: Jól ment. Aztán beértek és élveztem a nyulazást. A lámpám itt merült le. Nagy-nagy lecke, hogy nincs az a szuper NASA lámpa, ami mellé ne kellene vinni egy pótlámpát. Örökre megjegyeztem. Mivel megszoktam a jó világítást a kisebb fényerő nagyon kellemetlen volt, és a jobb lábamra sem tudtam vigyázni, ez egyrészt zavart, másrészt fájt...
4. fel: Kevés voltam és fáradt. Nem kell egy héttel korábban negyvenes távon tesztelni magam. Nem kell. Ennyi.Hiába lapátoltam mindent, nem ment. Szezámkim sem volt. Amatőr hiba. A sűrű köd nagyon zavart, pláne, hogy nincs a fejemben ez a szakasz, mert csak éjjel jártam erre. A vég tényleg kínlódós volta nagy sárban, ködben, fáradtan.
4. le: Baromi lassan mentem. Mivel nem tudtam futni, mert nem volt fény hozzá, ezért a lábaim is fázni kezdtek és jól lemerevedtek. Ügyetlenül és sután mozogtam, többször felüvöltöttem a jobb lábam miatt. Teljesen ismeretlen volt az új szakasz még csak fejben sem tudtam beosztani az erőmet. Nagyon kínlódtam.
Ami viszont utólag a legnagyobb tanulság, az az, hogy többször is hátra nézetm és az volt az érzésem, hogy a nyakamban lohol valaki/valakik. Ez teljesen új. Ilyet olyan ember csinál aki fél, hogy beérik. És az fél, hogy beérik, aki versenyez. Mintha nem lenne mindegy, hogy 16., vagy 17. leszek. Ez olyan szánalmas. Most már nagyon szégyellem...
Örültem volna, ha hatossal kezdődik az időm, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen körülmények között is sikerül.
Ha a számokat nézem OK., de a 4. fel azt mutatta, hogy többet kellett volna tartalékoljak.
Meg egyáltalán, nem vagyok én sprinter!
Kíváncsian várom, hogy a kőkemény csávók, akiknek ugye hideg, meleg, eső, hó, fagy, nem számít, mit mondanak majd átlagos teljesítményükről. Remélem valami frappáns keményet...
Hogy miért utálom én ezt a keménykedést ennyire azt nem tudom, de a falra tudnék mászni tőle/tőlük. De az olyan csalódás, ha a nagyokkal is elszalad a ló, azt hiszi az ember fia, hogy ezen már túlestek, de nem...
BÉF
Edzői tanácsot kértem, hogy az egy héttel korábbi piliscsabai negyvenes után mit engedhetek meg magamnak. Kicsit magasabb pulzus volt a menü. Lehet, hogy jó volt az elgondolás, de érzésre mégsem.
165 helyett 163-ra húztam a kakukkost, így egyszer sem léptem túl a horizonton. Ennek ellenére nem igazán érzem sikeresnek ezt a versenyt. Persze most az időjárás tálcán felkínálja a mentegetőzések sorát és én a magas labdát rögtön le is csapnám.
1. fel: Rendben ment, minden terv szerint.
1. le: Lehetett volna lassabb, de nem szólt a kakukkos. Kicsit féltem is közben annyit előzgettem.
2. fel: Itt sem volt gond, de többször is hátra akartam nézni, amit babonásan kerülök. Minek? A távolból felvillanó lámpák fénye azt sugallta, hogy lassulok. A 2.-on pedig még igazán nem kéne... Aztán valahogy mégis egyedül értem fel. Érthetetlen, hogy a véleményem szerint jobb futók beérése miért okoz akkora pánikot számomra, de ez így van. Majd frászt kaptam, amikor valamelyiküket beértem. Egészen megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy vmi bajuk van azért nem mennek a megszokott tempójukban...
2. le: Az elején még tetszett, hogy csak lassan haladok a köd miatt, gondoltam, hogy így pihenek és más sem lát jobban, tehát sok időt nem vesztegetek. Aztán egyre jobban zavart. A jobb lábam majdnem sikerült taccsra tennem, ezt még mindig érzem, a hét pihivel fog telni, mert egyes mozdulatokra nagyon fáj. El is tévedtem a sűrű ködben. Itt még nem fáztam, de nem volt melegem.
3. fel: Ez télen sem ment. Sok idő elment kajálással és többet kellett volna futni, de nem ment. Azzal biztattam magam, hogy télen is gyorsan megvolt ez a rész. Nyomtam azért és a felfelé gyaloglások is tempósak voltak, de valahogy hiányérzetem maradt. Elkezdtem fázni és a karmelegítő, a kesztyű és végül az esőkabát is felkerült. Ez elgondolkodtatott. Mégsem haladok eléggé? Nem termelek elég hőt?
3. le: Jól ment. Aztán beértek és élveztem a nyulazást. A lámpám itt merült le. Nagy-nagy lecke, hogy nincs az a szuper NASA lámpa, ami mellé ne kellene vinni egy pótlámpát. Örökre megjegyeztem. Mivel megszoktam a jó világítást a kisebb fényerő nagyon kellemetlen volt, és a jobb lábamra sem tudtam vigyázni, ez egyrészt zavart, másrészt fájt...
4. fel: Kevés voltam és fáradt. Nem kell egy héttel korábban negyvenes távon tesztelni magam. Nem kell. Ennyi.Hiába lapátoltam mindent, nem ment. Szezámkim sem volt. Amatőr hiba. A sűrű köd nagyon zavart, pláne, hogy nincs a fejemben ez a szakasz, mert csak éjjel jártam erre. A vég tényleg kínlódós volta nagy sárban, ködben, fáradtan.
4. le: Baromi lassan mentem. Mivel nem tudtam futni, mert nem volt fény hozzá, ezért a lábaim is fázni kezdtek és jól lemerevedtek. Ügyetlenül és sután mozogtam, többször felüvöltöttem a jobb lábam miatt. Teljesen ismeretlen volt az új szakasz még csak fejben sem tudtam beosztani az erőmet. Nagyon kínlódtam.
Ami viszont utólag a legnagyobb tanulság, az az, hogy többször is hátra nézetm és az volt az érzésem, hogy a nyakamban lohol valaki/valakik. Ez teljesen új. Ilyet olyan ember csinál aki fél, hogy beérik. És az fél, hogy beérik, aki versenyez. Mintha nem lenne mindegy, hogy 16., vagy 17. leszek. Ez olyan szánalmas. Most már nagyon szégyellem...
Örültem volna, ha hatossal kezdődik az időm, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen körülmények között is sikerül.
Ha a számokat nézem OK., de a 4. fel azt mutatta, hogy többet kellett volna tartalékoljak.
Meg egyáltalán, nem vagyok én sprinter!
2010. szeptember 25., szombat
Spari még
Bár szeretek beszámolókat olvasgatni és külön kigyűjtöm a számomra kedveseket, de kevés ehhez foghatóval találkoztam.
Drága András!
Remélem a kilométerek mellett a 12 perceket is nyomod, a szezámkikról nem is beszélve. Lélekben nagyon ott vagyok, erősen hiszem, hogy ez is segíthet egy kicsit.
Kezdem megérezni, hogy az ultra futás tényleg valahol 100 km felett kezdődik.
Kezdem érezni, hogy nagyon vágyom oda.
Kezdem érezni, hogy egyelőre az előszobából nézem, amint a nagyok a nappaliban buliznak. Még mindent rendbe teszek idekint, felakasztom az esőkabátom, kiszárítom az esernyőt, a cipőkre is lesz gondom... aztán, nagyon óvatosan megpróbálok majd belépni.
De csak úgy, a szőnyeg szélére...
Drága András!
Remélem a kilométerek mellett a 12 perceket is nyomod, a szezámkikról nem is beszélve. Lélekben nagyon ott vagyok, erősen hiszem, hogy ez is segíthet egy kicsit.
Kezdem megérezni, hogy az ultra futás tényleg valahol 100 km felett kezdődik.
Kezdem érezni, hogy nagyon vágyom oda.
Kezdem érezni, hogy egyelőre az előszobából nézem, amint a nagyok a nappaliban buliznak. Még mindent rendbe teszek idekint, felakasztom az esőkabátom, kiszárítom az esernyőt, a cipőkre is lesz gondom... aztán, nagyon óvatosan megpróbálok majd belépni.
De csak úgy, a szőnyeg szélére...
2010. szeptember 23., csütörtök
2010. szeptember 18., szombat
A hét
nagyon jól sikerült. Futottam esőben, szélben, napon és árnyékban, többet és kevesebbet. A mai Piliscsabai Negyvenesek L távja aztán feltette a koronát erre a hétre. Ugyan esőben indultam, de hamar elállt és a felétől már a nap is kisütött.
Próbáltam tesztelni a jövő heti BÉF-en követendő taktikát. Ez a 40-50 körüli sprint táv nem igazán fekszik nekem, de azért nem adom fel.
Mára 160 körüli frekit terveztem és a 157-es átlag azt mutatja, hogy tudtam is tartani, sőt a felétől szinte végig picit felette voltam, sőt a végén még emelni tudtam. De ez nagyon nyomós ügy...
Ahogy jobban ülepszenek a CCC- s dolgok két nagyon fontos konklúzió kristályosodik ki:.
1. Nagyon elégedett vagyok, tényleg nem lehet panaszom, mert a kivitt 'anyagból' a legtöbbet hoztam ki. Ezt érzem is, hisz nagy kedvvel és nagy lendülettel futkorászom mostanában, tavaly a padlóról kapartam magam össze. Akkor egy sikeres felkészülés után mentem saját érzésre nagyon gyengét és ez elkeserített. A sok munkának ennyi a hozadéka? Egye meg a fene. Most meg azt érzem, hogy ha kicsit jobban és folyamatosabban tudnék készülni, akkor még akármi is lehetne.
És itt jön be a 2. pont.
Mivel egyik közeli futótársam 14:30 körüli időt ért el teljesen máshogy látom a versenyt. Ő ugyanis az élbollyal ellentétben számomra 'hús-vér ember'.
Hogy is értem ezt.
Nem igazán érint meg, ha vki húszon évesen, csak a sportnak élve, mindent segge alá tolva fantasztikus időket megy. Az nekem UFO kategória. Szép-szép, de nekem nem igazán fel/befogható dolog, kár is izmozni ilyenre. Ha valaki viszont szintúgy családos, dolgozó ember, aki ténleg kevés szabadidejében futkorászik, csak a saját elhatározása hajtja, de mellette fut-lohol-kopácsol-gyereket nevel-füvet nyír stb. úgy már teljesen testközelbe kerül. Ezáltal az eredménye is.
1-2 pontok szintézise:
Eddig úgy éreztem, hogy teljesen átlagos felkészüléssel, nem izmozva, nagy bakikat nem elkövetve 18-19 órát lehet menni. Most úgy érzem, hogy 16 körül minden további nélkül meg lehet csinálni. Ha valami élethalál, nagyon bejön, minden klappol, akkor 15 óra közelében. És innen nincs messze a 12 óra körüli nyertes idő. Nem azt akarom mondani, hogy valaha is meg tudnám csinálni, de nem elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ezáltal hús-vérré váltak a nyertesek is. És ez nagyon felvillanyoz.
Tudom, hogy nekem nincs olyan előéletem amire alapozva nagy durranásokat, vagy hirtelen teljesítmény növekedést várhatnék, így marad a lassú, szívós, kacskaringós út.
Pont az az út, amit eddig is megszoktam.
Én soha semmilyen sportban nem voltam igazán tehetséges, csak szívós. Általános iskolába a kis külvárosi focicsapatból kerültem a serdülő NB I-be. Mazsola voltam, reggelire megettek, kiröhögtek. Fél év alatt biztos kezdő voltam. Akkor már nem röhögtek. A legfontosabb hátvéd pozícióban játszottam, válogatottakat fogtam. Aztán választanom kellett a heti öt edzés plusz hétvégi meccs és a tanulás között és én inkább tanultam...
Kosárlabdában szintén. Kis előjáték után egy évvel az NBII-ben találtam magam és persze semmit nem tudtam, majd szépen araszoltam előre. Amikor már ment, akkor innen is leléceltem és egyetem mellett már csak az addigi 'sportmúltam'-ból éltem. Már amennyire.
Innen aztán snitt.
Jó sokáig.
Egészen egy intenzív osztályon töltött pár napig. Ott ráér az ember gondolkodni, hogy hogy is a hogyis...
Persze jól elkanyarodtam onnan, hogy nagy kedvem van futni és igazán látok magam előtt utat és nagyon remélem, hogy hosszú ez az út és akarok majd haladni rajta. Jó sokáig...
Próbáltam tesztelni a jövő heti BÉF-en követendő taktikát. Ez a 40-50 körüli sprint táv nem igazán fekszik nekem, de azért nem adom fel.
Mára 160 körüli frekit terveztem és a 157-es átlag azt mutatja, hogy tudtam is tartani, sőt a felétől szinte végig picit felette voltam, sőt a végén még emelni tudtam. De ez nagyon nyomós ügy...
Ahogy jobban ülepszenek a CCC- s dolgok két nagyon fontos konklúzió kristályosodik ki:.
1. Nagyon elégedett vagyok, tényleg nem lehet panaszom, mert a kivitt 'anyagból' a legtöbbet hoztam ki. Ezt érzem is, hisz nagy kedvvel és nagy lendülettel futkorászom mostanában, tavaly a padlóról kapartam magam össze. Akkor egy sikeres felkészülés után mentem saját érzésre nagyon gyengét és ez elkeserített. A sok munkának ennyi a hozadéka? Egye meg a fene. Most meg azt érzem, hogy ha kicsit jobban és folyamatosabban tudnék készülni, akkor még akármi is lehetne.
És itt jön be a 2. pont.
Mivel egyik közeli futótársam 14:30 körüli időt ért el teljesen máshogy látom a versenyt. Ő ugyanis az élbollyal ellentétben számomra 'hús-vér ember'.
Hogy is értem ezt.
Nem igazán érint meg, ha vki húszon évesen, csak a sportnak élve, mindent segge alá tolva fantasztikus időket megy. Az nekem UFO kategória. Szép-szép, de nekem nem igazán fel/befogható dolog, kár is izmozni ilyenre. Ha valaki viszont szintúgy családos, dolgozó ember, aki ténleg kevés szabadidejében futkorászik, csak a saját elhatározása hajtja, de mellette fut-lohol-kopácsol-gyereket nevel-füvet nyír stb. úgy már teljesen testközelbe kerül. Ezáltal az eredménye is.
1-2 pontok szintézise:
Eddig úgy éreztem, hogy teljesen átlagos felkészüléssel, nem izmozva, nagy bakikat nem elkövetve 18-19 órát lehet menni. Most úgy érzem, hogy 16 körül minden további nélkül meg lehet csinálni. Ha valami élethalál, nagyon bejön, minden klappol, akkor 15 óra közelében. És innen nincs messze a 12 óra körüli nyertes idő. Nem azt akarom mondani, hogy valaha is meg tudnám csinálni, de nem elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ezáltal hús-vérré váltak a nyertesek is. És ez nagyon felvillanyoz.
Tudom, hogy nekem nincs olyan előéletem amire alapozva nagy durranásokat, vagy hirtelen teljesítmény növekedést várhatnék, így marad a lassú, szívós, kacskaringós út.
Pont az az út, amit eddig is megszoktam.
Én soha semmilyen sportban nem voltam igazán tehetséges, csak szívós. Általános iskolába a kis külvárosi focicsapatból kerültem a serdülő NB I-be. Mazsola voltam, reggelire megettek, kiröhögtek. Fél év alatt biztos kezdő voltam. Akkor már nem röhögtek. A legfontosabb hátvéd pozícióban játszottam, válogatottakat fogtam. Aztán választanom kellett a heti öt edzés plusz hétvégi meccs és a tanulás között és én inkább tanultam...
Kosárlabdában szintén. Kis előjáték után egy évvel az NBII-ben találtam magam és persze semmit nem tudtam, majd szépen araszoltam előre. Amikor már ment, akkor innen is leléceltem és egyetem mellett már csak az addigi 'sportmúltam'-ból éltem. Már amennyire.
Innen aztán snitt.
Jó sokáig.
Egészen egy intenzív osztályon töltött pár napig. Ott ráér az ember gondolkodni, hogy hogy is a hogyis...
Persze jól elkanyarodtam onnan, hogy nagy kedvem van futni és igazán látok magam előtt utat és nagyon remélem, hogy hosszú ez az út és akarok majd haladni rajta. Jó sokáig...
2010. szeptember 12., vasárnap
Sár
Ma egy Tatabánya/30-20 bejárást abszolváltunk tökigsárban. Nem is csoda hisz még éjjel is szakadt.
Jó volt ez a kis futás hisz a tavaszi Vértesi Terepmaratonnal együtt végre összeállt a térkép a fejemben a Vértes ezen részéről. Jó hely, érdemes eljönni ide (is) futni. Gyönyörű bükkösöket láttunk, sejtelmes ködben, párában futottunk. A hideg tovalibbent, így a nagy páratartalommal eredményeképp alaposan megizzadtunk. A nyári viharok nem múltak el nyom nélkül, volt bujkálás kerülgetés szépen.
Sajnos még ezen a héten is sokat kell meresszem a fenekem a gép előtt, de azért próbálok kimenni minden nap legalább egy keveset, mert a Börzsöny általában nem szokott viccelni... Ha minden jól megy talán a nappal is lehet találkozni a héten, jó lesz megnézni, mert kezdem elfelejteni milyen is.
Összességében nem mondhatok semmi rosszat. Mindenem működik és ha aludni is sikerül egész jól érzem magam. Ha nem, akkor viszont minden bajom van. Sajnos elszoktam már az éjszakázásoktól, pedig ez régen jól ment. Ez van.
Jó volt ez a kis futás hisz a tavaszi Vértesi Terepmaratonnal együtt végre összeállt a térkép a fejemben a Vértes ezen részéről. Jó hely, érdemes eljönni ide (is) futni. Gyönyörű bükkösöket láttunk, sejtelmes ködben, párában futottunk. A hideg tovalibbent, így a nagy páratartalommal eredményeképp alaposan megizzadtunk. A nyári viharok nem múltak el nyom nélkül, volt bujkálás kerülgetés szépen.
Sajnos még ezen a héten is sokat kell meresszem a fenekem a gép előtt, de azért próbálok kimenni minden nap legalább egy keveset, mert a Börzsöny általában nem szokott viccelni... Ha minden jól megy talán a nappal is lehet találkozni a héten, jó lesz megnézni, mert kezdem elfelejteni milyen is.
Összességében nem mondhatok semmi rosszat. Mindenem működik és ha aludni is sikerül egész jól érzem magam. Ha nem, akkor viszont minden bajom van. Sajnos elszoktam már az éjszakázásoktól, pedig ez régen jól ment. Ez van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)