Futás is van ám

nem csak szomorkodás!!!!

A héten olyan kedves invitálást kaptam pár Spartathlon-ra készülődő futótól, hogy félretéve aszfaltfóbiámat, péntek éjjeli Tata-Bp.edzésük, Tarjántól-Perbálig tartó szakaszára csatlakoztam hozzájuk.

Komolyan mondom, ha ez a Spari éjjeli dolog lenne, akkor még el is gondolkoznék rajta :)))...

Nagyon jó volt!

Az elején nagyon furcsa volt a visszafogott tempó, de egy fél óra alatt ráéreztem én is. Éjjel, csönd, tökéletes futóidő... Nagyon furcsa volt nem állandóan a lábam elé bámulni. Még nézelődni is lehetett volna, ha láttam volna valamit a körülöttünk lévő tájból...
Futottam már erre, csak épp ellenkező irányban. Tavaly kora tavasszal.

Nagyon féltem, hogy valami megint közbe jön, de nem. Csak másnap éreztem az achilleszem. Ropogott és kerregett megint, de most a bal lábam. Ott még nem volt ilyen...
A családi kirándulást így elég szelídre vettem és a ma reggelre tervezett börzsönyi szaladásból sem lett semmi. Remélem pár nap alatt helyre jön, mert az Alpokba nem szeretnék sérülten kimenni.

A kintiekhez összedobtam ezt, hogy legyen hova irkálnom majd kintről.
Az UTMB óta eltelt pár nap index fórumos megnyilvánulásai egyértelművé tették, hogy oda nem fogok feltenni semmit.
Ugyan akkor meg a többség megérdemelné, hogy kapjanak híreket.
De miért is?
Miért olyan evidencia, hogy nekem bárhol is be kellene számolnom, vagy bárkit is tudósítanom kéne?!
Bár tudom, hogy Fridit nagyon segítené az itthon maradottak szurkolása.
Szóval megint reménytelen a dolog...

Kis magyar...

1.

Semmi sem változott az elmúlt esztendőkben ezen a környéken. Semmi.
Tűz az augusztusi nap.
Rekkenő a hőség.
Az aszfalt út mentén hepehupás, murvás sáv. Néhol szemét és cigarettacsikkek hada.
Az út egyik oldalán építkezés, az ezzel járó kosszal és lehangoló lepukkantsággal.
A másik oldalon a kései nyár minden nyomát magán viselő, elhanyagolt kemping. Rozzant drótfonatos kerítése hiányos, néhol foltozott.
Az utca végén a Balaton kék csíkja tűnik fel.
A levegő poros, a ritkán elhaladó autók fojtogató szmogfelhőt hagynak maguk után.
Talán, mintha kabócák ciripelnének és egy rossz balkáni roncsfilm díszletei között érezné magát az ember.

De mégis.
Valami megváltozott.

Az út szélén egy erősen elhasznált műbőr szék álldogál.
Alatta egy felbontatlan üveg vörösbor.
A széktől nem messze egy borotválatlan, hiányos fogú és öltözetű ember topog. Kezében zsebszámológép.


Fotózni kellene.
Meg kellene örökíteni ezt a valószínűtlen pillanatot, hisz 2011-et írunk.
Az Európai Unió területén járunk.
Egy papíron civilizált országban.
A változás korát éljük.

Ennek a bizonyítéka a tábla is:


Fizető parkoló.

2.
Ma jöttünk haza Nagybörzsönyből.
Családi program volt.
Évek óta az óvodával megyünk közös 1-2 napos kirándulásra a környékre. Eddig Kemencén szálltunk, most az itteni Ifjúsági szállóra esett a választás.
Elég foglalt a hely, alig találni szabad helyet a naptárjukban.

Lehangoló.

Gyerekek számára használhatatlan, néhol veszélyes játékok.
Padokból kiálló szögek, földből kikandikáló vasdarabok.
Igénytelen, rosszul kivitelezett burkolatok, járdák, lépcsők.
Tákolt épületek, festéssel egyben tartott szobák.
A zuhanyrózsák 2,5m magasan, nehogy egy gyerek le tudjon tussolni alattuk.
A gyep helyén lévő kaszált gyomtársulásra pár autó hajthatott mikor még sár volt, így olyan buckás volt a terület, hogy semmilyen mozgásos játékra nem volt alkalmas.
A külső környezet poros és koszos.

Rémisztőleg ható környezet.
Ifjusági Tábor.
Bravó!
Neveljük az ifjúságot...

Nem lehet nem jobban csinálni...

3.
Nagybörzsönyben érdemes egy sétát tenni. Tettünk is.
Megtaláltuk ezt a kis lakot is.
Már régóta tervezem, hogy meglátogatom. Legutóbbi futásomkor majdnem be is csábultam.
Most családostul mentünk.
A bolt és a kávézó rendben is volt. A WC külön csillagos 5-öst érdemel! A régi, nyitott tűztérben helyezték el, nagyon szellemes kialakítással.
Csodás.
Ez is.
Lehet nézelődni és meg lehet nézni az 'üzemet' is.
Gondoltuk, hogy bekukkantunk oda is. Először az alkalmazottként dolgozó eladó mesélt, majd megjött az idő közben fel-fel tűnő gazda is.

Az első kérdésemre majdnem lehülyézett, aztán csak simán prosztó volt.

Olyan kontraszt volt az eredeti ötletű családi vállalkozás és az élőben megjelenő tulaj házaspár között, hogy majd seggre ültem. Kövér vadkan. Még röfögött is...

Ismételten arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs olyan kétkezi tevékenység, amiből ne lehetne itthon megélni.
Olyan fokú a butaság, prosztóság ebben az országban, hogy minimális erőfeszítéssel is nagyságrendekkel lehet az átlag fölött teljesíteni.

Leköltözünk vidékre.
Nem 100, csak 20 féle lekvárt főzünk, 5 féle szörpöt gyártunk. Ha e mellett nem vagyunk ultrabunkók, akkor már olyan előnyünk van, hogy mienk a világ!

Elszomorító...

Lassan tényleg

eljöhetne az a szeptember.
Nagyon várom már, mert kibírhatatlan ez a rohadt kánikula.
Ma futottam 2ó-t és rendesen megdőltem. Egész nap nem tértem magamhoz. A rosszullét határán lavíroztam. Ennek nem igazán látom értelmét. Bár jó lenne gyűjteni a kiliket, de nem hiszem, hogy ilyen időben ennek túl sok sportértéke lenne.
Pláne mióta ebbe beleolvastam, megnyugodtam....

Kétszer is voltam mostanság a Börzsönyben némi szintet összeszedni. Egész jól sikerült. Főleg a múlt szombati mutatványom lepett meg.
'Ámátőr az erdőben' címmel kellett volna egy posztot megereszteni róla.
Előző nap masszőrnél voltam (1. hiba). Kis szervezési baki miatt csak 11:00-kor indultam neki a hegynek (2. hiba). Mivel csodazsákom épp kölcsönadtam, így egy nagyon rég nem hordott övtáskára esett a választásom (3. hiba). Tettem bele zselét is, új fajtát, bár mostanság nagyon nem élek ilyenekkel (4. hiba). Ujjatlan pólóba mentem (5. hiba) és abba a futógatyómba, amiből még nem vágtam ki a gyári alsógatyát (6. hiba).
Tehát felkészültem rendesen, ezt a vak is láthatja...
Az első métereken kiderült, hogy az övtáska baromira zavarni fog, kényelmetlen és dörzsöl is. Nem gond, hisz csak 4ó környékére gondoltam...
Nagybörzsönyből szépen felkocogtam a NHH-re (némi kurflival persze), majd le Királyházára. Ettem, ittam ahogy csak tudtam, de baromi volt a meleg. Lassan fogytak a készletek. A zselétől majdnem hánytam, így inkább hanyagoltam. Szezámki morzsákkal próbáltam haladni. A Knégyzeten visszafelé már nem voltam jól. Ráadásul veszettül kezdtem kidörzsölődni a hónom alatt és a lábam között is. A Z- -n felmentem a Csóvira, majd egyre rosszabb állapotban vonszoltam magam (természetesen kerülővel) a NHH felé.
Be kell valljam, hogy a végén a turistaház előtt már sétáltam is.
Egy ismerős elkapott némi eszmecserére. A th-ban kólát, vizet és sós kenyeret töltöttem magamba. Ez némiképp helyre hozott. Együtt indultunk lefelé, majd rövid közös kocorászás után egyedül indultam Nagybörzsöny felé.
Terpeszállásban futottam.
Szép volt, mit mondjak...

Nagyon szenvedős és nyögvenyelős lett. Az adatokat megnézve viszont egészen meghökkentem.
5:07 alatt 1800m szint és 42 kili, ez magamhoz képest baromi jó. Mi lett volna, ha megy?

Ennek ellenére elég hullámzó a kedvem saját futásaimat illetően.
Még mindig csak nehézkes, súlyos és izzadság szagú. Nem habkönnyű lebegés, amilyennek lennie kéne és amilyen szabaddá tesz és újra futásra sarkall...

Nagyon várom már azt a 10 napot, amit Olaszországban fogok hamarosan tölteni. Próbálom majd kiélvezni a környezetet, már ha nem fog végig esni...
Nem igazán lennék futóbarátom helyében, mert 330 kili azért nem nagyon dob most fel.
Nagyon a helyében lennék, mert neki mernék vágni és mernék nagyot álmodni.
Lehet ebből jól kijönni?
Lehet egy ilyenből rosszul kijönni?
Akár így, akár úgy, de baromi nagy élmény lesz. Mindkettőnknek.

Épp most zajlik az UTMB.
Kicsit csodálkoztam, hogy előzetesen mennyire hidegen tud hagyni. Aztán persze most nekem is olyan lámpalázam van, mintha én is ott toporognék a rajtvonal mögött.
Remélem a jövő év nem lesz ilyen gyatra és el tudok indulni valamelyik távon.
És persze, hogy milyen jó, hogy nem tudtam/akartam nevezni. Mi lett volna velem egy ilyen futóévet követően...

Szeretnék végre futni egy olyat, amikor nincs orkán erejű szél, 20 foknál hűvösebb van és csak kicsit esik az eső.
Telhetetlen vagyok?



Szörnyű csapongó, összefüggéstelen poszt...

SZEPTEMBER

Már majd egy hete megérkezett kedvenc hónapom!

Reggel friss, harmatos levegő, gyönyörű kék ég, sok szélcsend, meleg de nem tolakodó nap, délben meleg de egyébként kellemes futóidő. Ajándék, hogy már ilyenkor megjött.

Ráadásul igazán el sem kezdődött nyaralásom be is fejeződött, így itthon élvezhetem ezt a csodálatos időt!

Most is kint heverészem a tornácon, ölemben a laptop, nézem a zöld kertet, madarak csicseregnek, macskák kerülgetnek...
Reggel 8-ra értem haza. Addig voltam már a péknél, futottam 75 percet, zuhanyoztam...
Közös kávézás, kakaózás.
Most az aprónép egy kis házi tojásért szaladt, mert épp ahhoz szottyant kedvünk.

Szóval nagyon jó elmenni nyaralni, de azért én itthon is nagyon élvezem. Ráadásul néha lehet egy kicsit dolgozni is...

A héten már futottunk egy fingatósabb 2,5 ó-t (meg kevésbé fingatósat, meg bringáztam is). Elég nehéz elhinni, de sikerült a Nagy-Szénás oldalában teljesen új ösvényeket találni. Kicsit átrendeztük depókészleteinket is, így most már ezen a környéken simán elfutkorászhatok pár órát mindenféle cipekedés nélkül is.

Nagyon korszakos hír, hogy elkészült a P85 film több mint fele!!!! Megtaláltam a zenét, és lebutítva a több mint 1000 képet és rengeteg filmet, sikerült kisebb megalkuvásokkal vághatóvá varázsolnom a nyers-anyagot. Ezzel is haladok!

Szóval aprómunka...


Pont most olvastam egy igazán megszívlelendő hasonlatot.

A fáknak is vannak vastagabb és vékonyabb évgyűrűi. Bőségesebb és szűkösebb periódusuk. Sok-sok év távlatából ezekről már csak maguk a gyűrűk adnak híradást, a hozzájuk köthető esetleges negatív hatások rég elmúlnak már. De maga az évgyűrű megmarad és bármilyen is, erősíti a fát.

Minden lefutott kilométerem és minden megmászott méterem az enyém. Lehet, hogy nagy trúváj most nem kerekedik belőlük, de egyszer majd jól jönnek, ebben biztos leszek. Ha másért nem, hát ezért mert a megélésük is annyi élménnyel gazdagított, amit máshonnan nehezen tudtam volna összeszedni.

Fog

Az idei évben többen és többször tanácsolták, hogy góckutatásra kéne mennem, mert az itt-ott búvópatakként felbukkanó sérüléseimnek tán vmi elhanyagolt gyulladás lehet az oka. Teljesen logikusan hangzik, ennek ellenére minden egyes gyógyulás csak elodázta, hogy belevágjak ebbe a dologba.

Számomra egyértelműnek tűnt, hogy a sort a fogászattal kell majd kezdeni. Éveken keresztül kínlódtam a fogaimmal, azok helyeivel... Aztán egy kisebb vagyon beépítése árán végül elmúltak a panaszok és én is inkább csak tologattam a fogorvosi vizitek időpontját.

Hosszú várakozás után végre augusztus elejére kaptam időpontot.

Elrebegtem kis mondókámat a tünetmentes protézisemről és a sportban szerzett sérülésekről. A doktornő jót nevetett és inkább hajlott korommal magyarázta a sérülések gyakoriságát. (Egyébként ő is sportol, versenyszerűen. Tudja mi a dörgés...)

Átnézte a fogaimat és dicsérte a kollegái munkáját, szinte alig hitte el, hogy milyen szépen dolgoztak már 10 éve is itthon.

Aztán az általam gyanúsnak vélt koronát azért megröntgenezte, biztos ami zicher... Dobott is egy hátast. Egy hármas korona gyökértömései gyakorlatilag hiányoznak. Olyan időzített bomba ketyeg évek óta a számban, ami bármikor robbanhat.

Nagyon megnyugodtam...

Szeptemberben el is kezdjük a rendrakást. 11-18-ig Olaszországban leszek, mert enyhén őrült futóbarátomat istápolom ezen a versenyen. Aztán 19-én becsüccsenek a fehér fotelba...

Ez pont jó, mert hosszú szünet után végre 24-én este szerettem volna odatenni magam a BÉF-en. Nem is lesz gond, mert addigra levésnek három koronát, kihúznak egy fogat. Ez jó, mert könnyebb leszek... A kérdésemre miszerint nem gond-e a verseny ilyen körülmények között, azt a választ kaptam, hogy nyugodtan menjek, mert a futástól gyorsabban gyógyul majd. Ha ő mondja, akkor biztos...

Ha nem a BÉF lesz az idei év kiugrása, akkor talán a Piros85...

Bár elég rosszul néz ki a naptárom, amibe október végéig csak kezelések vannak beírva...

Magas

hegyek között jártam.

Kb. ennyit írtam le pár nap alatt, meg, hogy ülepedőben.
Meg erre az erőtlen és életlen filmre tellett...


Kétszer futottam tök egyedül 3ó-t.

Az elsőnél elemi erővel fújt a szél a gerincen, a kiszemelt csúcs mellett meg elmentem, mert nem láttam a ködtől. Esett az eső. Térdig gázoltam a sárral kevert marhaszarban. A futás vége felé egyszerűen beleálltam egy patakba, levettem a cipőmet, zoknimat és lemosakodtam

Minden nagy ott. A szél, a köd, a hegyek, az eső. Az élmények is nagyok.

A második egyedül futásomkor kifejezetten viharos szél fújt. Kicsit tétováztam is, hogy mennyire közelítem a felelőtlenség határát. Aztán győzött a nem épp józan ész. Már késő délután indultam, így az idő is szorított. Néha esett, néha nem. Az első nagyobb lejtőn lefelé éreztem, hogy a körülmények és az idegen útvonal ellenére olyan anyaöle biztonságban érzem magam itt, a hegyekben, mint nagyon kevés helyen. Minden fa, virág, szikla, kiálló gyökérdarab ismerős. Mintha körülöttem minden csak azért lenne, hogy gyönyörködjem bennük, hogy élvezzem a látványukat, érezzem az illatukat. Ilyen környezetben az idő is máshogy telik. Elvesztettem a kijelölt utat, de egyáltalán nem riadtam meg, tudtam, hogy majd meglesz. És persze meglett. Közben az idő is barátságosabbá vált. Piszkosul jó volt. A hegynek nekiveselkedve olyan feltöltődöttnek, kipihentnek éreztem magam, mintha nem is negyedik napja futkorásznék, magamhoz képest egész sokat.

Szóval jó volt. Meg kell néha tapasztalni más dimenziókat, hogy legyen mihez mérni a sajátjainkat. Milyen is az erős szél, milyen igazán fázni, milyen igazán hegynek fel menni, milyen igazán egyedül, magunkra utalva úton lenni...

Ma futottunk a Pilis körül.
Piliscsévről indultunk.
A pincéktől.
Amikor visszaérkeztünk, épp elállt az eső. Enyhe idő volt. Friss, eső utáni, ázott erdei illat lengett. A szélcsendben csak egy-egy levélről leeső vízcsepp zaja hallatszott. Minden üde zöld volt körülöttünk, ágakon fűszálakon vízcseppek csillogtak.
Esteledett.
Olyan békés, meghitt volt az öreg pincesor, olyan örökkévalónak és mozdíthatatlannak tűnt, mintha mindig is itt lett volna. A Pilis tövében.
Egyszer el kell oda menni. Vinni egy pohár bort, kiülni és hallgatni a neszeket, meg a nagy semmit.
Erről beszélek.
Nem annyira lényeges, hogy ki és mit mond (pedig az).
A helyszín.
A keresetlenség a lényeg.
Egy sör, egy kis tűz, meg egy elégetett kolbász a kedvessel. Kis kavicsos part. Ha elfáradunk, akkor hálózsák és alvás. Ez fantasztikus!

Nekem 8

A gyászos emlékű Mátrabérc óta végre hétvégén megint szervezett keretek között futottam. Ráadásul futóverseny volt, nem is TT.

Mostanában a bringával kiegészített hetek egész szépen működnek. Sajnos a futó kilik így kevésbé gyorsan gyűlnek, de legalább megszakítás nélkül vagyok képes edzeni.
A héten laktát mérésen is voltam. Ez olyan komolyan hangzik, meg jó kimondani is. Még a zsemlét is máshogy adják a közértben, ha az ember fia laktát küszöböt méret... Szóval frenetikus edzettségemet, öregedő önmagammal kiegészítve elég tisztességes küszöbsüllyedés történt az elmúlt sok hónap alatt.

A múlt héten volt 3x7 perces 155-160-as feladat az egyik nap. Monnyuk meleg is volt, de majd megszültem, mert baromi nehezen értem el a célzónát. Régebben ez a tartomány simán ment a 160-165-ös régió volt talán ilyen munkás. Vagy még az sem...
A mérés eredményeképp ez most szépen 151-156-ra szelídült. No ez mindjárt más...
Azt vettem észre, hogy a régebben alig valamire elegendő 155 környékén, most ésszerű keretek közt minden megy. Megabrutál - amúgy sem futott emelkedők kivételével - minden kijön belőle.

Írás közben veszem észre, hogy milyen furcsa dolog újra futásról írni :)))...

Tehát nem kis becsvággyal gondoltam ki, hogy nekem 8 bucka kell! No, azért 4 is elég, így a 23-as távra gondoltam így első körben.
Az idő is kegyes volt hozzám, hisz lógott az eső lába és meleg is csak inkább sunyi módon próbálgatta aknamunkáját.
A rajt utáni első tizedmásodpercben kiderült, hogy a edzői utasítás első felére előírt 155-ös majd a későbbiekre megengedett 160 körüli freki tartománya kb. semmire nem lesz elegendő. Az elején még legalább 160 alatt tartott pulzus szép lassan araszolt a fellegekbe. Rögtön megmásztuk a Róka-hegyet, majd Pborosjenő felé vettük az irányt. Az ismeretlen létszámú élmezőny olyan gyorsan távolodott, hogy még kondenzcsík sem maradt utánuk. Én csak azt éreztem, hogy inkább párát, mint levegőt szívok be és sokkal jobban érezném magam, ha nem VO2 maxom, hanem a VH2O maxom lenne fergetegesen jó... Szörnyű, hogy mennyire nehezen melegszem be. De persze nem tanulok belőle és nem melegítek, soha egy-egy futás előtt. Így kénytelen vagyok olyanokkal futni, akik már az elején hajlamosak meghalni. Most is egy olyan kollega mellett voltam percekig, aki olyan zihálva szedte a levegőt, hogy azt hittem menten mentőt kell hívni hozzá. Aztán meg niná, hogy felveszem a tempójukat és nem akaródzik előzni. A francba, hogy mér' nem tudok még mindig a saját tempómba futni...
Az első frissítőpont után a Kevély-nyeregbe felfelé 5-6 fős bolyunknak bemutattam, hogy hal meg a magyar paraszt úgy, hogy közben eljátssza a kőkeménycsávó hegyimenőt. Monnyuk lemaradtak, az igaz. 170 feletti régió árán, khm, khm...
Lefelé komolyan sprinteltem. Nem érdekelt, hogy ez igencsak őrültség, mert majd a felfeléken visszaüt, de jó volt és kész. Nem emlékszem valaha produkáltam lejmenetben 165-ös frekit, de ez most sikerült. Nem volt egyszerű, de élvezetesen suhantak az ágak, levelek, kövek. Vártam, hogy mikor kezdi egy kiadósabb hasmars csavarni a bélrendszerem, de csak nem akart jönni...
Egyedül voltam végre és leérkeztem a Majdán-nyeregbe. Innen egy hurkot kellett tenni. A S- felfelé konstatáltam, hogy bár elég sokat megfordultam az Oszoly környékén, ezen a részen nem jártam. Ilyenkor komoly szégyenérzetem támad és ez futás közben sem marad el. Itt van egy köpésnyire és nem jártam még erre felé...
Itt feltűnt előttem egy neonzöld futógatyó. No, kezdődik a vadászat, gondoltam magamban. Ez a legszebb az egészben. Jó volt, mert nem engedtem magam nézelődni. A kanyarokban el-el tűnő gatyó után eredtem. Úttalan utakon, néhol bokatörő sitthalmokkal tarkított, benőtt susnyáson haladtunk. Egy frissítőpont is volt ezen a szakaszon. Egyébként nem vittem magammal semmit, mert ilyen sprint távot, akár egy levegővel is ugye... Szóval ittam vizet, oszt uzsgyi. Saras, cuppogó emelkedők jöttek. Ment. Azt kell mondjam, hogy ment. 165 fölé a freki. A neonzöld gatyó mellé egy ákombákomfutófölső is került. Emelkedőn befogtuk és el is léptünk. Lejtőn utolértem a neonzöld embert és gondoltam ,hogy a nyakán maradok, monnyuk úgy 10 cm-re a sarkától. Az olyan hálás. Próbált félreállni, de engem ilyen csellel nem lehet leakasztani. Menj csak előttem barátom és menj magadhoz mérten kicsit nagyobb tempót, az majd helyre tesz :)))... Visszaértünk a Majdán-nyereghez. Innen hullámzó, tócsákkal tűzdelt, hálásan oldalra dőlő ösvényen mentünk, immáron visszafelé. Bár lazának éreztem a dolgot, azért 165 alá nem igen értem le. A kisebb emelkedőkön pedig lihegtem a nyakába szegénynek, hagy tolja csak.
Újabb csekpont.
Itt pár szőlőcukrot is betoltam egy nagy adag vízzel, mert már nagyon vártam a kaszást. Lefelé egy köves bokatörő részen viszont úgy gondoltam, hogy mentális csapást mérek a neonzöld emberre és teljes gázon elsprinteltem lefelé. Reménykedtem, hogy lesz pár kanyar, ahol el lehet tűnni, vagy a tempót kicsit vissza venni, mert ha látótávolságon kívül kerülök, akkor nyert ügyem van. Persze, hogy szép egyenesek jöttek... Nemtom hányperecesekben, de nyomtam teljes erőből. Erre feltűnt egy másik spori. No, ez az én formám. Budakalász szélén már be is fogtam. És persze, hogy nem nyomtam neki tovább, hanem szokásomhoz híven felvettem a tempóját és még beszélgettünk is.
Komolytalan na!
Mire eszméltem, hogy mit is csinálok és magára hagytam, addigra az az erős gyanú fogalmazódott meg bennem, hogy a neonzöldember sem omlott össze teljesen. És nem, mert még süket fülekkel is hallottam, hogy liheg valaki a fülembe.
Bakker, de fütyi is vagyok!
(Mert ugye én sem versenyezni jöttem ide, csak leugrottam egyet kocogni. A rajtban mindenki ezt mondta, tehát én sem, én is. Nevetséges! Ja, és tegnap este megittam 16 üveg sört és nem aludtam és sérült vagyok és fáj a gyomrom és hónapok óta nem edzek...)
Szóval belelihegett.
Átlibbentünk az aszfalton és egy csúnyán emelkedő, frissen kaszált legelő tövében találtuk magunkat. Felfelé ismét sikerült a 170-es tartományt megkóstolni, de be kell valljam, hogy lelki és testi erőim fogyóban voltak. Kezdett a combom is beállni és ami a legrosszabb, nem igazén tudtam belőni, hogy mennyi is van még hátra. Beérkeztünk az aszfaltos utcákra. Ez nem tett jót. Ez az anyag erős gyomor összerándulást okoz és a negatív mentális hatása révén az indokoltnál is jobban lelassít.
Kicsit keresgélem a leginnovatívabb kifejezést, de a 'beszoptam' tűnik a leghelyénvalóbbnak.  Minden utcasarkon egyre távolabb került, aztán egy függőlegesnek tűnő meredekségű rész után már láttam, hogy ez nem az én napom.
Azért nem vesztettem el a lelki tartásom és nyomtam neki.

2:08:46-al csaptam a dugókás dobozba. 23 kili 800 szint. AVG: 164 ;)!

Az eddigi 12 összevont kili/ óra helyett 14,53 ökm/óra.
Megaszupefasza.

Ráadásul a célba érést követő egy percen belül helyére került a pulzusom és úgy éreztem, hogy teljesen kipihent és fitt vagyok. Szép nyugisan elmentem egy jót nyújtani, aztán zuhanyozni.

Baromi jó volt. Mintha egy méregtelenítő kúrát csináltam volna végig. Szinte elrepültem, annyira jóL éreztem magam.

Életemben először még érmet is kaptam, mert a vénfasznegyvenes kategóriában sikerült elsőnek beérni.
Ha már a futás nem megy, legalább az öregedés működik :))).

Ez mind szép és jó, csak az a kis bibi, hogy a jövő hétre Alpok béli futótáborba mennénk családostul. Ez nem is rossz dolog. Az annál inkább, hogy ma reggel már el is kezdett fájni az én drága jobbos achilleszem.

Konkrétan nagyon fáj.

Az nagy szerencse, hogy a héten bevettem az alkati szerem, így lehetetlen kimozdítani sztoikus nyugalmamból.

Röhögök rajta.

Megint spórolok egy csomó pénzt :))))...

Golyók

Diplomamunka gyanánt elméleti témát választottam.
Tudtam, hogy tervezni fogok később, így valami olyanra vágytam, ami kicsit más jellegű erőfeszítést kíván. (Meg ugye a nehezebb út...)

Térelméleti fejtegetés lett belőle. Emlékszem, napi egy oldal volt a penzum, a nyitott erkélyajtón át éjjel behallatszott a Sziget bulijainak a zaja.

Volt egy olyan fejezet, amiben szemléltetni próbáltam, hogy az ember a tér bizonyos 'viszonyaiban' hogy érzi magát, hogy reagál a környezetére.

Képzeljünk el egy golyót - vagy golyókat - és egy hullámos terepet. A golyók maguktól mindig a völgyekbe 'vágynak' ott érzik jól magukat, egyensúlyi helyzetüket ott találják meg. A csúcsokon instabil, labilis a helyzetük. A völgyekből csak erőfeszítéssel lehet őket a csúcsok felé tuszkolni és nagyságrenddel több erő kell a 'felmenethez', mint a 'lejtmenethez'. A völgy körülölel, befogad, védelmez, a csúcsok kitettek, ridegek, csak nagy erőfeszítéssel érhetők el és 'tarthatók meg'.

A völgyek alján a gravitáció keltette nyugalmi állapot uralkodik. Ha valami leesik, akkor az nyugalmi helyzetbe kerül, lejjebb már nem esik.

Ez így van velünk is.
Mi is lent vagyunk otthon, ez a 'normális', ez az alaphelyzet.
Persze kinek-kinek lakhelye szerint van a 'lent'. De abban megegyezünk, hogy bármennyire is minden ész érv és ösztönös érzés azt sugallja, hogy maradjunk veszteg a 'völgy alján', mind a csúcsokra vágyunk.
Van akit a felfelé vezető erőfeszítések fárasztanak ki, van akit már a kihívás elemészt, a csúcsra csak kevesek juthatnak fel.

Ezt tudjuk, de mégis újra és újra nekivágunk...

Nem az ami

Semmi nem az, aminek elsőre látszik, vagy aminek az ember gondolja.

Ha a szlóránon kívül van bennem egyre jobban érő tapasztalás, akkor ez az. Forrófejű, hirtelen döntő és hirtelen reagáló emberke voltam én midig is, de egyre inkább próbálok tenni ez ellen. Arról viszont nem vagyok hajlandó lemondani, hogy dönteni KELL! Az előzményeken lehet finomítani egy kicsit...

Sorjában.

Rengeteg olyan szituációba kerülök - akár naponta többször is - ami első látásra kilátástalannak, reménytelennek tűnik. Aztán szánok egy kis időt az érésre és ezek a problémák, ha maguktól nem is oldódnak meg, de általában vesztenek az élükből. Vagy épp több információ kerül a birtokomba és máris sokat változik a leányzó fekvése.
Ehhez persze hozzá tartozik az is, hogy minden érdekeltet meg kell hallgatni az ügyben. Még az abszolút vesztésre állót is. No ezt régebben sokszor kihagytam a sorból. Főként a gyerekeknél kell nagyon észnél lenni, amikor fejhangon visítva közelítenek egy-egy csetepaté után. Ki kezdte? Aha... és a másik szerint? :)))...
De felnőtteknél sincs ez másképpen.
Ha betartom a sorrendet, akkor sok-sok bosszúságtól és felesleges, rossz döntéstől kímélem meg magam.

Egy rosszabb teljesítmény mögött is lehet annyiféle történet és élethelyzet, hogy az adott szituáció a pokolból akár az egekig emelkedhet. Ezt a szemléletmódot viszont nem csak másokkal, hanem saját magunkkal szemben is érdemes alkalmazni. A túlzott önkritika sem tesz túl jót. Nagyon helyén kell kezelni magunkat is.

Nem írom, de nyilvánvaló a futós áthallás...
Erősen közhely gyanús az egész, de ez is olyan dolog mint ez. Egyik volt osztálytársam is abból él, - nagyon jól - hogy bankok vezetőinek tart tréninget olyan dolgokról, amit azok tudnak ugyan, de soha nem mondtak ki, nem szedték össze és nem rendszerezték.

Nem szoktam visszaolvasni az irományaimat és az is lehet, hogy egyes dolgok többször is előkerülnek. Ez csak az mutatja, hogy vannak visszatérő, folyamatosan napirenden lévő problémáim, amiket a körülményekhez képest több-kevesebb sikerrel menedzselek...

Vissza a dönteni KELL-hez.

Az is a halálom, ha a folyamatos 'információgyűjtés' és 'forrókásakörülsétálás' ürügyén a maga a döntés késlekedik, vagy elmarad.
Erre mindig az a példa jut eszembe, amikor egyetemistaként az egyik tanszékvezető minket kért meg, hogy nagydoktorijának szerkesztésében működjünk közre. Az utolsó éjszaka a tanszéki gép memóriája megtelt. Floppy nem volt már amire menthettünk volna így maradt a törlés. Folyamatosan készültek a mentések, de mivel többen dolgoztunk a terveken, térképeken, így elég nehéz volt átlátni, hogy mi a legfrissebb verzió. Senki nem volt képes dönteni és megnyomni a delete gombot. Állt a munka. Odahívtam a tanszékvezetőt és némi konzultáció után sikeresen kitöröltem a legfrissebb verziót, hármunk utolsó pár órájának a gyümölcsét.
Egy nyikkanás nem volt, nemhogy szemrehányás.
Ő hazament zuhanyozni és átöltözni, mi pedig reggelre összepakoltuk az anyagot.
Másnap leadta, majd megvédte.
Nagyon hálás volt...

Szóval a felesleges pötsölés nagyon ki tud akasztani. Csinálni kell, haladni kell...
Nem rohanva, ész nélkül, de azért haladjanak a dolgok.

Megvolt

Sok olyan dolgot hagy el az ember az élete során, amiből egyszerűen kiöregszik, ami lehámlik róla, mint fáról a kéreg.

Amikor még általános iskolába jártam - az átkosban - nagyon nagy szó volt 'nyugati' cuccokban járni. Nekem meg szinte nem is volt más ruhám, csak ilyen. Menő csákó voltam. Aztán ez idővel teljesen hidegen kezdett hagyni, annyira, hogy emlékszem, amikor Balaton parti szórakozóhelyre festékes mackóalsóba jártam. Ma is megvan ez a ruhadarab, nagyon szeretem. A ruházkodás mára olyan szinten hidegen hagy, hogy bármit képes vagyok felvenni, bármikor...

Volt időszak, amikor nagyon jól kerestem. Annyit, hogy több volt, mint amire szükségem/szükségünk volt. Megtörtént, hogy 1-2 hónapig nem is vettem fel a fizetésem, aztán meg 2-3 havit egyszerre. De túl nagy volt az ára és rájöttem, hogy nem igazán leszek ettől boldog. Mára csak a létfenntartás szintjéig éredekel, egyébként teljesen hidegen hagy.

Volt idő, amikor kis kerek képű, hosszú hajú kamaszként egész népszerű voltam a lányok körében. Monnyuk akkor sem igazán éltem a lehetőségekkel, de ugye 'Lehettem volna, ha akartam volna.'...

Utazni is imádtam. Pláne, amikor még meg is tehettem. Szinte érthetetlen volt, hogy valaki nem vágyik világot látni. Más országok, idegen emberek és kultúrák... Ma a legnagyobb ajándék, ha csendben merenghetek egy ismerős helyen. Csak semmi szokatlan és váratlan...

Versenyezni, versengeni és lehetőség szerint persze győzni. Mivel gyermek koromban mindig sportoltam valamit, így egyértelmű volt a harci helyzet.
Waldorfos bizonyítványként a gyerekek kapnak egy személyre szóló verset a tanítótól. Ez csak a sajátjuk, róluk és nekik szól. Sebi fiam is megkapta élete első bizonyítvány versét. Íme:

'Vágtat a paripa a lombok alatt

a többi csak nézi, hogy merre szalad.

Szikrát szórnak a fekete paták

szökken a paripa a gyökereken át.

Nem bírják, lemaradnak a társak,

fújtat a vadló, már nem vágtat.

Hol van a többi?

Jönnek-e, nézi.

Egy ez a ménes, most már érzi.'

Asszem no komment...

Annyira Sebi és annyira én.
Látom magam előtt fékezhetetlen kis búráját, amint akár önnön testi épségén át is célra tör. Minden verseny és mindenhol nyerni kell!
Ez persze állandó készenlét és állandó maxon való küzdés. Mindig. Mindenhol.
És persze sok siker és sok sikertelenség.
De ez is megvolt.
Mára annyira lényegtelen, hogy nem sok erőfeszítést ér meg.

Viszont az utolsó mondatban rejlik az igazi kincs: 'Egy ez a ménes, most már érzi.'