2015

Kérem, ezennel a 2015. évi idényt magam számára megnyitom.

Tegnap szinte egész nap aludtam, mert... mert... mert... nem is tudom miért, de nem is volt máshoz kedvem. Aztán ezek után éjjel is meglepően egy jót aludtam és reggelre végre úgy éreztem, hogy minden OK. Valami helyére kattant, vagy fene tudja mi történt, de mintha generáloztam volna magam...

A vállam még nem százas, de a térdem jó. Legfeljebb a kezemmel nem kalimpálok majd annyit.

Egy laza Gulya-domb körrel gondoltam indítani az évet és jól is tettem. Nem volt nehéz, viszont könnyű terepen pont elégségesnek bizonyult.
Szóval innen már egyenes az út a június végi Lavaredo-ig.

Új év, új cipő.
Felavattam a még szeptemberben kicserélt Bondi-mat is. Nem siettem el, mert a Rapa annyira bejött eddig, hogy nem volt kedvem más cipőhöz.
Az előző Bondimat imádtam, de sajnos olyan 700 kili környékén a vászon megadta magát. Ez most nem bírt ki 2000-et mint az elődje, de legalább látszik, hogy miért kapják a pénzt a fejlesztő mérnökök... Amíg nem lesz vmi ordenáré hó, vagy jég, addig ezt fogom nyúzni.

Térdpróba

Tegnap megejtettem egy próba futást.
Monnyuk rá, hogy nem fájt!
Lehet, hogy nem este, sötétben és fejlámpával kellett volna próbálkozni, a jeges gulya-dombi ösvényeken, de így sikerült.

Ellenben a még november végén megfájdult vállam nem akar gyógyulni. Nem mintha akadályozná a futást, de azért a közérzetemnek nem tesz jót...
Pedig megpróbálok bevetni minden praktikát:

Egy hete így nézett ki.
Most egy kicsit rosszabbul, mert ezek a foltok már zöldek és sárgák, az újak meg megint vörösek...
Spongyát rá.

Kicsit sajnálom, hogy a amagamhoz mérten egész jó decemberi formám így kukába került, de legalább jól kipihenem magam.
Jóga és tornázás azért megy rendszeresen, csak a combos gyakorlatok maradtak ki a térdem miatt, de talán lassan azok is újraindíthatók.

Egyébként meg vígan vagyunk, és épp ma ünnepeljük a Veszprémi létünk 1. évfordulóját.

Jah, voltam ügyet intézni a MÁK-ban. Egész pontosan a városi adóhivatalnál kezdtem, aztán mentem a MÁK-hoz. Így:

Nem ültem autóba, hanem kényelmesen elsétáltam.
Nem volt egy lélek sem az amúgy kényelmes és kulturált irodában..
Az ügyintéző hölgy kedves volt és a hiányzó nyomtatványokat készséggel kitöltötte. IGEN! Ő töltötte ki! Helyettem!
Megkért, hogy menjek át a MÁK-ba egy igazolásért.
Gyalog 3 perc volt a másik iroda.
Itt iszonyat sor volt ezért 10 percet kellett várjak.
Közben észrevettem, hogy nincs nálam semmilyen irat, így nem fogják majd kiadni nekem a kért igazolást.
Nem okozott gondot, kiadták és kedvesen mosolyogtak hozzá.
Visszagyalogoltam, leadtam a papírt.
Ez Tinnyéről két nap lett volna, ha van nálam minden irat, akkor csak egy.

Szóval ilyenekért - is - jó itt lakni.

2014

Mert persze kell egy ilyen poszt az év elejére...

Hogy mennyi kilit és szintet futottam, mozogtam azt egyelőre nem tudom, de annyira nem is érdekes. Ha a múlt év fontos történéseit most, hirtelen felindulásból próbálom meg összeszedni, akkor kicsit más jellegű dolgok jutnak az eszembe.

Hogymik?

Ami elsőre eszembe jut az az a szó, hogy nyugalom.
Az év hatalmas vívmánya ebben a szóban összegezhető.
Én kezdek lenyugodni, vagy a környezetem nyugodtabb, vagy csak egyszerűen kezdenek kisimulni a dolgok körülöttem? Nem tudom.

Magyarázat gyanánt Lin-csi apát pár sorát írom ide - örök okulásul:

"- Mihelyt jó helyet, otthont talál magának az ember, attól fogva, ha okos: derűsen, csendesen él. Bámulja a gyönyörűséges égi és földi képeket, a fények, a színek, a formák milliárd változását, hallgatja a szél zúgását, a vizek csobogását. Megvalósítja a heverészés művészetének legmagasabb fokát. Kényelemben tűnődve aztán az égi és a földi világ tízezerszer milliárd rejtélyén, szépen éli az életét és szépen találja őt a halál. Mert micsoda szégyen is lenne, ha itt találná az út sarában izzadva, küzdve az épp ilyen küzdelmes és keserve holnapi napért.'

Érdekes, vagy épp nem is érdekes, hanem inkább magától értetődő módon ezen életérzés eredményeként futásaim is sokkal jobbak lettek idén.
Sokkal több öröm ért és objektív módon is jobbak lettek az eredményeim. (Annak ellenére is, hogy a 2014-re tervezett futásoknak csak egy kis töredékét tudtam teljesíteni.)
Voltam sérült is, sőt a derekam kétszer is teljesen ágyhoz kötött, de ezeknek tudom az okát. Az év második felében viszont kerültem olyan helyzetbe, amikor borítékolható volt a sérülés, mégis ura maradtam a helyzetnek.

Ez egy kicsit a jógának is köszönhetem. Igen, végre elkezdtem és végre tudok időt, energiát szakítani erre is. Persze tyúk-tojás probléma példájára el lehetne morfondírozni a jóga-nyugalom viszonyán is...

Volt egy csomó egyedüli, hosszú, bakonyi futásom. Csupa örömfutás. Ködös januári, virágillatú, vagy épp elázós tavaszi, bazi meleg, tikkasztó, csalános eltévedős nyári, vadászok elől bujkálós, felfedezős őszi és friss levegőjű téli futások.
Volt tavasszal egy pár jól sikerült TT is. A Mátrabérc kifejezetten kellemes emlékem. A T100 már nem annyira, de megbékéltem azzal is. Még az is eszembe jutott, hogy mivel közel van a szülinapomhoz megszervezem magamnak privátba. Így igazán nem a verseny miatt csinálnám meg és talán a sok-sok önzetlenül belé fektetett energia sem múlna el nyomtalanul. Megőrizném a tüzet, ki tudja, hátha egyszer még valaki felélesztené...

Szemüveges lettem. Ez persze nem az év, hanem az elmúlt négy évtized eredménye, de most érlelődött gyümölcsé... Bazi kényelmetlen volt már nyújtott kézzel olvasni...

Ha már a múlt év emlékeit veszem sorra, akkor bizony az is eszembe jut, hogy ide sem írtam még ennyire keveset. Pontosabban soha nem írtam ennyire sokat, csak épp LE nem írtam. Pedig szinte naponta születtek a posztok, csak épp nem kerület gép közelébe, hogy billentyűre vessem őket. Ez azért összességében nagyon pozitív, ahhoz képest, hogy évek óta, napi rendszerességgel ücsörögtem a gép előtt. Most van, hogy több nap is elmúlik számítógépezés nélkül. A telefonom, meg napokig nem cseng. Sokszor otthon hagyom, vagy napokig be sem kapcsolom.
Igen talán ezek is fantasztikus eredményei a múlt évnek.

Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett. A falubeli legény egy kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amannyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városban, ahol kedvelik az efféléket.
- Nem gyártunk! - vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókákát.
- Miért nem? - kérdezte meghökkenve, majd' elejtette a szerkezetet.
- Mire való ez a hülyeség? - bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, hogy utálja az efféle szerkezeteket.
- Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus. - állította róla az ifjú.
- Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?
- Nem, olyan nincs.
- Akkor ez mire való?
- Kiönti a csészébe a teát - próbálkozott ismét a küldönc. - Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus - ismételte.
- Nem értem! Meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.
- Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétsége erőfeszítésnek tartom. Ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.
- Miért? - ámult most megint a legény.
- Nem gyártunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. Falat kell rakni és tetőt, köpenyt kell varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, nem pedig gépekkel helyettesíteni! - válaszolt a legénynek Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.'

Többek között az örökzöld 'Miért futsz?' kérdésre is választ ad ez a kis történet...

Meg arra is, hogy miért nem nevezek az UTMB-re.
Ha arra gondolok, hogy a blog is az erre való felkészülésem dokumentálására kezdett el íródni, meg arra, hogy mennyire nagyon szeretném, akkor persze fáj a szívem, de nem vagyok hajlandó ezer és ezer teafőző-emelő gyártására csak azért, hogy ott legyek augusztus végén Chamonix-ban. Aránytalanná vált számomra.
Nem érdekel ha aberráltság is, de jóleső érzés tölt el, hogy minden lelki megpróbáltatás nélkül le tudok mondani erről.
A teafőző-emelő gyártásra fordított időt megspórolom és rengeteget tudok majd a környéken szaladgálni, vagy bicajozni, vagy bármi mást csinálni...

Lavaredo viszont tervben van, csak hogy legyen egy kis ellentmondás, ami persze nem is az.

No, de ez már nem is 2014.

Ui: 'The best of'-ba került: Laár-Likó-Wahorn

Térdvége

Azért csak sikerült jól odavágnom a térdem a papodi futáskor.
Ma próbáltam egy kis havas örömködést, de leginkább csak bicegés ment.
Végre minden fehér, harapni lehet a friss levegőt...
Pihi.

Remélem nem lesz túl hosszú...

Egy vad ász

Tegnap mentem egy kört a Papod felé.

Még augusztusban jöttem ide párszor egy kis emelkedő-lejtő tréningre. Jó hely, csak sokat vadásznak a környéken. Többek között ezért sem mozogtam errefelé ősszel.

Tegnap inkább csak bejgli lemozgós turisták voltak, Sasa, meg én... meg valahol a vadászok...

Eddig nem mentem végig a piros sávon Lepsényig Eplényig, mert valahogy csak napnyugta környékén jártam erre és nem akartam kockáztatni. Most sem volt jobb a helyzet, de azért még belefértem a világos időszakba.
Az etapok:
1. Autótól a Papod csúcsáig - 2,92km
Szinte végig emelkedő, csak pár kis hullám van benne és a vége épp határon van a futhatóság terén.
2. Papod - nyereg - 1,94km
Nem is nyereg, csak egy éles balos visszafordító, eddig lejt, talán kicsit jobban is annál mint amit én jól ki tudok használni.
3. Nyereg - gázló - 1,90km
Lejt és a terepviszonyoktól függően tolható.
4. Gázló - vége - 3,20km
Hullámos és van benne egy jó adag sima dózer is, de a vége sétálós kis fel.
5, 6, 7, 8 uez. csak visszafelé...

A 4. részt most jártam be először. Találkoztam favágókkal is. Annyira figyeltem a domboldalból őket, hogy baromi nagyot pereceltem. A fagyott, mély, keréknyomos, rögös úton... Nem is tudom mikor zakóztam ekkorát. Ráadásul a fagyos földön jól oda is vertem magam. Baromira fájt, főleg a térdem. Persze nem ott, ahol normális esetben leveri az ember, hanem valami valószínűtlen helyen sikerült lezúznom magam. Sebaj, mentünk tovább. Rátértünk a dózerra, itt legalább nem kellett a lábam elé figyelnem. Éreztem, hogy már nem lehetünk messze a 82-es főúttól. Kis, genya emelkedő, ösvényre tértünk, ami egy nyiladékba vezetett. Jellemző a hallásomra, hogy az általam felvert avar zaja és némi szél elég volt hozzá, hogy egy terepjáró kb. 10m-nyire meg tudjon közelíteni hátulról úgy, hogy ne halljam meg a hangját...
Lelassított mellettünk a Vergás gép és egy tök normális vadász szólt ki, hogy ne engedjem Sasát elbóklászni. Mondtam, hogy OK. (Nem is szokott 10-15m-nél jobban elhagyni.) Intett és lassan tovább hajtott. Kb. 20m után megállt, kipattant és az addig ölében lévő távcsövessel az erősen lejtő nyiladékba célzott előre.
A nyiladékba, ami jelzett turistaút, aljában a 82-es főúttal!
Anyám mi ez, futóvadlövés?!
Mikor olyan 10m-re voltam tőle azért hanyagul visszaszólt:
Szerencse, hogy nem lőttem meg!
Kit? - kérdeztem. Vagy  egy vadra, vagy esetleg Sasára gondoltam.
Magát. - válaszolta kicsit izgatottan, mint aki épp hálát ad a sorsnak, hogy nem szedett le egy futót a susnyában.
Ezek után nyomtam egy részidőt és gyorsan megfordultam...
És ez nem is rabsic volt, csak az erdész, aki kijött szombat délután egy kicsit böfizni az erdőbe...

Visszafelé egész jó részidőket jöttem a fájós lábam és a feltúrt és megfagyott terep ellenére...

Bozsok 2x

Végre ki tudtam használni az alkalmat és egy kétnapos szombathelyi úszóverseny ürügyén meglátogattam a Kőszegi-hegységet.
Eddig sajnos kimaradt, talán a távolsága okán?!

Még otthon gyorsan kanyarintottam két kört az órámra, biztos ami biztos...
Teljesen ismeretlen volt a terep és papír térképem sincs a környékről, így tényleg az órámra voltam utalva.

Végül nem vesztem el, tehát a próba sikerült.

Ez lett a kör, amit ráadásul kétszer is megtettem, mert a szombat délutáni bejárás után még vasárnap reggel is lefutottam, hogy rögződjön egy életre :)!

Kis lapos bemelegítő után egy épp futható, nem saras szép hupli következik. Utána egy gyors aszfalt, ami szépen elkezd emelkedni. Átvált dózerra, majd a határon egy sziklás gyönyörű széles ösvényre. Így érhető el az Írott-kő csúcsa. Innen kicsit vadregényes lett, mert a múlt heti jégkár maradványai beborították az erdő alját. Kis ugri bugri után aztán puha erdei talajon lehet ereszkedni. A végén még van egy bucka ami egyre meredekebbé és kellemetlenebbé válik, aztán csak lobogás.

Jó kör.

A felmenetben érintett, nyírfással szegélyezett ösvényt egész jól kitakarították, de így is látszik, hogy rendesen aratott a jég. Lefelé jövet még voltak tisztításra váró szakaszok, de alapjába véve nem volt gond.
Egy helyen bizonytalanodtam el, mert nehéz volt összehozni az óra iránymutatását a lehetséges ösvénykínálattal, de aztán jól választottam.

Szépen látszott, hogy a jég az egy korú, elegyetlen erdőrészeken okozott nagy károkat. Nem is értem mit siránkoznak az erdészek? A nagy szél-, vihar- és jégkárok mind mind a helytelen erdőhasználat következményei.
Nem értem, hogy mit nem értenek?
Vagyis értem, hogy látványosan értetlenkednek és megjátsszák az ártatlan, természeti katasztrófákkal sújtott mártírt. Szép szerep. De egyszerűbb lenne normális erdőgazdálkodást folytatni...

Megint rá kellett ébrednem, hogy már soha nem leszek egy gyors lábú gazella. Még egy ideális, lejtős aszfalton sem megy kényelmesen 4:20-nál gyorsabban. Lehet, hogy erőlködve menne, de annak meg értelme nincs. Így meg csak álom marad egy ilyen körön a 6 perces átlag.

No, azért asszem túlélem...

Megérte rápihenni,

hisz már többet mozogtam kint, mint egész novemberben.
Egy kis hó kellene még, meg egy kis fagy és kénytelen lennék csak futkorászni egész nap :)!

Mivel egyre többet megyek Sasával, a német vizslánkkal, így már nem csak az én edzhetnékem, de az ő átmozgatása is motiváló erőként hat. Az elején még nem értette, hogy mire is megy ki a játék, de mostanra már nagyon várja a közös futásokat.
Keveset mozgó ismerőseimnek szoktam mondani, hogy ha más nem, akkor a kutyasétáltatás legalább rávehetné őket egy kis mozgásra. Ha van kutya azért kell menni, ha nincs, akkor meg úgy kell tenni, mintha lenne...
De nekünk van!

Hét végén a menetrend szerinti Bakonyi Mikulást látogattuk meg Fridivel.
Végre kamatoztattam a lengyel tapasztalatokat. Bár sár volt, de EZ, ilyen távon nagyon nevetségesnek tűnt. Azért abszolváltam egy nagy és egy még nagyobb borulást, de végül egyben maradtam.
Nem mondhatnám, hogy nagyon siettünk, de azért a végére a Zörög-hegyről lefelé, a kopott talpú Hokámmal szépeket piruetteztem. Csak a túlélés volt a cél...
Egyébként összesen itt, a zörög-hegyi csúcs közelében volt némi jégkár, de ez gyakorlatilag említésre sem méltó a pilisi, budai, börzsönyi horrorhoz képest.

A jövő évet illetően is lekezdtem mozgolódni.
A család gyakorlatilag testületileg kérte, hogy mennyünk a Dolomitokba, így nem volt mit tenni, beneveztem a Lavaredo-ra :)!
Az UTMB-sek mostanában küldözgetnek leveleket, de ez a felemelt nevdíj, meg a körítő fesztivál egyre ellenszenvesebbé teszi ezt, az amúgy nagyon szép versenyt. Megfogadtam, hogy most még teszek egy próbát, aztán ha nem sorsolnak ki, akkor egy jó időre el is felejtem ezt a derbit. A sors majd eldönti, hogy mi legyen...

A szokásos téli kevés kilis hónapokat azért megpróbálom feljebb tornázni, de ez persze függ az időjárástól is.
Az már most jól látható, hogy egy csomó esti, fejlámpás futást meg tudok ejteni. Ezeket sem Nemesvámoson, sem Tinnyén nem tudtam volna megcsinálni, így ezek nagy ajándékok ezekben a rövid nappalos időszakokban.

Lassan szépen ki is alakulnak a köreim, csak épp egy nagyobb egybe szint hiányzik. A Csatár-hegy 8 perces emelkedője a legnagyobb, ez azért nem sok, de monnyuk egy holland terephez képest meg kánaán, szóval ez is csak nézőpont kérdése.

Rápihenés

Monnyuk legyen az a magyarázat, hogy rápihentem 2015-re.
Jó, legyen ez.
Novemberben sikerült majdnem 76 kilit összehoznom, de aztán mégsem...

Kardomba nem dőlök, de azért tényleg jól esett volna egy kicsit több futás.

Ezen szörnyű tétlenség ellenére baromira el vagyok maradva a munkáimmal és az itthoni dolgok is eléggé felemás állapotban leledzenek.

Kicsit talán összejött minden.
Van ilyen.

A pozitív a dologban az - mert ugye mindig ezt kell nézni - hogy nem betegedtem meg és teljesen kordában tartottam a derekam, gerincem, csípőm nyavalyáit.

A Mouvescount-on elkezdtem vezetni a tornázós, jógázos akcióimat is, hogy legalább lássam mikor mit nem csinálok meg...
Mer' igen!
Végre a sok felszedett torna- és lazító gyakorlatot immáron egy kis jógával is kiegészítettem. Pontosabban rájöttem, hogy ez egy sor lebutított jóga ászana, amiből kivették a hadrvert. No, most én szépen visszatettem, mert így lett igazán értelmük.
Szeretem is őket és tényleg használnak.

Aztán lassan, végre elromlik annyira az idő, hogy tényleg lesz időm futni.

Embertelen november

Vagy inkább futástalan.
Hallatlan.

Alig tudok kimozdulni az udvarból.
A közelítő tél és a befejezetlen ház szorításában egyszerűen képtelen vagyok kimozdulni.
Meg erőm sincs hozzá.
Kis torna meg jóga, ennél többre most nem futja.

Szerencsére pár nap múlva talán tényleg jön vmi télféle és akkor, ha akarom sem tudom tovább húzni ezt a felújítás ügyet.

Addig is egy kis film az október végi, lengyel dágványról.
0:53-nál az éj sötétjében villan meg felejthetetlen bokám, majd 2:23-tól kocorászom két kísérővel.

Ennyi.

Mud Ultra Trail

Ahhoz képest, hogy előre látó módon nem megyek a kora tavaszi, sárdagasztós, csúszkálós versenyek közelébe ez most elég nagy maflás lett.

A verseny közben és persze azóta is elmerengek ezen a terepfutás nevezetű dolgon.
Már hogy mit is jelent ez számomra.
Persze mindenki azt ért rajta, amit akar és ez így szép. Ami neki tetszik és amiben örömét leli, amit szeret.

Nos, én ebben nem leltem örömömet és nem szerettem.

Nekem a terepfutás azért, vmi futás szerű mozgásforma. Jó, hogy nem vagyok egy kengyelfutó, de azért mégis. Alapvetőleg ilyen formán edzek, alapvetőleg erre készülök és ezt várom el magamtól. Nem okoz lelki traumát egy kis belegyaloglás, hegyre caplatás, vagy lefelé tipegés.

Sok-sok poszt maradt el mostanában, de azért bennem folyamatosan íródott, az utóbbi időben egyre gyakrabban flow-ban megélt futásaim krónikája. Most hétvégén meg állandóan azon kaptam magam, hogy próbálok valami szépet felfedezni abban amit művelek, de nem ment.
Miért?

Ha egy kicsit összeszedem a gondolataimat és tapasztalataimat erről a hétvégéről, akkor egy beszámolónak nem nevezhető benyomáshalmaz lesz belőle.

Íme.

Az egész versenyt két részre bontanám.

Az első fele tartott 80 kiliig, a rövidebb táv rajtjáig. Ide mi is küldhettünk egy kisebb csomagot a célból.

A második fele, meg innen tartott volna a célig.

Mivel éjfélkor volt a rajt, az első feléből nem sokat láttam.
Amit éreztem:
Küzdés, küzdés, küzdés.
Az elején volt egy kis futás, az ment és nagyon kellemes tempóban haladtam. Éreztem, hogy a mezőny első részében lehetek, mert elég szellősen voltunk. Gyorsan kialakult egy kisebb boly, amivel aztán sokat vonatoztunk, kisebb-nagyobb megszakítással. Először csak kisebb sarak szakaszok jöttek, majd bedurvult és folyamatosan überelte saját magát. Amikor az elképzelhetetlen kategóriánál voltunk, akkor az még mindig csak a kezdet volt - csak akkor még nem tudtam... Az első egy-két patakátkelés még tetszett is, mert lemosta a csatakot rólam, de amikor öt-hat lépés széles, sípcsont középig érő átkelés jött egymás után több, akkor az már fájt.
10 és 20 kili közt gyakorlatilag egy patakban futottunk. Ha szélesedett a völgy, akkor sárban, ha szűkült, akkor vízben. A sár minden fajtáját megismerhettem. A legmélyebb részen térdig, mondom TÉRDIG! ért.
Híg, folyós, kemény, csúszós, esetleg marhaszarral kevert, vagy sima agyagos változat. Bármi ami koszos és futhatatlan. Az egyetlen célom a talpon maradás volt. Futásról szó sem lehetett.
Eddig úgy tudtam, hogy a meredek részek nem sarasak, mert lefolyik róluk a víz. Lehet, hogy nálunk igen, de a Lengyeleknél nem.
Egyébként még a felfelék voltak a jobbak.
A lefeléből is volt persze aranyos. Monnyuk a Somborkor lefelé, kétszeres hosszban, saras altalaj, vastag, fagyott levélszőnyeggel fedve. Komolyan lassabb voltam lefelé, mint fel. Nemhogy hoztam, de még rontottam is az átlagomon. Nem élveztem és csak túlélni akartam. Ráadásul valami hascsikarás féle tekergett bennem, de nem mertem félre állni, mert egyáltalán nem láttam követhetőnek a jelzéseket. Elképzelni nem tudtam, hogy a többiek honnan tudják, hogy mikor merre kell menni?
Aztán pont 20 kilinél nem bírtam tovább és egy gyors sodrós balost vettem.
Innen egy egész futható szakasz jött az első frissítő és ellenőrző pontig.
Sajnos kóla nem volt, így egy tea legyűrése után tovább is mentem.
Itt egy öregebb csókával vonaglottam 35-ig, de akkor már valami nagyon nyomta a jobb lábujjaimat. Leültem egy rönkre és a cipőlevétel után konstatáltam, hogy egy sár hurka van az ujjaim alatt, ami a zokniba van épülve, tehát nem tudom kiszedni.
Visszanéztem, itt 27 perces kiliket tudtam menni, pedig nem voltam fáradt...

Innen többnyire egyedüli darálás volt csak, egész a 48 km-nél lévő 2. ellenőrző pontig.
6:30 alatt...

A szussznásnyi időt brutálisan megtorolta a következő, lápon át vezetett szakasz.
Itt út sem volt, csak a rekettyésre felkötött szalagok. Szerencse, hogy itt már lámpa nélkül tudtam menni.
Részletesen nem írom a továbbiakat, mert nincs mit.
Asszem összesen háromszor taknyoltam el, különböző módokon és különböző okok miatt. Reggel még volt pár 1-2 kilis szakasz, amit tudtam futni, de inkább csak harcoltam.

Ennyi volt az első fele.
82km/11:42ó

A szakaszzáró egy frankó pont volt, meleg kajával és átöltözési lehetőséggel.

Ettem, ittam, zoknit, pólót cseréltem és bizakodva indultam neki a második résznek.
Az volt a stratégiám, hogy 102-ig biztos elmegyek. Onnan már nincs messze a 119-es pont, ha meg már csak egy emelkedőt megmászom, az a 133-as, cél előtti pihihely, onnan meg már be lehet gurulni.

82-102-ig két bucka volt.
Egy nagy és egy kicsit nagyobb. (Ezt az ottani viszonyok szerint kell érteni, vagyis az első 200, a második 350m-t jelentett. Bakfitty!)
Az első felfelé ment, bár baromi meleg lett.
Lefelé sztem hosszabb volt, mint fel...
A második már felfelé sem volt egyszerű, de lefelé teljesen kész lettem.
Előttem húztak le több rönknyi fát a híg, sárban. Gyönyörűen előkészített bobos nyomvályú lett az eredmény, csak jég helyett vizes agyaggal bélelve...
Aztán egy aszfaltos részre értem ki, ami a térkép szerint a frissítőig vezetett. A bal térdem és a jobb bokám annyira fájt, hogy a lazán lejtő aszfaltot sem tudtam már megfutni. A nap is egyre laposabban sütött és az árnyékban bazira fáztam.
Mivel az előző pontnál a zsákomba raktam az órámat tölteni, szépen előbányásztam. Persze megnyomódott a 'pause', így nem volt pontos adatom a menetidőmről.
Kicsit elszámoltam sajnos az órákat, mert azt kalkuláltam, hogy az utolsó 20kilit 6 óra alatt tettem meg. (Ezzel szemben 'csak' 4:20 kellett hozzá.)

A leltár így nézett ki.

Az állapotom miatt futni nem tudok.
Az utolsó 20-ast 6ó alatt tettem meg.
Van még 44 kili. Az 12ó, ha nincs valami extrém rendezői szívatás.
Mivel nem tudok futni, így hőt sem termelek. A szép tiszta ég miatt biztos fagypont alatt lesz a hőmérséklet. Már most fázom, mi lesz még 12 órán át?!
Nekem ez nem kell.

Szépen beültem a pont mögötti étterembe és kortyolgattam egy kis forró teát.

Nem bántam meg.
Még most sem.

Kicsit sajnálom, hogy végre egész elfogadható állapotban álltam rajzhoz és mégsem tudtam ezt eredményre váltani, de sajnos most sportágat tévesztettem.

Majd egyszer futva is megpróbálnám...