AzUTH

Eddig egyszer, az első CCC után éreztem ennyire KO-t.
Gyakorlatilag mozgásképtelen vagyok.
Ma reggel elmentünk egy kutyasétára, de a legkisebb lejtő, sőt egy járdaszegély is gondot okozott...

Azzal indult, hogy szerettem volna azért, hogy 14-el kezdődjön a teljesítési időm. Ehhez olyan 7,7-es átlag kell, ami első hallásra nem tűnik kivitelezhetetlennek...

Az Isztrián is ez volt a célom és ha a végén nem az osztrák srác kísérgetésével töltöm az időm, simán hoztam volna ezt az elvárásom.

Csak a viszonyítás miatt:
Istria100 - 108,4km/4470m
UTH - 115km/4100m

Vagyis az Istria100 szintesebb verseny. Papírforma szerint... Sajnos ott az első fél órában nem ment a vekkerem, így nem tudom összehasonlítani a kettőt. Azt tudom, hogy az UTH-n 122km/4493m-t mértem, de ebben az eltévedésem is benne van.

A horvát versenyen végig tudtam futni és a célban és másnap és később is enyhe izomlázon kívül semmi bajom nem volt.

A LUT-el is van összehasonlítási alapom. Aki ezt az UTH-t igazán sarasnak érzi, annak komolyan nincs fogalma arról mijaza sáros verseny. Itt azért voltak olyan részek, amik teljesen futhatók voltak:
- lefelé Dobogókőről
- Pilis-nyereg utáni Z sáv
- 300 grádics
- Pmarót felé a jelzetlen szakasz
- helyen ként a Lukács-árok (igen)
- Préditől Lepencéig szinte végig
- Spartacus ösvény (legfinomabb rész)
- Apát-kúti-völgy végig
- Visegrádi vártól Pap-rétig (már aki tudott itt futni...)
- Nyerges-hegytől a célig helyenként
Így összeszedve ez nem is kevés. Ezen lista ellenére viszont ha ez ember visszaemlékezik, akkor tényleg a sárral való küzdelem ugrik be elsőre.

Ahogy a LUT-on is, úgy itt is kb. 100. kilinél gondolta úgy a bal térdem és mindkét combom, hogy nekik ez elég. Stop. Lengyelországban ezt feladással most egy gyászos célbabicegéssel tudtam kompenzálni.
Nem egy nagy öröm ezt leírni, de eccerűn ennyi van bennem.
Tudom, hogy gyengék a combjaim, hát ennyire azok.

Azért csinálok egy gyors kronológiai jegyzetet - nehogy megszépüljenek az emlékek :) ...

Meglepő, de nem volt gyors rajt. Szép libasorban hagytuk el a várost.
A külterületen csak tócsák voltak, itt még lehetett kerülgetni őket.
Lajos-forrás felé a K+-on volt sár, de nem volt mély. Itt a kis joggolás még hatékonyabb is volt, mint a gyaloglás. Néhol talán vissza is fogtak az előttem haladók, de ezt gondolatban inkább megköszöntem nekik. Valaki számolta az elhaladókat Lajos-forrásnál és nekem a 29-es sorszám jutott.
A Bölcső-hegyen mintha megfogyatkoztunk volna, vagy csak szétszakadt az amúgy sem tömött mezőny? Talán előttem egy, mögöttem egy-két spori volt. Nem siettünk, de haladtunk. Lefelé aztán egyedül maradtam, de nem toltam, csak hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A P- csatlakozástól ismerős terepen már egyedül haladtam és nagyon élveztem az éjszakai erdőt.
(Előzetesen nagyon féltem a lábam felázásától, mert az olasz kaland elég emlékezetesre sikeredett. Gyakorlatilag ettől az egytől féltem igazán. 3x kentem be vastagon az egész lábfejem lanolinos krémmel és majdnem teljesen átvészeltem vele a versenyt.)
Sikáros igazi vizes lábmosótállá alakult. Itt beértem egy sporit akivel Dobogókőig vonatoztunk.
Ide 2:20-at céloztam meg előzetesen, e helyett 2:28 lett. Ha a körülményeket nézem, teljesen OK.
Egész flottul ment a frissítés. Szegény Bozót ugyan megjegyezte, hogy kicsit ragadós az egyik kulacsom, de akkor még nem tudtam, hogy az egyik Sponser gélem 3/4-e a mellkasomra kenődött. Később aztán rájöttem, de a bal oldalam végig kicsit ragadós maradt...
Dobogókőről lefelé is kellemesen és egész sármentesen telt. Szép sorjában fogtam be a sporikat, pedig tényleg nem toltam neki.
Simon-halála nem volt vészes, de nem futottam, csak szépen letipegtem. Klastrom előtt a Pnégyzet, viszont elég technikás, korcsolyázós volt, itt normál esetben szépen lehetett volna lefelé haladni. A kék kútnál kicsit megmosakodtam, hogy legalább a kezeim ne ragadjanak az akkorra jól szétkent géltől. A nyeregig visszafogtam magam, mert tudtam a T100-ból, hogy ez egy becsapós szakasz, nem szabad túltolni. A zöldön aztán megint normálisan lehetett futni, a talaj is tökéletes volt. A Postás úton lefelé éreztem, hogy vlaki tapad rám, de csak a szentléleki ponton láttam, hogy a tavalyi nyertes, lengyel srác az. Gondoltam, hogy elkavart, és persze... Én előbb indultam el a pontról. Egy elég benőtt és számomra ismeretlen ösvényen haladtam. Lejtett - egyre jobban - és kellemetlenül sarasodott - egyre jobban - mindez oldalról belógó ágakkal és egy 'V' alakú nyomvályúval. Le is kellett hajoljak, egy ágat épp félrehajtottam, amikor nagy csattanás után a földön fekve találtam magam. Bakker a fogam is jól összekoccant. Full kontaktban lefejeltem egy kar vastagságú ágat. Pihegtem a földön, próbáltam megnézni, hogy vérzem-e valahol, de szerencsémre a fejlápám felfogta az ütés nagyobbik részét. Feltápászkodtam és elindultam lefelé, de eléggé megrogyasztott ez az ütés, kicsit nehezen találtam magamra. Elindultam egy szalag után balra az aszfaltos fő utcán, de 100-150m után sem volt jelzés. Visszafordultam. Jött a lengyel srác és káromkodott, de ő sem emlékezett merre az arra. Kora hajnalban egy álldogáló figurától kérdeztük meg, hogy látott-e futókat. Az útbaigazítás után aztán már együtt haladtunk. Kíváncsi voltam, hogy milyen tempót megy egy ilyen futó. Nekem innen egész a Szakó-nyeregig teljesen ismeretlen volt az útvonal. Helyenként nehezen járható saras részek voltak - főleg felfelé, de a lejtőkön lehetett haladni. Épp pirkadt. Az égi fény még nem, a fejlámpa már nem volt elég egymagában. A Hirsch-emlékmű után letértünk az ösvényről és jelzésről. Tökön-babon át vezetett az útvonal, de számunkra kissé ritkás szalagozással. Mivel ösvény sem volt többször is elbizonytalanodva megálltunk, hogy vajon merre folytassuk. Ha köd lett volna... Itt beértünk egy másik lengyel srácot, akivel aztán sokáig kerülgettük egymást. Aztán egy régi erdészeti útra érve lassan távolodtak, én meg óvatos duhaj révén megint csak a gravitációra bíztam magam, csak semmi erőlködés ugye - ebben a korban... 100-150m-el lehettek előttem amikor végre a maróti aszfaltra értünk. Itt épp Csermanek szaktársba botlottam, aki már nyargalt vissza az erdő felé - oda-vissza szakaszok finomsága az ilyen magunk elé nézés lehetősége. Oscar gyakorlatilag rögtön vissza is fordult én meg a másik srác még töltekeztünk egy kicsit. A betűtésztás beetetés nagyon frankó volt, hála érte, Zsotyek meg még egy egész banánt is adott útravaló gyanánt. (Az ide tervezett 5:20-as menetidőhöz képest összesen már csak 1p késésben voltam.)
A térképvázlatról emlékeztem, hogy valahol balra majd le kell térnünk az aszfaltról, de hogy mekkora távolságra a ponttól arra már nem. Előttem a lengyel sráccal szépen kocorásztunk az aszfalton. Szalagot néztem és láttam is, még be is néztem, hogy letérést jelöl-e, de nem vettem észre semmi gyanúsat. Aztán elbizonytalanodtunk, megálltunk, majd mentünk tovább. Ezt többször is eljátszottuk. A srác meg egyre távolodott én meg egyre jobban gyanítottam, hogy szar van a levesben, mert már lassan azért csak le kellett volna térni. Megfordultam és a lassan szemerkélő esőben visszafutottam az utolsó szalagig, ami persze a letérést jelölte. Ebből az irányból nézve korrekten, csak hát én eredetileg nem innen közelítettem... 20p időugrás, hopp...
Innen a változóan saras Z sávon haladtam. Szalag megint elég ritkásan volt és maga a turistajelzés sem volt igazán veretes. (Az isztirai versenyen az volt a szöveg, hogy ha nem látsz 50m en belül jelzést, akkor eltévedtél. Én asszem háromszor is elkavartam, de max 100-150m-t, mert a jelzések hiánya miatt még időben visszafordultam. Most viszont voltak olyan szakaszok, ahol ugyan jó helyen jártunk, de nem volt, csak ritkán jelzés. Ez elbizonytalanított. Vagy legyen, vagy ne legyen, de néhol ilyen, néhol olyan... Ez a legnehezebb.)
Egy elágazásnál egy futótárs épp vmi (tév)útról tért vissza egy ismerős kérdéssel, hogy ugyan merre kellene mennünk. Én, miután olvastam Winettout, tudom, hogy a nyomok beszédesek, ezért az előttünk elhaladók többségének bölcsességében bízva indultam tovább a sárban hagyott tapicskolások mentén és 200m után szalagba botlottam. No de addig?! Ráadásul a kereszteződésben egy jókora fújt nyíl éktelenkedett a fa törzsén, mutatva a balra irányt...
Azért fellélegeztem a Szakó-nyeregben, hogy egy nagyobb, ismeretlen részt magam mögött hagytam... A Lukács-árok egész futható volt, a dömösi pont gyorsan eljött. Gyors depózás után, komótosan falatozva, az eleredő esőben indultam neki a Prédi mászásának. Nem olyan vészes ez a hely, csak nem szabad sietni, hagyni kell, hogy élvezkedjen rajtunk ez a hegy, nem szabad bedőlni neki. Fent barátságtalan idő és barátságos pontőrök fogadtak. Innen pedig élvezetes suhanás Lepencéig. Az innen induló Z sáv kissé elbizonytalanított, hogy ugyan mit is keresek én itt, de tudtam, hogy nem tarthat egy ilyen ocsmány rész sokáig és megint nekem volt igazam. Kis kocogásokkal tarkítva, de főleg gyalogolva értem fel a Spartacus ösvényig, ahol viszont frankón lehetett haladni. Itt, pontosabban Szentlászló szélén kezdtem érezni, hogy az eddigi munkának ára van. nincs mit szépíteni, elkezdtem fáradni. Végülis 80 kilinél tartottam. A Kisrigóban viszont az illusztris társaság és a kiszolgálás kicsit helyrebillentett. Ez a pont jókor volt jó helyen. A meleg leves életmentő, a leeresztett ponyva miatt szélvédett is volt a hely, nem kellett átfagyni. Kicsit sokat, 7p-et töltöttem ott, de bőven megérte. (Ide 9:15-el reméltem beérni, e helyett 9:43 lett ami az eltévedéssel együtt még egész jónak volt mondható.)
Azért titkon örültem neki, hogy az Apátkúti-völgyben patakátkelésekre hivatkozva néha nem kell futnom. Fáradtságom ellenére egyszer sem merültem el a vízben, teljesen korrekt, járható maradt ez a szakasz a nagy esők ellenére. A Visegrád előtti Phszög aszfaltos lejtőin viszont már komolyan éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, a combjaim teljesen kezdenek beállni. A meredekebb részeken már csak gyalogolni tudtam. Lefele! A ponton családi frissítés várt. A barackbefőtt és tejberizs pont jókor jött, a fellegvári mászás alatt még egy szendvicset is benyomtam. Az időjárásnak hála sok embert nem kellett kerülgetni. A tempós gyaloglással nem volt baj, de éreztem, hogy több felfelé kocogás nem fog menni és a saras lejtőkkel is takarékosan kell bánjak. Itt kezdtek beérni az első rövidtávosok, ők bezzeg tolták neki, nekem meg csak a nyálcsorgatás maradt. Sajnos a finoman emelkedő dózer megfutásából csak a T100-emlékek maradtak, most nem ment. A lejtőket még csak-csak próbálgattam, de az Úrasztal-oldal környéke nem így sem volt leányálom számomra. Egyébként meg imádom ezt a részt, úgyhogy ezen tempó mellett legalább a gyönyörködésre maradt időm. Annak ellenére, hogy milyen hosszú agóniára számítottam egész gyorsan eljött a Pap-rét. Kis nosztalgiával szemléltem régi ponthelyünket. A körülmények most is hasonlók voltak, bokáig ért a víz, de nem ketten, hanem tizenketten voltak a ponton és persze az aszfalton és persze sátor alatt... Hja, azok a régi szép idők... (12:00-es terv helyett 12:43. Szó-szó...)
Itt még bíztam benne, hogy legalább a Vöröskő aljáig lekocogok, de a saras, agyonjárt dágvány láttán kiegyeztem azzal, hogy lassan tipegve nem taknyolok el. Végig csak csúszkáltam és minden egyes combfeszítéssel a sorsot kísértettem. Szinte megkönnyebbülés volt a kapaszkodás, de nem tartott sokáig az öröm, mert a túloldalt megint hasonló körülmények között kellett leereszkedni. A P+-et már nem is ecsetelem a Nyerges-hegyre meg már a mászás sem ment fényesen, konkrétan háromszor kellett megállnom és mély levegőt vennem a folyamatos káromkodás annyira kivettem belőlem a szuflát. Pont mint a LUT-on. Ott is egy véget nem érő, megint és mindig és folyton folyvást emelkedő emelkedő volt a utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Innen aztán márcskazértsefutok. Combjaim teljes KO-ban. A Skanzenig nem akart telni az idő, nem is értem ezeket a helyzeteket, annyira megnyúlnak ilyenkor a percek, meg a távok, valami teljesen valószínűtlen volt az egész. Innen aztán kacskaringó, kanyar leágazás, kitérés, nem csodálom ha valaki eltévedt, mert eléggé figyelős volt a dolog még ebben a nemtempóban is. Néha azért erőltettem valami futómozgást, de egyre ritkábban és egyre rövidebb távokon. Megváltás volt a Bükkös-patak látványa. Pár kanyar és tényleg hazai viszonylatban páratlan befutó.
16:27:37
Legalább lesz min javítani.
Nem volt fáklyásmenet és nem mondanám, hogy máshogy csinálnám.
Ennyit még soha nem sikerült edzenem, mint idén, nagyjából a másfélszeresét futottam eddig a megszokottnál. Úgy érzem, hogy megtettem mindent amit lehetett, ez ügyben ez az izomláz asszem teljesen igazol is.
Frissítési gondom nem volt. Lehetett volna jobb talán, de nem volt, hogy azt éreztem volna, hogy e miatt nem haladok.
A felszereléssel is minden klappolt, a talpam sem ázott fel. Persze éreztem, hogy felgyűrődött a talpbetétem és nyomja a lábam piszkosul - ez eddig sosem fordult még elő - de ez ennek a műfajnak a vele járó szépsége. Pár kisebb kidörzsölés még akadt a lábujjaimnál, de ezek mind eltörpülnek azon érzékszervi iszonyat mellett amit a verseny másnapján kicsomagol lábbelim biztosított. Izzadt, vastagon lanolinos láb erdei iszappakolással 12 órára zacskóba zárva. Megvan?

Isztria

Gyönyörű és ilyenkor teljesen üres.
Pont nekem való.
Nyugi van. Nincs tülekedés a parkolóért, nincs sorban állás, nincs kánikula, minden üde zöld.
OK. sok hely zárva. És? Pár hely, ahová amúgy sem mennék, az erdő meg folyamatosan nyitva. Vasárnap is.
Egyelőre tökéletes időnk is van. Kis eső, aztán full napfény, langymeleg...
Jó szállás, csend és madárfütty.
Egyelőre családias versenynek néz ki. Percek alatti nevezés, a kötelező felszerelés, meg elfér a gatyám zsebében. A legnagyobb tétel a telefon, így hoztam egy kicsit a péklapát helyett.

A hét elején még egy kis tüszős mandulagyulladás vagy mi próbálkozott de lepattintottam, pont mint lányom a lázát. Azóta kuss van.
Olyan valószínűtlenül csendes, szép és kerek minden, ebből vagy vmi frenetikus futás, vagy vmi nagy pofára esés lesz.

Holnap ilyenkor már a buszon ülök a rajt felé.
Éjfélkor pezsgőbontás.

Sokminden

Ideömlesztem most egyben, mert megint csak fejben jegyzeteltem az eddigieket:

Kellett pár tartalmas futás és persze az aggódás miatti rendszeres ápolás ahhoz, hogy ez a talpnyavalya magához képest gyorsan eltűnjön az életemből. Kicsivel több mint három hét ment rá, de mostanra talán azt mondhatom, hogy elmúlt.

Sajnos persze erre aztán nem foghatom, hogy az idei Bakony50, a sokkal jobb téli felkészülés ellenére nem sikerült jobban, mint az egy évvel korábbi. Szinte valószínűtlen, hogy végig szinte másodpercre azonos időket futottam. A végén a pár másodperces eltérést egy nagyobb rövidtávos csoportnak köszönhetem, akik együtt pecsételtettek az utolsó ponton. Ha hozzá veszem, hogy egy kicsit nyúlt a pálya, akkor vmi kis pluszt ki tudok belőle hozni, de ez akkor is harmat gyenge a két időszak edzésmennyiségét elnézve.
Eddig májusig kellet várnom az első ezresig, most már március végén meglett...
Persze ezt is megmagyaráztam magamnak azzal, hogy most fáradtan is annyit futottam mint tavaly jól kipihenten :))))...

A korai Húsvét miatt aztán nyolc nap múlva már az Odvas-Kőris TT-n szaladgáltam. Kicsit ez is izzadságszagú lett, de legalább az is 6p alatti átlaggal.

Ezt követte egy horror hét, amikor megint fáradt voltam és folyamatosan éhes és nemvoltamjól. Egyszer próbáltam haza futni Hidegkútról az új kerékpárúton, de csak az mentett meg, hogy nem volt nálam mobil, így akaratom ellenére is végig kellett szenvedjem. Csak a hátszél tolt haza.

Ezen előjáték után kicsit féltem is a Vérkör TT-től, de a majd egy hétnyi pihenés megtette hatását. Baromi jól ment. Lazán, végig örömfutva. Szegény Fridi szenvedett eléggé így a páros futásból nem lett sok. A végén többször is be kellett várjam a célban is vártam rá vagy öt percet. Az utolsó kiliken csak attól tartottam, hogy végre utolér és akkor egy Fridis véghajrát leszek kénytelen végigszenvedni. Aztán nem így lett.
Asszem ez nagyon jó emlék marad. Simán ment volna egy 15-20p-el jobb eredmény.
Ez volt az első alkalom, hogy próbára tettem milyen is ha Quamatelt szedek futás alatt. A gyomrom végig jól működött, tudtam enni, inni, szóval ha ez bejön akkor tényleg új távlatok nyílhatnak.

Azóta szolid molyolás és óvatoskodás, hogy a jövő heti istriai derbire már ne csapjam szét magam. Ami tőlem telt azt megtettem, nem lehet panaszom az idei évre.
Azért örülnék neki, ha nem valami hülyeséggel koronáznám az eddigieket.

Egy TT

Tavaly is voltam, idén is mentem.
Talán mintha egy évvel ezelőtt egy picivel téliesebb lett volna a Bakony. Most pont futni való volt a terep is és az időjárás is.
Bár a talpam nem igazán javul. Talán nem romlik?
Szóval nem volt miért nem menni.
Baromi jó volt.
Az elején vitt a lábam és végre jó volt érezni, hogy - legalább pihenten - 5 perces kiliknél gyorsabban is lazán tudok csoszogni. Nem volt gond az emelkedőkkel sem, bár nagy kaptatók nincsenek is ebben a körben. De ami volt az ment.
A sárga ereszkedésen Csesznek felé persze volt dágvány, de lassítás nélkül átvágtattam, sőt egy kisebb csoportot előzve még a kutyájukon is inkább csak átugrottam. A fordító utáni hullámzás jó volt és ment is, sőt a Zörög-hegyről lefelé 4 perc alá is beeresztettem magam, de csak lazán, ahogy vitt a lendület.
A Cuha kicsit eláztatott, de nem vészesen, viszont Vinyén olyan össznépi nemtommivolt, hogy alig találtam meg a tömegben a pontot.
Aztán persze a sárgán felfelé a Hódos-ér mentén megint csak a lelki gyakorlatok segítettek :)... Szörnyű nyúlós ez a szakasz. És bármilyen emlékeket idézek fel, mindig az. Lefelé is, nemhogy 'felfelé'... Darálni, darálni, darálni.
Egy nagy suvadás mellett mentem el és nem sokkal előttem történhetett, mert még mozogtak a rögök. Huhhh, izgi lett volna...
A Porva utáni szakasztól tartottam, nem gondoltam, hogy ennyire baráti lesz a szántóföldek között, de épp megszáradt a híg trutyi. Ha csak egy nappal is korábban jövünk erre, akkor bokáig süppedős lett volna, de így épp el lehetett bicegni a tetején.
És ilyen sem volt, hogy ezt a szakaszt is végig megfutottam! Ez valahogy folyton a TT-k meg egyéb nyalánkságok végére kerül és vagy tűz a nap, vagy fúj a szél, vagy/és én vagyok már talicskafos, szóval egy kis séta folyton színesítette a menetet, de most nem. Pirospontnekem.
Borzavári aszfalt lejtő nem hiányzott és a Pintér hegy is ment, bár az utolsó hangyafasznyi buckába csak belegyalogoltam.
Végül 9 perc mínusz.
És szerencsére nem Celsius...

Montamén

Már írtam korábban róla és sajnos igazolódik a félelmem.
Az emberi hülyeségnek ebben az országban nem elég egy obeliszk, sok-sok elkél mert az idiotizmus is az egeket verdesi:
kilátótatrágyadomrais.hu

Bekapás+

...nem jár egyedül.
Futáskor nem sérülök meg, de a náthában itthon fetrengve igen?
Pár napnyi hozzászoktató után a bal talpam kezdett jelezni. Eddig még nem volt és nem is szeretném ha lenne...
Krém, masszír, jég, mantra.
Ma próbakör (futás közben nem fáj, csak reggelre kezd durvulni).
Egyelőre semmi, de majd meglátjuk holnap reggel mit mutat.

Nemhiszemel.

Ezt bekaptam

Nem is én lennék ha nem így történnének a dolgok...
Túl szépek voltak ezek a hetek ahhoz, hogy igaz legyen.
Múlt héten aztán megkaptam a kegyelemdöfést és a családon átvonuló második takonyhullám elért engem is.
Full null hét.
Monnyuk amilyen idő volt, nem is bánom.
Hétfőn még krákogtam, de kedden már nem hagytam magam.
Meg is kaptam rendesen. Annyira rossz volt, amilyen ilyenkor szokott. Lihegtem, nembírtam, belegyalogoltam, szenvedtem, meghaltam. Azóta jobb de még közel nem százas. Ráadásul egyik nap tavasz, másik nap meg hideg tél. Brrrr....
Az igazat megvallva eddig erre a télre egy rossz szavam sem lehet, mert igazi armageddon nem volt. Talán ha ötször futottam hosszú gatyóban, a 3/4-es bőven elég.

Van pár betervezett szeánsz is:
március 19. - Bakony50, nem lehet kihagyni. Sajnálom, mert pont erre a szombatra szerveztek a Pilisbe is egy jó kis futást, de hát ha helyben van, akkor nem fogok utazni.

március 26. - Iszkiri, vmi nem túl hosszú átmozgatás jelleggel.

április 2. - VérkörTT Fridi kapacitált én meg beadtam a derekam. Egy Vérkör-re feltétlen el akar csalni, ez meg egy kis ízelítő lenne. Legyen.

Rá két hétre, ha minden klappol az Isztriára mennénk családostul, hogy egy százast fussak. Remélem nagyobb baki nem jön közbe, mert jó lenne menni. Kölköket kikérjük a suliból, aztán megyünk (persze Sebi pont ebben az időpontban megy Ciprusra edző táborozni...).

Szóval, ha ezzel az egy héttel kiengeszteltem az égieket, akkor OK, de most többet ne kérjenek tőlem.

Január

Ha azt írtam legutóbb, hogy soha rosszabb évet, akkor most azt kell, hogy soha rosszabb hónapot! 300 kili felett se nagyon szoktam futni, a 400-hoz közel meg egyáltalán, de most 433 kili lett. Ami magában nem is mond semmit, mert én régebben és most is azt vallom, hogy én szeretnék futni többet, de a testem nem hagy. Most végre hagyott.
A legkisebb ellenkezés nélkül és tényleg igazán flow-ban telt ez a hónap. Volt fagyos, jeges, szűzhavas, csúszkálós tél és langymeleg tavaszias futás is. Nem voltam semmilyen rendezvényen, de nem is hiányzott.
Sajnos egyre szaporodnak a részemről kizáró oknak számító kritériumok egy-egy versennyel szemben, így magamra maradok, de egyáltalán nem bánom.
Próbáltam én a hosszú futással töltött órák alatt elemezni, hogy vajon most miért tehetem, régebben meg miért nem tehettem meg, hogy ennyit edzek?
Abban maradtam magammal, hogy végre nyugi van körülöttem és talán bennem is. Nincs házeladás/költözködés, munkastressz, zaj/forgalom/állandó zsizsgés. Sikerült a sok zavaró tényező java részét kikapcsolni, az erre fordított energiáimat más csatornába terelni.
Nincs edzésterv, nincs kötelező penzum. Ha kell pihenek, ha épp olyan az idő, akkor hosszút futok. A téli időszakban egyetlen kötelező csütörtöki munkanapomra is próbálok futást szervezni, de ez egyelőre nem nagyon sült el jól, mindig fáradtan indultam neki. De ez sem zavar, kell ilyen is.
Célként lebeg előttem, hogy jó lenne áprilisban kimenni az Isztriára a 100 kilis versenyre, de ez sem véresen komoly, van még időm nevezni, majd eldől. Ha esetleg nem sikerül, majd lesz más. Vagy nem. Ez a versenyzés asszem nem vonz annyira, hogy bármit ennek rendelnék alá.
Egyszerűen élvezem, hogy kimegyek és megyek, monnyuk egy húszast, vagy huszonötöt, vagy ötvenet.
Megteszem, mert megtehetem.
Kedvem van hozzá: megteheteszem.
Ez csodás érzés.

2015

Megkockáztatom: Soha rosszabb évet!

Az idei volt az első teljesen edző nélküli évem.
Jó volt (ez nem jelenti azt, hogy ne profitálnék az eddigi edzős évekből, de asszem egyedül egyelőre jól elvagyok).
Ezzel együtt nem lett kevesebb futott kilim - ugyan több sem. Ha azt nézem, hogy a nyár gyakorlatilag futás mentesre sikeredett, akkor a maradék tíz hónapra elosztva, magamhoz képest pazar. Mert ugye a győzelmi jelentéshez, csak az adatok megfelelő rendszerezése szükségeltetik...

Amiket igazán kiemelnék:

0, azaz nulla napot töltöttem rehabon a derekam, vagy gerincem miatt. Ezt csak olyan ember tudja értékelni és helyén kezelni, aki már átélte, hogy milyen keserv az ezzel való szenvedés és szöszölés. Szóval NEM VOLT ilyen gondom!!!!
Köszönhető ez a jógának, az smr hengernek és a stresszkerülős életnek és ezek egymást erősítő elegyének.

Mivel magamnak futottam, így nagyon kevés szenvedős, nyögős, kiherélős futásom volt. Egy-egy hosszabb kihagyás után persze vissza kellett szokni, de ez általában gyorsan sikerült. Egészében pedig tényleg elmondható, hogy csak akkor éreztem/érzem magam igazán jól, ha futok. Egyszerűen kell a mindennapos életvitelemhez. Sajnos ez ebben a kánikulai nyárban nem tudott úgy működni ahogy szerettem volna, de sikerült ezt is elfogadni.

Ja, elfogadni.
Minden jó. És minden pont úgy jó, ahogy - persze némi túlzással. Ez a mentális attitűd is sokat segített az év folyamán. Szinte gyakorlatommá vált az optimista hozzáállás és jó volt érezni, hogy ez sokszor átragadt a környezetemre is.

Több hosszút futottam. 149 futásból jött össze a 2800kili. Nem volt ez tervezett, de így esett jól. Hosszúakat hosszúkból lehet futni. Ez van.

A terepadottságok miatt nőtt az átlagsebességem, 6perces kilik alatti átlagom alig volt, régebben ez csak nagyon ritkán fordult elő.


Idei nagy futóélmények:
Vmi TT februárban, szűz hóban nyomot taposva.

Gyepű50 - a bakonyi armageddon. Sár-szeder-csalán-iszap-derékig érő árvíz-pásztorkutyák...

Bakonyi Nemszáz - igazi régimódi tt-s fíling. Végig egyedül, kánikulában és néhol szenvedve, de jó kedvvel. Örök emlék marad, asszem ilyenből minden évben kell majd 1-2! Talán a beszámolót is befejezem vmikor...

Lavaredo - igaz betli lett, de amíg ment az igazán bíztató volt és nagyon könnyen vettem. A kint töltött pár nap is jó emlék marad.

Zakopane - a nyári újrakezdés augusztus végén. Csodálatos környezetben. Ide biztos még visszajövök, mert erre a helyre vágytam már évek óta.

MagasBakony50 - nullás nyár után teljesen KO-ra futva, de elnyerve az elsőnek járó ingyenes vacsorameghívást :). Gyakorlatilag az utolsó 10 kilin végig üldöztek és én taknyonnyálon csúsztam csak be a célba.

TDG kíséret Fridinek - hatalmas viharban, elázva, szétázva, meghalva, fáradtan, sokat küzdve...

DuplaÉlmény -  Hirtelen felkérésre, szinte improvizálva és nagyon könnyedén, végig élvezettel kocogva. Nagyszerű emlék marad, hogy sikerült segítenem Krisztiánnak, tényleg vmi tapasztal öreg csókának éreztem magam mellette, de ez azóta mellékhatások nélkül el is múlt.

P85 - végre 10 óra alatt. Kicsit azért lehetett volna jobb, de legalább nincs túl magasan a léc...

Meg persze annyi más, ami nem futás, de talán sportszakmaileg is ide tartozik...

Pl.: nyáron ebédidőben többször lementem az örvényesi strandra. Úsztam egy jót, majd ebédeltem és heverésztem egy kicsit, csak utána mentem vissza dolgozni. Ez nagyon jó volt és erre ezen túl sokkal jobban rá fogok szervezni.

Sajnos az írás nem úgy sikerült ahogy elterveztem. Rengeteget írtam fejben, aztán a realizálás már elmaradt. Ezt azért sajnálom nagyon, mert bazi jó most évekre visszaolvasni bénázásaimat, szenvedéseimet, vagy épp gödörből való kilábalásaimat.

Nem mintha vmi köze is lenne a futásaimhoz, de lehet hogy itt vmi mellékletként megörökítem a NAPIkv projektet. Ez semmi egyéb, mint a egy-egy fotó a reggeli kávéimról. Nem tudom ez miért olyan fontos nekem, de talán majd kiderül. Ilyesmik:

Mégtavasz

Fridivel ma toltunk egy részVérkör bejárást.
Csupa ismeretlen ösvény, Budai-hg fíling. Tökéletes időben, fagyott homokos és saras részekkel. Szélcsend, vagy enyhe szellő.
Fotózgatva, bámészkodva, dumálva.
Igazi év végi ajándék!