Tortúra

Évek óta tervezem.
Pontosabban évek óta nyaggat Fridi, hogy menjek vele. Aztán vmi miatt eddig nem jött össze. Nehéz a logisztika, vagy mi... Pedig tavaly már nagyon közel voltunk hozzá, de végül nem sikerült. Idén is az utolsó pillanatban mondta vissza a sofőr, de hála a miskolci mászó ismerősöknek megoldódott minden.
Robinál aludtam péntek este, így nem kellett túl korán kelni.
Fridivel a rajtban találkoztam és együtt s indultunk. A cél egyértelműen a hét órás időn belüli teljesítés volt.
Fagyos, de tiszta, száraz idő volt. Az időjárásra és a pálya talajára egy szavunk nem lehet, Fridi szerint is az általa ismert 13 évnyi időszak egyik legjobbjaként emlegette.
Nekiindultunk és én rögtön éreztem, hogy ez nem az én napom. Nehéz, merev végtagokkal mozogtam, olyan érezésem volt, mint egy olajozásra szoruló gépet kéne folyamatos mozgásban tartanom. Talán a családon végigvonuló, de engem eddig elkerülő takonykór keringett bennem? Nemtom, de nem volt jó érzés.
Az elejét a nyári futkorászások alkalmával már ismertem és tudtam, hogy jó adag tempós séta vár rám. Persze Fridi el-el tűnt a távolban, de ez nem zavart, szép komótosan haladtam. Pulzusom jó tízzel több volt átlagban, ezt is a betegség előjeleként értékeltem.
Bükkszent kereszten a pontnál adtam át a kulcsot a leendő sofőrünknek, ezzel 2-3 percet ráhúztunk, de nem is ez, inkább az izzadt cuccokba való kihűlés esett nagyon rosszul. Innen én mentem elől és kicsit próbáltam húzni Fridit.
Mentünk, de nem volt meg az a laza élvezetes futás, amit vártam tőle. Folyamatos munka volt.
Bánkút után megint elvesztegettünk pár percet, mivel Fridi egy kis könnyítésre szorult. Aztán a Török-úton már inkább ő ment elől. Kivéve amikor én... Szóval frankó húztuk egymást. Egész régen járt helyekre ismertem rá, de az emlékek sem tudták feledtetni, hogy az eddig csak egyszerűen nem ideális állapotom inkább szenvedéssé változott. Az utolsó pont után derült ki, hogy végül van esélyünk a hatossal kezdődő időre, így mindent bevettettünk, ami tőlünk telt.
Végül 6:52:24-re telt. Végül is hatossal kezdődik.

Nem esett jól, de meg kellett oldani, megoldottam. Próbáltam jónak látni és próbáltam a későbbi hasonlókra való felkészítésként megélni.
Csak izóval frissítettem és a pontokon kapott teával. Kétszer ettem üres, sós kenyeret. Ez így teljesen tökéletes volt.
Szóval feladat pipa, de az élvezeti értéket, majd később meglelem...

Kilátás Tar-kőről (Zserzseli képe)

On Off

Végül nem tartott sokáig ez a soleus ügy. Csütörtökön kezdtem érezni és következő kedden már futottam is vele egy lazát.
Komolyan kezdem azt hinni, hogy az egész csak a közelgő vizsgálat matt volt. Eddig négy alkalomból egyszer tudtam megejteni ezt a mérést...

Ma arra gondoltam, hogy futok egy nem túl hosszút. Persze megint nem lett belőle semmi...
A Bondim szétesőben 1200 kili van benne, a még használható régi Stinsonom is eléggé kitaposott, szép kis gödör van már a talpa közepén, csak mostanában 400 kilit tettem bele. Erre gondoltam, hogy a Rapába megyek, csak a felsője van szakadóban, de 1250 kili után mit várhatna az ember. Erre úgy feltörte a lábam, hogy haza kellett bicegjek.
Bakker!
Pénzem nincs új cipőre, az akciók meg a méretemben nem kecsegtetnek semmivel. Komolyan gondban leszek/vagyok. Az rendben, ha valami hülyeség miatt lesérülök, de hogy a cipőim miatt...

Kis kényszerOFF

A Tanulegyek után még minden gond nélkül futogattam, de szerdán mintha vmi kis birizgálást éreztem volna a jobb lábam vádlija környékén. Aztán csütörtökön végre eljutottam a Koloska-völgybe és meg voltam győződve, hogy milyen jót fogok futni. (Kis mellékzönge, hogy péntekre terheléses vizsgálatra voltam hivatalos, így ténleg csak egy kis futkorászás volt a cél.) Ahogy elindultam egyre gyakrabban kezdtem érezni azt a valamit az achilleszem fölött, de a vádlim alatt. Kicsit még próbálkoztam, de 3,5kili után inkább visszafordultam és jól tettem.
Azóta kiokosítottam magam, hogy a gázlóizom (Soleus) lehet a bűnös. Vagyis a bűnös én vagyok, szegény soleus a szenvedő fél.
Nemtommi az oka...
Talán a széttaposott cipők? Terhelés? Nyavalya se tudja.
Krémezem, pihentetem és remélem nem tart sokáig.
Gyakorlatilag 1-2 nap nemfutás után már érzem, hogy esik szét a testem. Nincs izomtónus, bedagad a lábam, nem alszom jól, rossz a közérzetem, fejem fáj. Készhalál.
Persze azóta kristálytiszta, hideg idő, verőfény, miazmás...
És persze lehet, hogy csak annyi történt, hogy megint nem akaródzott terheléses vizsgálatra menni. Eddig 4:1 az arány! Négy bejelentkezésre egy vizsgálat jut. Azért ez elég beszédes...

Tanú legyek II.

A tavalyi fiaskó után idén végre legalább a teljesítés sikerült.
Az adatokat visszanézve újfent kiderült, hogy ennél a menetnél is szinte másodpercre azonos időket mentem. Hihetetlen, hogy idén nem tudtam jobbat menni (jó, 10p javítás volt, de idén már ismertem a pályát és kevesebbet kellett várni a pontokon), pedig érzésre azt hittem, hogy hűhadehűha, meg még jobban is...
Az eleje, az első kaptatót csak nagyon óvatosban tudtam abszolválni. (Idén vittem pulzusmérőt és célom volt, hogy 150-nél NE mutasson többet! Egész jól sikerült is.)

Talán érzésre! a lefelék jobban mentek, de csak érzésre, mert ez nem látszik az adatokon. A fránya adatok, a realitás, a tények mást mutatnak.
Ami viszont tuti, hogy Káptalantótitól jobban ment, pláne a Tóti-hegyről lefelé, ahol egy kuvasz meg is kergetett (max pulzus a görbén :) ). A sprint után persze beálltak a combjaim és a Gulács nem esett jól. Ez egy genya hegy. Épp nem futható felfelé, viszont gyalogolni pazarlás. És hosszú, és sohanemleszvége. Idén itt 2p-t hoztam a tavalyihoz képest.
A célban viszont pár perc ejtőzés után olyan kellemes érzésem volt, hogy legszívesebben kimentem volna még futni.
Talán jobban frissítettem?
Kipróbáltam Csibe izóját. Vittem 2x0,5l-t. Kicsit édesnek tűnt, de finom volt. Egyszer még rátöltöttem vizet és egy gél is lement a Csobáncra menet. Nem volt sok de épp elég volt a célig.

Szóval kezd beigazolódni, hogy ahogy az ember öregszik, úgy kell évről évre többet edzeni az azonos eredményekért. Kicsit hervasztó, de nem adom fel.
Edzés közben asszem, hogy most aztán nagyon megy, egy-egy azonos évszakban soron következő megmérettetéskor viszont az látszik, hogy csak csoszogok előre.

No, ennek elfogadásához kell az igazi lelki erő!

Eddig jó

Egyelőre annyi a változás, hogy megjött az étvágyam és a reggeli, délelőtti gyümölcsevésen túl állandóan éhes vagyok....

A héten a pihenőnap maradt el. Inkább ez, mintha futás maradt volna ki.
Annyira finom ez a langymeleg tizenplusz fok, hogy ki kell élvezni. Pár nap csak, de ajándék. Ki tudja milyen telünk lesz?

Szóval jól érzem magam nagyon.
Mintha a bal csípőm is kezdene beletörődni ebbe a futás dologba, csak ne kiabáljam el.
Viszont cipőfronton bajban vagyok.
A két Bondi-m 1500+ kilis. Van egy régi Stinsonom, ami nagyon puha és kényelmes, de szerintem újra meg kell szokjam, mert mintha a bal bokám jelezné, hogy nem teccik neki teljesen. A Rapa Nui-m már elég viseletes, talán vmi versenyre kellene még megóvni. A Speedgoat-ot próbálgatom, de egyelőre töri a talpam!!! több helyen is.
Nem tökéletes a felhozatal és fogalmam sincs honnan és miből lesz új cipőm.
Egyelőre hordom őket, amíg le nem szakadnak a lábamról aztán csak lesz valahogy.
Valahogy eddig is volt...

3000

Tegnap meg is volt a 3000. kili!

No, ilyen sem volt még...
Az eddigi irodalmi adatok:
2010 - 2.450km/77.470m
2011 - 2.178km/89.305m
2012 - 2.287km/73.310m
2013 - 2.935km/74.690m
2014 óracsere miatt nemtom mennyi volt összesen.
2015 - 2.789km/76.068m

Pedig a nyári hónapokban alig futottam. Akkor egyszerűen nem megy nekem.  A meleg elviszi az erőmet, ami marad, azt meg a kertek eszik meg.

Most viszont ahogy bejöttek a mínuszok, rögtön van időm, kedvem, plusz energiám.
Nagyon élvezem.

Kicsit próbálok belevinni egy kis rendszert is.
Hétfőn kezdem és vasárnap tartok szünnapot.
Kedden próbálgatok fartlek-ekkel játszadozni, csütörtökön meg egy kis szintet gyűjteni.
Szombaton hosszú.
A pulzusmérőt is beizzítottam, bár a héten egy kicsit még szenvedtem vele. A hasamra kell tegyem, ez a megoldás - egyelőre.

Szóval elkezdtem a jövő évre készülni.

Tavasszal Isztria, aztán UB. Meg ki tudja mi.
Nem számít más, csak a futás.

Fácse

Igen, megtört a jég, fenn vagyok a fészbúkon - asszem így kell ezt mondani.

Egyszer egy riportban Laár András mesélte, hogy felhagyott a vegetarianizmussal, mert egyszerűen ellehetetlenült az életvitele itthon. Sokat utazik, sokszor nem eszik otthon és képtelen már ránézni a rántott sajt-rántott gomba-rántott karfiol triumvirátusra. Nálunk, ha vega vagy, akkor ezt eszed.
Eccerűen nem ment neki, azóta mértékkel fogyaszt húst.

Én is így vagyok ezzel.

Benéztem, hogy mi a helyzet itt (ott), mi az amit tud ez a fácse, mi az amitől működik.

Gyorsan le is írom, már csak azért is, mert hátha majd megváltozik a véleményem és akkor jó lesz visszaolvasni mit is gondoltam erről a kezdetekkor.

No.
Szóval pont egy olyan világ képe sejlik fel bennem, ami elől menekülök, ami elől a futásban találok legnagyobb vigaszt - már ha kell erre vigasz...
A számomra valós értékek és teljesítmények ebben a térben értelmezhetetlen dolgok. Ha eddig hittem ezekben, akkor itt egy jó bizonyíték, hogy gyorsan el kell felejtsem őket. Már ha akarok én itt valamit.
Akarok? (Előző poszt az 'alacsony ívű életpályamodellről'...)
Tehát a valós érték a like, a hype, a megmondás és önfényezés. Most már értem, hogy Csanya miért rendez ilyen sikeres versenyeket. Ezt a teret aztán tényleg neki találták ki.
A szponzor nem azt támogatja eztán, aki a dobogón áll, hanem azt akinek legtöbb a követője. Teljesen logikus, miért is tenne másként.
Nem valós, fizikai teljesítményt kell nyújtani, hanem szájkarate mesternek kell lenni. Kell egy jó teló, szelfibot, mobilinternet és király vagy.
Most persze elgondolkodhatnék azon, hogy savanyú-e a szőlő nékem és mennyire és miért...

Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy állandó szülői téma a gyerekek net/fácse/ twitter/snapchat/tökömtuggyami használata. Én is látom itthon, hogy rá tudnak cuppani nagyon, bár azért nálunk hála istennek még a könyvek fogynak.
Kéne-e ezt nekem korlátozni, ha igen, mi alapján?
(Ehhez adalékul egy kis Esterházy riportrészlet. 26:58-tól)
Ha korlátozom őket, akkor lehet, hogy pont lépéshátrányban lesznek majd később, mert egy számomra még elképzelhetetlen jövőben nem az én általam MOST jónak vélt módon töltik idejüket, vagy nem az általam hasznosnak vélt dolgokat tanulják, gyakorolják.
Pl.: a mai világban a gyerekkorunkban még igencsak magasztos tárgyi tudás mára szinte értelmezhetetlen. Minek? Ott a gugli. Fontosabb megtalálni, megérteni és értelmezni az ott olvasottakat. Olvasottakat? Fizikát, nyelvet, filozófiát, vagy egyebet már a jutyubról is felszedhetjük. Nem betű, hanem kép és hang formájában. Szóval a betűfétis nem biztos , hogy nekik annyira hasznukra lesz.

Ezt csak azért szúrtam ide, mert a fácse már ennek a közönségnek szól.
Nekem, nekünk már nem.
Persze ott tudunk lenni, megpróbálhatjuk felvenni a ritmust, de ez sohasem lesz olyan zsigeri, mint nekik.
Ettől had engedjem meg magamnak, hiogy ne legyen szimpatikus az a fajta értékrend amit közvetít.

Vagy miért van, hogy sokan olyat posztolnak, amit egy egyszerű telefonhívással is elintézhetnének vkivel. Fésztufész. Kell a cirkusz, a felhajtás?
Miért vágyunk, hogy mindenért megdicsértessünk?
Miért kell nekünk hősnek és macsónak látszanunk?
Ezek számomra érthetetlen megnyilvánulások és ezzel van tele a net.

Szóval nem fáklyásmenet...

Egy testvér

Jó tudni, hogy nincs egyedül az ember.
Alacsony ívű életpályamodell.

Leccgó

P85 kis pihi után igazán töltekezve és motiváltan indítom útjára a 2017-es futóévet.
Ezennel.
Ezerrel.
Motivációs és sorvezető írások egyébként a P85 győztes Muhari Gábortól valók:
Első
Második
Nem mintha egy súlycsoportba lennénk, de azért vannak tanulságok benne bőven.
Az első az, hogy megint elővettem a pulzusmérőt.
Keddenként vmi iramjátékos cuccot terveztem tolni.
Csütörtökön dombedzés lesz.
A részletek még kiforróban, de legalább nem vagyok elkésve. És törve sem.
Ide koppintom, hogy majd legyen min röhögni tavasszal.
Tehát ezzel indult.

Ami fixen tervezek:
Április 7. - Istria
Május 20. - UB

Ahogy bejött egy kis szutyok idő és hideg rögtön lett idő és energiám a gutáshoz. Sajnos be kell lássam, immár sokadszor, hogy nekem novembertől márciusig tart a szezon.
Ez van.

P85 beszámolók

Legszívesebben megszülnék egy 'Így írtok Ti'-t.
Komolyan röhejes, hogy nem tudnak elszakadni a folyamatos mentegetőzéstől, a folyamatos mosakodástól és mint valami szégyellni valót, úgy beszélnek teljesítésük levetett kígyóbőrétől.
Miért gáz 9, 10, vagy 11 órát menni?
Miért nem lehet/kell felvállalni, hogy most kevesebbek vagyunk mint voltunk tavaly, vagy tavaly előtt? Miért kell mindig többnek, jobbnak, szebbnek látszani? Miért nem lehet megelégedni azzal akik, amilyenek vagyunk?
Jó, belátom, az evolúció belénk plántálta, hogy ez fontos a túléléshez. De könyörgöm, ez nem a munkánk és megélhetésünk. Kinek színészkedünk? Magunknak, vagy csak a futótársaknak? Magunk is elhisszük ezeket a leírt dolgokat, vagy legalább legbelül tudjuk, hogy ez, most, így, ciki?

Egész évben nem futottam, futót még képről sem láttam, sérült is voltam és meg is híztam, és hosszút aztán tényleg nem, de ha igen, akkor is csak rövidet és hátratett kézzel. Nem toltam neki, csak az erdő miatt mentem, meg nem is mentem volna, csak arra jártam és versenyezni aztán tényleg nem. Verseny? Azmiaz? Én sohasenemsoha. A részidőket néztem ugyan, de az nem számít, nem azért, ne tévesszen meg senkit, csak úgy magától, véletlenül tudtam öt évre visszamenőleg. Csak enni mentem, és távol voltak az asztalok, köztük kocorásztam.
És persze sérült is voltam, mint már említettem volt. Előtte nagyon és közben egy kicsit és utána kiújult.

Persze ez csak az én szegénységi bizonyítványom.
Szégyenlem.
Tényleg.

Nekem ez fontos.
Fontos, hogy legyen egy pont az életemben, ami lehetőleg hazugság-, ámítás- és számításmentes. Ami kendőzetlenül megmutatja, hogy milyen vagyok. Ami megmutatja, hogy mennyit dolgoztam, hogy mennyit vetettem, és hogy mennyit arathatok.
Mert itt nincs pontozás, művészi érték, szubjektív elem.
Az elején elindul a stopper, a végén megáll.
A többi meg maszlag.

De hát sokan sokfélék vagyunk és ezt bármennyire is próbálom tanulni olykor elfelejtem, felhúzom magam és ilyeneket írok.