Fényévnyi távolságra

vagyok márciusi önmagamhoz, de azért próbálok nem elkeseredni. Csak kicsit...

Talán a mai mocorgáskor már voltak biztató jelek. Semmim nem fájt és bár szuszogok mint egy gőzmozdony, de legalább normálisan el tudtam fárasztani magam. (Monnyuk mindez 10 km-en...)

Ha nem lesz nagy változás - negatív irányban - jövő héten hadrendbe állok és elkezdem az edzéseket normálisan. Addig marad a lájtos kocorászás, csak semmi ifjonti hevület :)))...

Remélem

kezdődhetnek a 'szürke' futós-hétköznapok.

Már nagyon hiányoznak azok a napok, amikor reggel elviszem a kölköket, majd 7:45-tól bevetem magam az erdőbe. Semmi extra, csak ott lenni...

Bár az erdőt kicsit átrendezték a viharok és van olyan fa amire külön még gondoltam is vihar közben és most láttam, hogy nem élte túl, de vhol ez normális. Az élet megy tovább, néha kicsit megtépázva, de megy. Én is meg lettem tépve, de remélem az erdő mintájára én is talpra állok mihamarabb...

Had' ne!!!

Nonemáááá...

Zuhog az eső és szélsebesség rekordok dőlnek. Ugye ilyenkor nem kell úgy csinálni, mintha jó lenne kimenni futni. Vagy csak én nem tudok.

Amint nem vízszintesen esik már megyek is. Ígérem.

Kicsit ülepszenek a hétvégi képek is. Rám fér...


Ja, és a legfontosabb!!!

A vasam nemhogy visszaállt, de középértéken van!!!
A bokám még nem százas, de reménykeltő...

A másik oldal.

Előzmény:

A Terep Százas verseny egyik frissítőpontját üzemeltettük ketten. A 70. km-nél álltunk és próbáltuk segíteni a futókat. Nagyon rossz idő volt. Néha esett, néha szakadt. Több patak megáradt, köd és szél nehezítette az amúgy sem könnyű terepet...

Igen. A frissítőasztal másik oldala.


Próbálom ízlelgetni, hogy mit is kaptam ott, próbálom szavakba önteni, de nagyon nehezen megy.  Csak azt érzem, hogy folyton könnyes a szemem...

Egy-egy hosszabb és magamhoz mérten kemény erőpróba után sem könnyű visszafolytani az előtörő érzelmeimet, de ez most új. A magammal való viaskodás, a szellemi próbatétellel járó feszültség, az 'üzemi nyomás' fenntartása magyarázatul szolgálhat a felszabadulni akaró érzelmekre, de most mi?

A mosolyok.
Nagyon nehéz higgadtan visszagondolni a női versenyzők optimista nyugalmat sugárzó, derűs mosolyára. Zuhog az eső, hideg van,  a lábukban a táv kétharmada, 30kili még hátra van, fáznak, éhesek és...  ...mosolyognak...  ...szívből...  ...páratlan...

A bajtársiasság.
Ketten futnak. Mindketten nagyon rossz bőrben érkeznek hozzánk. És nem magukkal foglalkoznak. Egymást segítik és egymásban tartják a lelket. Pedig versenyzők.

Versenyzők?

Igen, AZOK!

Az akarat.
Józan ésszel, papírforma szerint, ilyen időben már eddig sem tudnának eljönni, de most nemhogy itt vannak, hanem tovább mennek. Nincs kérdés. Nem is lehet, mert felelet sincs, nem is lehet.
Akarat van.
Cél van.
Csak rajtuk múlik. És megcsinálják. Mert akarják.
Mert ebben a kibaszott életben végre van egy hely és van egy helyzet amibe nem ugat/nem ugathat más, ami független minden hétköznapi normától és elvárástól. Egy végtelenül tiszta helyzet. Olyan, amilyennek gyermekként képzeljük a jövendőt.
Van egy álmunk, célunk amiért dolgoztunk lehetőségeinkhez képest és most szeretnénk feltenni az 'i'-re a pontot. És CSAK rajtunk múlik. Hogy akarjuk. És akarják. És ezt fantasztikus látni és velük átélni.


Szörnyű, hogy valaki saját videóját nézegeti folyamatosan, de egyszerűen újra és újra át akarom élni azt ami ott történt velem.

Talán még szorosabban kötődöm ehhez a sporthoz mit eddig. Most a 'másik oldalon' állva is olyan örömöt tudott okozni mint kevés dolog az életben.

És lehet, hogy az utóbbi hetek eseményei is azért 'szerveződtek' így, hogy ezt is megtapasztaljam, átélhessem...


...aki viszont ezeket az élményeket nem élte, tapasztalta meg, annak hiába írnék többet, száz oldal múlva sem értené meg miről gagyogok..

Kezdjük előlről.

Van már két kék pöttyöm az edzésnaplómban. Nem eget verő dolog, de nekem sokat jelent.

Szép nyugdíjasan, mélyen beszippantva a tavaszt és átértékelve a futás örömét. Megint sikerült ráébredni és rácsodálkozni a futás nyújtotta szabadság élményére.

Remélem folyt. köv.

És futás!!!!

Ma bepróbálkozom egy kis csoszogással. Ugyan nem 100%-os a bal bokám, de nem bírom tovább.

Belinkelem az edzésnaplóm, íme:

A kék színnel az edzésnapok, pirossal a versenyek ÉS sárgával a sérülés/betegség miatt kihagyott napok.

NO COMMENT...

Hétvégén meg inkább frissítőpontot viszek a T100-on és nem ványadt testem vonszolom...

Még még még...

Jó rég írtam, pedig rengeteg dolog történt :)))))...

Múlt vasárnap futottam egyet, így a márciusi 299 km után az áprilisi kiliket sikerült 106-ra tornászni. Jó volt, nem voltam a végére KO., jól ment, szóval bizakodó voltam.Vasasodom. Juhéééé! Aztán egy kis délutáni focizgatás is belefért az erőnlétembe. A gyerkőcökkel hülyéskedtünk. Hétfőn aztán már nem tudtam a bal lábamra állni. Fasza. Nemhiszemel. Valami húzódás, vagy én nemtommi, de baromira tele van a tököm az egész tétlenséggel, tököléssel. Az egész múlt hét kimaradt és még ma is fáj. Valamivel jobb, de fáj.
Most már sztoikus nyugalommal tűrök, mert nincs mit tenni. Végig szenvedtem az egész rohadt, latyakos, saras, havas, hideg telet. Szopattam magam amikor csak lehetett. Erre itt a tavasz. Gyönyörű minden, süt a nap gyönyörű az erdő, versenyek jönnek én meg ülök a szobában. Nemhiszemel...
Ma végre a torkom is elkezdett fájni és a közérzetem sem jó. Asszem utána olvasok, hogy mivel ronthatom még a helyzetem.
Az utóbbi 15 napból 1, azaz egy alkalommal sikerült futni. T50 3, azaz három hét múlva. És holnap még nem megyek sehova, se holnapután.
Magyarázzam?

Egyelőre ami biztos,

hogy bár lehet, hogy acélos vagyok, de már nem csak képletesen mondhatom, hogy 'nincs egy vasam sem'. Annyi már bizonyos a leleteimből, hogy bőven a minimum szint alatt van a vérem vas értéke. Futás helyett marad a vasszög szopogatás. Ez szopás...

Asszem eljött az idő,

hogy tiszteletemet tegyem egy dokinál...

A múlt hét sem az ösvényszaggatás jegyében telt, de a vasárnapi 2ó lassú, beszélgetős kocorászás annyira megviselt, hogy jobban mint a CCC. Mozdulni alig bírtam utána. Egész nap próbáltam összeszedni magam, és inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Szóval ma elmegyek legalább csapoljanak belőlem egy kis vöröset, hátha mutat valamit. Ez nem megy, nem mehet így tovább, csak hálni jár belém, de azt is alig...

A hétvégi MB részvételem, pedig szinte teljesen kizárt :((((.

Tán megmaradok...

...igen, úgy néz ki a dolog.

Hétvégén volt egy kétórás, nagyon lötyögős közösségi kocorászás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlenül élveztem. Még ez a gyökkettes tempó is megviselt.

Hétfő, kedd pihi mert igencsak szarul voltam.
Ez azt jelenti, hogy a minimális létezéshez szükséges mozdulatok is megerőltetők voltak. Felkelés, szöszölés, gyerekeket fuvarozni, kimenni az autóhoz, bejönni az autótól, nézni hogy zuhog az eső, meg ilyenek.

Ma bepróbálkozott a nap is, így én is magamra rántottam a futótopánt. Jó volt no. 14K/400m majd 1,5ó. Nem volt öldöklő tempó, viszont bazi nagy sár az igen. Néhol megálltam kis árkokat kaparászni, hogy gyorsabban lefolyjon a víz az erdei útról. Közben élveztem, hogy enyhe idő van, hogy langyos virágillat libben és egyik illatfelhőből a másikba suhanok. Kökény, vadcseresznye, som, korai juhar, szilva és megannyi kis erdei biszbasz bontogatja virágait. A rügyekből már visszavonhatatlanul bomlanak az üde, zöld levelek. Minden azt harsogja, hogy TÚLÉLTÜK! Igen, túléltük a telet. A madarak is annyira el vannak telve ezzel az érzéssel, hogy reggelente fülsiketítő trillájuk ébreszt.

Szóval nem lehet nem túlélni, nem lehet nem felállni, nem lehet nem futni...