...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2016. május 17., kedd

AzUTH

Eddig egyszer, az első CCC után éreztem ennyire KO-t.
Gyakorlatilag mozgásképtelen vagyok.
Ma reggel elmentünk egy kutyasétára, de a legkisebb lejtő, sőt egy járdaszegély is gondot okozott...

Azzal indult, hogy szerettem volna azért, hogy 14-el kezdődjön a teljesítési időm. Ehhez olyan 7,7-es átlag kell, ami első hallásra nem tűnik kivitelezhetetlennek...

Az Isztrián is ez volt a célom és ha a végén nem az osztrák srác kísérgetésével töltöm az időm, simán hoztam volna ezt az elvárásom.

Csak a viszonyítás miatt:
Istria100 - 108,4km/4470m
UTH - 115km/4100m

Vagyis az Istria100 szintesebb verseny. Papírforma szerint... Sajnos ott az első fél órában nem ment a vekkerem, így nem tudom összehasonlítani a kettőt. Azt tudom, hogy az UTH-n 122km/4493m-t mértem, de ebben az eltévedésem is benne van.

A horvát versenyen végig tudtam futni és a célban és másnap és később is enyhe izomlázon kívül semmi bajom nem volt.

A LUT-el is van összehasonlítási alapom. Aki ezt az UTH-t igazán sarasnak érzi, annak komolyan nincs fogalma arról mijaza sáros verseny. Itt azért voltak olyan részek, amik teljesen futhatók voltak:
- lefelé Dobogókőről
- Pilis-nyereg utáni Z sáv
- 300 grádics
- Pmarót felé a jelzetlen szakasz
- helyen ként a Lukács-árok (igen)
- Préditől Lepencéig szinte végig
- Spartacus ösvény (legfinomabb rész)
- Apát-kúti-völgy végig
- Visegrádi vártól Pap-rétig (már aki tudott itt futni...)
- Nyerges-hegytől a célig helyenként
Így összeszedve ez nem is kevés. Ezen lista ellenére viszont ha ez ember visszaemlékezik, akkor tényleg a sárral való küzdelem ugrik be elsőre.

Ahogy a LUT-on is, úgy itt is kb. 100. kilinél gondolta úgy a bal térdem és mindkét combom, hogy nekik ez elég. Stop. Lengyelországban ezt feladással most egy gyászos célbabicegéssel tudtam kompenzálni.
Nem egy nagy öröm ezt leírni, de eccerűn ennyi van bennem.
Tudom, hogy gyengék a combjaim, hát ennyire azok.

Azért csinálok egy gyors kronológiai jegyzetet - nehogy megszépüljenek az emlékek :) ...

Meglepő, de nem volt gyors rajt. Szép libasorban hagytuk el a várost.
A külterületen csak tócsák voltak, itt még lehetett kerülgetni őket.
Lajos-forrás felé a K+-on volt sár, de nem volt mély. Itt a kis joggolás még hatékonyabb is volt, mint a gyaloglás. Néhol talán vissza is fogtak az előttem haladók, de ezt gondolatban inkább megköszöntem nekik. Valaki számolta az elhaladókat Lajos-forrásnál és nekem a 29-es sorszám jutott.
A Bölcső-hegyen mintha megfogyatkoztunk volna, vagy csak szétszakadt az amúgy sem tömött mezőny? Talán előttem egy, mögöttem egy-két spori volt. Nem siettünk, de haladtunk. Lefelé aztán egyedül maradtam, de nem toltam, csak hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A P- csatlakozástól ismerős terepen már egyedül haladtam és nagyon élveztem az éjszakai erdőt.
(Előzetesen nagyon féltem a lábam felázásától, mert az olasz kaland elég emlékezetesre sikeredett. Gyakorlatilag ettől az egytől féltem igazán. 3x kentem be vastagon az egész lábfejem lanolinos krémmel és majdnem teljesen átvészeltem vele a versenyt.)
Sikáros igazi vizes lábmosótállá alakult. Itt beértem egy sporit akivel Dobogókőig vonatoztunk.
Ide 2:20-at céloztam meg előzetesen, e helyett 2:28 lett. Ha a körülményeket nézem, teljesen OK.
Egész flottul ment a frissítés. Szegény Bozót ugyan megjegyezte, hogy kicsit ragadós az egyik kulacsom, de akkor még nem tudtam, hogy az egyik Sponser gélem 3/4-e a mellkasomra kenődött. Később aztán rájöttem, de a bal oldalam végig kicsit ragadós maradt...
Dobogókőről lefelé is kellemesen és egész sármentesen telt. Szép sorjában fogtam be a sporikat, pedig tényleg nem toltam neki.
Simon-halála nem volt vészes, de nem futottam, csak szépen letipegtem. Klastrom előtt a Pnégyzet, viszont elég technikás, korcsolyázós volt, itt normál esetben szépen lehetett volna lefelé haladni. A kék kútnál kicsit megmosakodtam, hogy legalább a kezeim ne ragadjanak az akkorra jól szétkent géltől. A nyeregig visszafogtam magam, mert tudtam a T100-ból, hogy ez egy becsapós szakasz, nem szabad túltolni. A zöldön aztán megint normálisan lehetett futni, a talaj is tökéletes volt. A Postás úton lefelé éreztem, hogy vlaki tapad rám, de csak a szentléleki ponton láttam, hogy a tavalyi nyertes, lengyel srác az. Gondoltam, hogy elkavart, és persze... Én előbb indultam el a pontról. Egy elég benőtt és számomra ismeretlen ösvényen haladtam. Lejtett - egyre jobban - és kellemetlenül sarasodott - egyre jobban - mindez oldalról belógó ágakkal és egy 'V' alakú nyomvályúval. Le is kellett hajoljak, egy ágat épp félrehajtottam, amikor nagy csattanás után a földön fekve találtam magam. Bakker a fogam is jól összekoccant. Full kontaktban lefejeltem egy kar vastagságú ágat. Pihegtem a földön, próbáltam megnézni, hogy vérzem-e valahol, de szerencsémre a fejlápám felfogta az ütés nagyobbik részét. Feltápászkodtam és elindultam lefelé, de eléggé megrogyasztott ez az ütés, kicsit nehezen találtam magamra. Elindultam egy szalag után balra az aszfaltos fő utcán, de 100-150m után sem volt jelzés. Visszafordultam. Jött a lengyel srác és káromkodott, de ő sem emlékezett merre az arra. Kora hajnalban egy álldogáló figurától kérdeztük meg, hogy látott-e futókat. Az útbaigazítás után aztán már együtt haladtunk. Kíváncsi voltam, hogy milyen tempót megy egy ilyen futó. Nekem innen egész a Szakó-nyeregig teljesen ismeretlen volt az útvonal. Helyenként nehezen járható saras részek voltak - főleg felfelé, de a lejtőkön lehetett haladni. Épp pirkadt. Az égi fény még nem, a fejlámpa már nem volt elég egymagában. A Hirsch-emlékmű után letértünk az ösvényről és jelzésről. Tökön-babon át vezetett az útvonal, de számunkra kissé ritkás szalagozással. Mivel ösvény sem volt többször is elbizonytalanodva megálltunk, hogy vajon merre folytassuk. Ha köd lett volna... Itt beértünk egy másik lengyel srácot, akivel aztán sokáig kerülgettük egymást. Aztán egy régi erdészeti útra érve lassan távolodtak, én meg óvatos duhaj révén megint csak a gravitációra bíztam magam, csak semmi erőlködés ugye - ebben a korban... 100-150m-el lehettek előttem amikor végre a maróti aszfaltra értünk. Itt épp Csermanek szaktársba botlottam, aki már nyargalt vissza az erdő felé - oda-vissza szakaszok finomsága az ilyen magunk elé nézés lehetősége. Oscar gyakorlatilag rögtön vissza is fordult én meg a másik srác még töltekeztünk egy kicsit. A betűtésztás beetetés nagyon frankó volt, hála érte, Zsotyek meg még egy egész banánt is adott útravaló gyanánt. (Az ide tervezett 5:20-as menetidőhöz képest összesen már csak 1p késésben voltam.)
A térképvázlatról emlékeztem, hogy valahol balra majd le kell térnünk az aszfaltról, de hogy mekkora távolságra a ponttól arra már nem. Előttem a lengyel sráccal szépen kocorásztunk az aszfalton. Szalagot néztem és láttam is, még be is néztem, hogy letérést jelöl-e, de nem vettem észre semmi gyanúsat. Aztán elbizonytalanodtunk, megálltunk, majd mentünk tovább. Ezt többször is eljátszottuk. A srác meg egyre távolodott én meg egyre jobban gyanítottam, hogy szar van a levesben, mert már lassan azért csak le kellett volna térni. Megfordultam és a lassan szemerkélő esőben visszafutottam az utolsó szalagig, ami persze a letérést jelölte. Ebből az irányból nézve korrekten, csak hát én eredetileg nem innen közelítettem... 20p időugrás, hopp...
Innen a változóan saras Z sávon haladtam. Szalag megint elég ritkásan volt és maga a turistajelzés sem volt igazán veretes. (Az isztirai versenyen az volt a szöveg, hogy ha nem látsz 50m en belül jelzést, akkor eltévedtél. Én asszem háromszor is elkavartam, de max 100-150m-t, mert a jelzések hiánya miatt még időben visszafordultam. Most viszont voltak olyan szakaszok, ahol ugyan jó helyen jártunk, de nem volt, csak ritkán jelzés. Ez elbizonytalanított. Vagy legyen, vagy ne legyen, de néhol ilyen, néhol olyan... Ez a legnehezebb.)
Egy elágazásnál egy futótárs épp vmi (tév)útról tért vissza egy ismerős kérdéssel, hogy ugyan merre kellene mennünk. Én, miután olvastam Winettout, tudom, hogy a nyomok beszédesek, ezért az előttünk elhaladók többségének bölcsességében bízva indultam tovább a sárban hagyott tapicskolások mentén és 200m után szalagba botlottam. No de addig?! Ráadásul a kereszteződésben egy jókora fújt nyíl éktelenkedett a fa törzsén, mutatva a balra irányt...
Azért fellélegeztem a Szakó-nyeregben, hogy egy nagyobb, ismeretlen részt magam mögött hagytam... A Lukács-árok egész futható volt, a dömösi pont gyorsan eljött. Gyors depózás után, komótosan falatozva, az eleredő esőben indultam neki a Prédi mászásának. Nem olyan vészes ez a hely, csak nem szabad sietni, hagyni kell, hogy élvezkedjen rajtunk ez a hegy, nem szabad bedőlni neki. Fent barátságtalan idő és barátságos pontőrök fogadtak. Innen pedig élvezetes suhanás Lepencéig. Az innen induló Z sáv kissé elbizonytalanított, hogy ugyan mit is keresek én itt, de tudtam, hogy nem tarthat egy ilyen ocsmány rész sokáig és megint nekem volt igazam. Kis kocogásokkal tarkítva, de főleg gyalogolva értem fel a Spartacus ösvényig, ahol viszont frankón lehetett haladni. Itt, pontosabban Szentlászló szélén kezdtem érezni, hogy az eddigi munkának ára van. nincs mit szépíteni, elkezdtem fáradni. Végülis 80 kilinél tartottam. A Kisrigóban viszont az illusztris társaság és a kiszolgálás kicsit helyrebillentett. Ez a pont jókor volt jó helyen. A meleg leves életmentő, a leeresztett ponyva miatt szélvédett is volt a hely, nem kellett átfagyni. Kicsit sokat, 7p-et töltöttem ott, de bőven megérte. (Ide 9:15-el reméltem beérni, e helyett 9:43 lett ami az eltévedéssel együtt még egész jónak volt mondható.)
Azért titkon örültem neki, hogy az Apátkúti-völgyben patakátkelésekre hivatkozva néha nem kell futnom. Fáradtságom ellenére egyszer sem merültem el a vízben, teljesen korrekt, járható maradt ez a szakasz a nagy esők ellenére. A Visegrád előtti Phszög aszfaltos lejtőin viszont már komolyan éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, a combjaim teljesen kezdenek beállni. A meredekebb részeken már csak gyalogolni tudtam. Lefele! A ponton családi frissítés várt. A barackbefőtt és tejberizs pont jókor jött, a fellegvári mászás alatt még egy szendvicset is benyomtam. Az időjárásnak hála sok embert nem kellett kerülgetni. A tempós gyaloglással nem volt baj, de éreztem, hogy több felfelé kocogás nem fog menni és a saras lejtőkkel is takarékosan kell bánjak. Itt kezdtek beérni az első rövidtávosok, ők bezzeg tolták neki, nekem meg csak a nyálcsorgatás maradt. Sajnos a finoman emelkedő dózer megfutásából csak a T100-emlékek maradtak, most nem ment. A lejtőket még csak-csak próbálgattam, de az Úrasztal-oldal környéke nem így sem volt leányálom számomra. Egyébként meg imádom ezt a részt, úgyhogy ezen tempó mellett legalább a gyönyörködésre maradt időm. Annak ellenére, hogy milyen hosszú agóniára számítottam egész gyorsan eljött a Pap-rét. Kis nosztalgiával szemléltem régi ponthelyünket. A körülmények most is hasonlók voltak, bokáig ért a víz, de nem ketten, hanem tizenketten voltak a ponton és persze az aszfalton és persze sátor alatt... Hja, azok a régi szép idők... (12:00-es terv helyett 12:43. Szó-szó...)
Itt még bíztam benne, hogy legalább a Vöröskő aljáig lekocogok, de a saras, agyonjárt dágvány láttán kiegyeztem azzal, hogy lassan tipegve nem taknyolok el. Végig csak csúszkáltam és minden egyes combfeszítéssel a sorsot kísértettem. Szinte megkönnyebbülés volt a kapaszkodás, de nem tartott sokáig az öröm, mert a túloldalt megint hasonló körülmények között kellett leereszkedni. A P+-et már nem is ecsetelem a Nyerges-hegyre meg már a mászás sem ment fényesen, konkrétan háromszor kellett megállnom és mély levegőt vennem a folyamatos káromkodás annyira kivettem belőlem a szuflát. Pont mint a LUT-on. Ott is egy véget nem érő, megint és mindig és folyton folyvást emelkedő emelkedő volt a utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Innen aztán márcskazértsefutok. Combjaim teljes KO-ban. A Skanzenig nem akart telni az idő, nem is értem ezeket a helyzeteket, annyira megnyúlnak ilyenkor a percek, meg a távok, valami teljesen valószínűtlen volt az egész. Innen aztán kacskaringó, kanyar leágazás, kitérés, nem csodálom ha valaki eltévedt, mert eléggé figyelős volt a dolog még ebben a nemtempóban is. Néha azért erőltettem valami futómozgást, de egyre ritkábban és egyre rövidebb távokon. Megváltás volt a Bükkös-patak látványa. Pár kanyar és tényleg hazai viszonylatban páratlan befutó.
16:27:37
Legalább lesz min javítani.
Nem volt fáklyásmenet és nem mondanám, hogy máshogy csinálnám.
Ennyit még soha nem sikerült edzenem, mint idén, nagyjából a másfélszeresét futottam eddig a megszokottnál. Úgy érzem, hogy megtettem mindent amit lehetett, ez ügyben ez az izomláz asszem teljesen igazol is.
Frissítési gondom nem volt. Lehetett volna jobb talán, de nem volt, hogy azt éreztem volna, hogy e miatt nem haladok.
A felszereléssel is minden klappolt, a talpam sem ázott fel. Persze éreztem, hogy felgyűrődött a talpbetétem és nyomja a lábam piszkosul - ez eddig sosem fordult még elő - de ez ennek a műfajnak a vele járó szépsége. Pár kisebb kidörzsölés még akadt a lábujjaimnál, de ezek mind eltörpülnek azon érzékszervi iszonyat mellett amit a verseny másnapján kicsomagol lábbelim biztosított. Izzadt, vastagon lanolinos láb erdei iszappakolással 12 órára zacskóba zárva. Megvan?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése