Térdvége

Azért csak sikerült jól odavágnom a térdem a papodi futáskor.
Ma próbáltam egy kis havas örömködést, de leginkább csak bicegés ment.
Végre minden fehér, harapni lehet a friss levegőt...
Pihi.

Remélem nem lesz túl hosszú...

Egy vad ász

Tegnap mentem egy kört a Papod felé.

Még augusztusban jöttem ide párszor egy kis emelkedő-lejtő tréningre. Jó hely, csak sokat vadásznak a környéken. Többek között ezért sem mozogtam errefelé ősszel.

Tegnap inkább csak bejgli lemozgós turisták voltak, Sasa, meg én... meg valahol a vadászok...

Eddig nem mentem végig a piros sávon Lepsényig Eplényig, mert valahogy csak napnyugta környékén jártam erre és nem akartam kockáztatni. Most sem volt jobb a helyzet, de azért még belefértem a világos időszakba.
Az etapok:
1. Autótól a Papod csúcsáig - 2,92km
Szinte végig emelkedő, csak pár kis hullám van benne és a vége épp határon van a futhatóság terén.
2. Papod - nyereg - 1,94km
Nem is nyereg, csak egy éles balos visszafordító, eddig lejt, talán kicsit jobban is annál mint amit én jól ki tudok használni.
3. Nyereg - gázló - 1,90km
Lejt és a terepviszonyoktól függően tolható.
4. Gázló - vége - 3,20km
Hullámos és van benne egy jó adag sima dózer is, de a vége sétálós kis fel.
5, 6, 7, 8 uez. csak visszafelé...

A 4. részt most jártam be először. Találkoztam favágókkal is. Annyira figyeltem a domboldalból őket, hogy baromi nagyot pereceltem. A fagyott, mély, keréknyomos, rögös úton... Nem is tudom mikor zakóztam ekkorát. Ráadásul a fagyos földön jól oda is vertem magam. Baromira fájt, főleg a térdem. Persze nem ott, ahol normális esetben leveri az ember, hanem valami valószínűtlen helyen sikerült lezúznom magam. Sebaj, mentünk tovább. Rátértünk a dózerra, itt legalább nem kellett a lábam elé figyelnem. Éreztem, hogy már nem lehetünk messze a 82-es főúttól. Kis, genya emelkedő, ösvényre tértünk, ami egy nyiladékba vezetett. Jellemző a hallásomra, hogy az általam felvert avar zaja és némi szél elég volt hozzá, hogy egy terepjáró kb. 10m-nyire meg tudjon közelíteni hátulról úgy, hogy ne halljam meg a hangját...
Lelassított mellettünk a Vergás gép és egy tök normális vadász szólt ki, hogy ne engedjem Sasát elbóklászni. Mondtam, hogy OK. (Nem is szokott 10-15m-nél jobban elhagyni.) Intett és lassan tovább hajtott. Kb. 20m után megállt, kipattant és az addig ölében lévő távcsövessel az erősen lejtő nyiladékba célzott előre.
A nyiladékba, ami jelzett turistaút, aljában a 82-es főúttal!
Anyám mi ez, futóvadlövés?!
Mikor olyan 10m-re voltam tőle azért hanyagul visszaszólt:
Szerencse, hogy nem lőttem meg!
Kit? - kérdeztem. Vagy  egy vadra, vagy esetleg Sasára gondoltam.
Magát. - válaszolta kicsit izgatottan, mint aki épp hálát ad a sorsnak, hogy nem szedett le egy futót a susnyában.
Ezek után nyomtam egy részidőt és gyorsan megfordultam...
És ez nem is rabsic volt, csak az erdész, aki kijött szombat délután egy kicsit böfizni az erdőbe...

Visszafelé egész jó részidőket jöttem a fájós lábam és a feltúrt és megfagyott terep ellenére...

Bozsok 2x

Végre ki tudtam használni az alkalmat és egy kétnapos szombathelyi úszóverseny ürügyén meglátogattam a Kőszegi-hegységet.
Eddig sajnos kimaradt, talán a távolsága okán?!

Még otthon gyorsan kanyarintottam két kört az órámra, biztos ami biztos...
Teljesen ismeretlen volt a terep és papír térképem sincs a környékről, így tényleg az órámra voltam utalva.

Végül nem vesztem el, tehát a próba sikerült.

Ez lett a kör, amit ráadásul kétszer is megtettem, mert a szombat délutáni bejárás után még vasárnap reggel is lefutottam, hogy rögződjön egy életre :)!

Kis lapos bemelegítő után egy épp futható, nem saras szép hupli következik. Utána egy gyors aszfalt, ami szépen elkezd emelkedni. Átvált dózerra, majd a határon egy sziklás gyönyörű széles ösvényre. Így érhető el az Írott-kő csúcsa. Innen kicsit vadregényes lett, mert a múlt heti jégkár maradványai beborították az erdő alját. Kis ugri bugri után aztán puha erdei talajon lehet ereszkedni. A végén még van egy bucka ami egyre meredekebbé és kellemetlenebbé válik, aztán csak lobogás.

Jó kör.

A felmenetben érintett, nyírfással szegélyezett ösvényt egész jól kitakarították, de így is látszik, hogy rendesen aratott a jég. Lefelé jövet még voltak tisztításra váró szakaszok, de alapjába véve nem volt gond.
Egy helyen bizonytalanodtam el, mert nehéz volt összehozni az óra iránymutatását a lehetséges ösvénykínálattal, de aztán jól választottam.

Szépen látszott, hogy a jég az egy korú, elegyetlen erdőrészeken okozott nagy károkat. Nem is értem mit siránkoznak az erdészek? A nagy szél-, vihar- és jégkárok mind mind a helytelen erdőhasználat következményei.
Nem értem, hogy mit nem értenek?
Vagyis értem, hogy látványosan értetlenkednek és megjátsszák az ártatlan, természeti katasztrófákkal sújtott mártírt. Szép szerep. De egyszerűbb lenne normális erdőgazdálkodást folytatni...

Megint rá kellett ébrednem, hogy már soha nem leszek egy gyors lábú gazella. Még egy ideális, lejtős aszfalton sem megy kényelmesen 4:20-nál gyorsabban. Lehet, hogy erőlködve menne, de annak meg értelme nincs. Így meg csak álom marad egy ilyen körön a 6 perces átlag.

No, azért asszem túlélem...

Megérte rápihenni,

hisz már többet mozogtam kint, mint egész novemberben.
Egy kis hó kellene még, meg egy kis fagy és kénytelen lennék csak futkorászni egész nap :)!

Mivel egyre többet megyek Sasával, a német vizslánkkal, így már nem csak az én edzhetnékem, de az ő átmozgatása is motiváló erőként hat. Az elején még nem értette, hogy mire is megy ki a játék, de mostanra már nagyon várja a közös futásokat.
Keveset mozgó ismerőseimnek szoktam mondani, hogy ha más nem, akkor a kutyasétáltatás legalább rávehetné őket egy kis mozgásra. Ha van kutya azért kell menni, ha nincs, akkor meg úgy kell tenni, mintha lenne...
De nekünk van!

Hét végén a menetrend szerinti Bakonyi Mikulást látogattuk meg Fridivel.
Végre kamatoztattam a lengyel tapasztalatokat. Bár sár volt, de EZ, ilyen távon nagyon nevetségesnek tűnt. Azért abszolváltam egy nagy és egy még nagyobb borulást, de végül egyben maradtam.
Nem mondhatnám, hogy nagyon siettünk, de azért a végére a Zörög-hegyről lefelé, a kopott talpú Hokámmal szépeket piruetteztem. Csak a túlélés volt a cél...
Egyébként összesen itt, a zörög-hegyi csúcs közelében volt némi jégkár, de ez gyakorlatilag említésre sem méltó a pilisi, budai, börzsönyi horrorhoz képest.

A jövő évet illetően is lekezdtem mozgolódni.
A család gyakorlatilag testületileg kérte, hogy mennyünk a Dolomitokba, így nem volt mit tenni, beneveztem a Lavaredo-ra :)!
Az UTMB-sek mostanában küldözgetnek leveleket, de ez a felemelt nevdíj, meg a körítő fesztivál egyre ellenszenvesebbé teszi ezt, az amúgy nagyon szép versenyt. Megfogadtam, hogy most még teszek egy próbát, aztán ha nem sorsolnak ki, akkor egy jó időre el is felejtem ezt a derbit. A sors majd eldönti, hogy mi legyen...

A szokásos téli kevés kilis hónapokat azért megpróbálom feljebb tornázni, de ez persze függ az időjárástól is.
Az már most jól látható, hogy egy csomó esti, fejlámpás futást meg tudok ejteni. Ezeket sem Nemesvámoson, sem Tinnyén nem tudtam volna megcsinálni, így ezek nagy ajándékok ezekben a rövid nappalos időszakokban.

Lassan szépen ki is alakulnak a köreim, csak épp egy nagyobb egybe szint hiányzik. A Csatár-hegy 8 perces emelkedője a legnagyobb, ez azért nem sok, de monnyuk egy holland terephez képest meg kánaán, szóval ez is csak nézőpont kérdése.

Rápihenés

Monnyuk legyen az a magyarázat, hogy rápihentem 2015-re.
Jó, legyen ez.
Novemberben sikerült majdnem 76 kilit összehoznom, de aztán mégsem...

Kardomba nem dőlök, de azért tényleg jól esett volna egy kicsit több futás.

Ezen szörnyű tétlenség ellenére baromira el vagyok maradva a munkáimmal és az itthoni dolgok is eléggé felemás állapotban leledzenek.

Kicsit talán összejött minden.
Van ilyen.

A pozitív a dologban az - mert ugye mindig ezt kell nézni - hogy nem betegedtem meg és teljesen kordában tartottam a derekam, gerincem, csípőm nyavalyáit.

A Mouvescount-on elkezdtem vezetni a tornázós, jógázos akcióimat is, hogy legalább lássam mikor mit nem csinálok meg...
Mer' igen!
Végre a sok felszedett torna- és lazító gyakorlatot immáron egy kis jógával is kiegészítettem. Pontosabban rájöttem, hogy ez egy sor lebutított jóga ászana, amiből kivették a hadrvert. No, most én szépen visszatettem, mert így lett igazán értelmük.
Szeretem is őket és tényleg használnak.

Aztán lassan, végre elromlik annyira az idő, hogy tényleg lesz időm futni.

Embertelen november

Vagy inkább futástalan.
Hallatlan.

Alig tudok kimozdulni az udvarból.
A közelítő tél és a befejezetlen ház szorításában egyszerűen képtelen vagyok kimozdulni.
Meg erőm sincs hozzá.
Kis torna meg jóga, ennél többre most nem futja.

Szerencsére pár nap múlva talán tényleg jön vmi télféle és akkor, ha akarom sem tudom tovább húzni ezt a felújítás ügyet.

Addig is egy kis film az október végi, lengyel dágványról.
0:53-nál az éj sötétjében villan meg felejthetetlen bokám, majd 2:23-tól kocorászom két kísérővel.

Ennyi.

Mud Ultra Trail

Ahhoz képest, hogy előre látó módon nem megyek a kora tavaszi, sárdagasztós, csúszkálós versenyek közelébe ez most elég nagy maflás lett.

A verseny közben és persze azóta is elmerengek ezen a terepfutás nevezetű dolgon.
Már hogy mit is jelent ez számomra.
Persze mindenki azt ért rajta, amit akar és ez így szép. Ami neki tetszik és amiben örömét leli, amit szeret.

Nos, én ebben nem leltem örömömet és nem szerettem.

Nekem a terepfutás azért, vmi futás szerű mozgásforma. Jó, hogy nem vagyok egy kengyelfutó, de azért mégis. Alapvetőleg ilyen formán edzek, alapvetőleg erre készülök és ezt várom el magamtól. Nem okoz lelki traumát egy kis belegyaloglás, hegyre caplatás, vagy lefelé tipegés.

Sok-sok poszt maradt el mostanában, de azért bennem folyamatosan íródott, az utóbbi időben egyre gyakrabban flow-ban megélt futásaim krónikája. Most hétvégén meg állandóan azon kaptam magam, hogy próbálok valami szépet felfedezni abban amit művelek, de nem ment.
Miért?

Ha egy kicsit összeszedem a gondolataimat és tapasztalataimat erről a hétvégéről, akkor egy beszámolónak nem nevezhető benyomáshalmaz lesz belőle.

Íme.

Az egész versenyt két részre bontanám.

Az első fele tartott 80 kiliig, a rövidebb táv rajtjáig. Ide mi is küldhettünk egy kisebb csomagot a célból.

A második fele, meg innen tartott volna a célig.

Mivel éjfélkor volt a rajt, az első feléből nem sokat láttam.
Amit éreztem:
Küzdés, küzdés, küzdés.
Az elején volt egy kis futás, az ment és nagyon kellemes tempóban haladtam. Éreztem, hogy a mezőny első részében lehetek, mert elég szellősen voltunk. Gyorsan kialakult egy kisebb boly, amivel aztán sokat vonatoztunk, kisebb-nagyobb megszakítással. Először csak kisebb sarak szakaszok jöttek, majd bedurvult és folyamatosan überelte saját magát. Amikor az elképzelhetetlen kategóriánál voltunk, akkor az még mindig csak a kezdet volt - csak akkor még nem tudtam... Az első egy-két patakátkelés még tetszett is, mert lemosta a csatakot rólam, de amikor öt-hat lépés széles, sípcsont középig érő átkelés jött egymás után több, akkor az már fájt.
10 és 20 kili közt gyakorlatilag egy patakban futottunk. Ha szélesedett a völgy, akkor sárban, ha szűkült, akkor vízben. A sár minden fajtáját megismerhettem. A legmélyebb részen térdig, mondom TÉRDIG! ért.
Híg, folyós, kemény, csúszós, esetleg marhaszarral kevert, vagy sima agyagos változat. Bármi ami koszos és futhatatlan. Az egyetlen célom a talpon maradás volt. Futásról szó sem lehetett.
Eddig úgy tudtam, hogy a meredek részek nem sarasak, mert lefolyik róluk a víz. Lehet, hogy nálunk igen, de a Lengyeleknél nem.
Egyébként még a felfelék voltak a jobbak.
A lefeléből is volt persze aranyos. Monnyuk a Somborkor lefelé, kétszeres hosszban, saras altalaj, vastag, fagyott levélszőnyeggel fedve. Komolyan lassabb voltam lefelé, mint fel. Nemhogy hoztam, de még rontottam is az átlagomon. Nem élveztem és csak túlélni akartam. Ráadásul valami hascsikarás féle tekergett bennem, de nem mertem félre állni, mert egyáltalán nem láttam követhetőnek a jelzéseket. Elképzelni nem tudtam, hogy a többiek honnan tudják, hogy mikor merre kell menni?
Aztán pont 20 kilinél nem bírtam tovább és egy gyors sodrós balost vettem.
Innen egy egész futható szakasz jött az első frissítő és ellenőrző pontig.
Sajnos kóla nem volt, így egy tea legyűrése után tovább is mentem.
Itt egy öregebb csókával vonaglottam 35-ig, de akkor már valami nagyon nyomta a jobb lábujjaimat. Leültem egy rönkre és a cipőlevétel után konstatáltam, hogy egy sár hurka van az ujjaim alatt, ami a zokniba van épülve, tehát nem tudom kiszedni.
Visszanéztem, itt 27 perces kiliket tudtam menni, pedig nem voltam fáradt...

Innen többnyire egyedüli darálás volt csak, egész a 48 km-nél lévő 2. ellenőrző pontig.
6:30 alatt...

A szussznásnyi időt brutálisan megtorolta a következő, lápon át vezetett szakasz.
Itt út sem volt, csak a rekettyésre felkötött szalagok. Szerencse, hogy itt már lámpa nélkül tudtam menni.
Részletesen nem írom a továbbiakat, mert nincs mit.
Asszem összesen háromszor taknyoltam el, különböző módokon és különböző okok miatt. Reggel még volt pár 1-2 kilis szakasz, amit tudtam futni, de inkább csak harcoltam.

Ennyi volt az első fele.
82km/11:42ó

A szakaszzáró egy frankó pont volt, meleg kajával és átöltözési lehetőséggel.

Ettem, ittam, zoknit, pólót cseréltem és bizakodva indultam neki a második résznek.
Az volt a stratégiám, hogy 102-ig biztos elmegyek. Onnan már nincs messze a 119-es pont, ha meg már csak egy emelkedőt megmászom, az a 133-as, cél előtti pihihely, onnan meg már be lehet gurulni.

82-102-ig két bucka volt.
Egy nagy és egy kicsit nagyobb. (Ezt az ottani viszonyok szerint kell érteni, vagyis az első 200, a második 350m-t jelentett. Bakfitty!)
Az első felfelé ment, bár baromi meleg lett.
Lefelé sztem hosszabb volt, mint fel...
A második már felfelé sem volt egyszerű, de lefelé teljesen kész lettem.
Előttem húztak le több rönknyi fát a híg, sárban. Gyönyörűen előkészített bobos nyomvályú lett az eredmény, csak jég helyett vizes agyaggal bélelve...
Aztán egy aszfaltos részre értem ki, ami a térkép szerint a frissítőig vezetett. A bal térdem és a jobb bokám annyira fájt, hogy a lazán lejtő aszfaltot sem tudtam már megfutni. A nap is egyre laposabban sütött és az árnyékban bazira fáztam.
Mivel az előző pontnál a zsákomba raktam az órámat tölteni, szépen előbányásztam. Persze megnyomódott a 'pause', így nem volt pontos adatom a menetidőmről.
Kicsit elszámoltam sajnos az órákat, mert azt kalkuláltam, hogy az utolsó 20kilit 6 óra alatt tettem meg. (Ezzel szemben 'csak' 4:20 kellett hozzá.)

A leltár így nézett ki.

Az állapotom miatt futni nem tudok.
Az utolsó 20-ast 6ó alatt tettem meg.
Van még 44 kili. Az 12ó, ha nincs valami extrém rendezői szívatás.
Mivel nem tudok futni, így hőt sem termelek. A szép tiszta ég miatt biztos fagypont alatt lesz a hőmérséklet. Már most fázom, mi lesz még 12 órán át?!
Nekem ez nem kell.

Szépen beültem a pont mögötti étterembe és kortyolgattam egy kis forró teát.

Nem bántam meg.
Még most sem.

Kicsit sajnálom, hogy végre egész elfogadható állapotban álltam rajzhoz és mégsem tudtam ezt eredményre váltani, de sajnos most sportágat tévesztettem.

Majd egyszer futva is megpróbálnám...

Főpróba jeles

Megvolt ez a dupla beöntés, vagy mi.

Gyakorlatilag osztálykirándulós tempóban, remekül tesztelve a lengyel versenyen majd követendőket.

Az elején baromira beragadtunk egy gombászós sorba, ami arra volt jó, hogy nem tudtuk elfutni az elejét. Mondtam is Pepének, hogy ez a szakasz lesz a mi bankbetétünk, amit majd a második körben szépen kamatostul visszaveszünk.
Annyiban azért tanulságos volt ez az etap, hogy van azért az a lassú tempó, ami már fáraszt...
Néha tettem tétova próbálkozásokat egy-egy előzés erejéig, de semmi értelme nem volt, mert teljesen mindegy hogy egy hosszú sor végén, vagy közepén sétálgat az ember.
Nem ismertem ezt a részt (sem) és meglepett, hogy nagyobb kaptató nélkül is fel lehet érni a Kékesre. Ez egy nagyon jól futható útvonal.
Nagyonsokadiknak érkeztünk a pontra. ahol nem igazán időztünk.
A kéken lefelé aztán szinte sprintben futottak el mellettünk olyanok, akik a végén majd' egy órát kaptak tőlünk...
Nagyon jól kijött, hogy milyen béna vagyok a köves lefeléken. Pepe sem nyomta, de épp csak tudtam tartani vele a lépést. Pisztrángos-tó után viszont a Bakonyhoz hasonló terepviszonyok között nagyon otthonosan mozogtam. Néha bele-bele feledkeztem a kocogásba, de ilyenkor Pepére kellett várjak, aki mostanában nem tud annyit edzeni, mint amennyit szeretne. Próbáltam mögé beállva haladni, de nekem annyira más volt a ritmusom, hogy inkább a 'saját laza tempó - sétálós bevárás' taktika mellett döntöttem.
A fordító után persze sorra fogtuk be a párosokat. Ez a szakasz is nagyon tetszett, innen legalább már ismertem egyes részeket. A Sombokortól kicsit tartottam, de szerencsére rövid, ebből monnyuk egy 2-3-szor hosszabb már emberes lenne. Kékesig megint jól futható és jó, hogy nem egyből jön a lejtő, így van benne egy kis átmozgatós rész.
Frissítés után majdnem rossz felé mentünk, pedig Pepe nem először jár erre... Jelzés nem volt, de a helyismeret aztán megmentett minket. A kék hszögnek csak a legelejével találkoztam eddig, még a Téli Mátrákon. No, itt megint Pepe ment elől és hálát adtam az égnek, hogy nem siet!
Gyakorlatilag a Kékes-Pisztrángos-tó, majd kékhszög ezen első szakasza volt az a két rész amin konkrétan éreztem, hogy nagyon béna vagyok. 5:00-4:30 körüli tempóval jöttünk, de egyedül biztos nem tennék ilyet. Remélem a Beszkidekben nem sok hasonló rész vár majd rám.
A közös szakaszon még épp összetalálkoztunk a későbbi győztes párossal.
Az első kört 4:19-el zártuk és éreztem, hogy legalább még egy ilyet biztos tudunk.
Egy kis leves kenyérrel nagyon jót tett, bár az addigi frissítésemre nem lehet panaszom.
Egy marék datolya, egy szezamki, egy banán, és egy zacsi gumicukor ment le, ami habzsidőzsi! Ittam mint a kefekötő, a legurított kb. 1,5 l kifejezetten sok, annak tükrében, hogy nem is volt vészesen meleg.
Nagyon jó állapotban indultunk neki a második körnek. Próbáltam páromat kocorászásra ösztökélni, de végül egy minimálnak vélt tempóban egyedül haladtam. Időnként belesétáltam, hogy ne legyen túl nagy köztünk a távolság, de nem volt komfortos az átizzadt felsőben lazázni. Szegény Pepe nagyon küzdött. Minden elismerésem ez övé.
Mire felértem az aszfaltra jó kis köd ereszkedett le a hegyre. Leültem egy lépcsőre és a kamáslim ellenére a cipőmbe kerülő apró kavicsokkal bíbelődtem.
A sétálgatások és bevárások ellenére is gyorsabb volt ez a felfelénk mint az első, ráadásul már csak egy felfele és két ereszkedés várt csak ránk, így bizakodó voltam. Ilyen lazán is befogtunk egy párost, szépen jöttünk egyre feljebb.
A csúcsPont után most egyedül ereszkedtünk.
A szokásos koreográfia szerint Pisztrángos-tóig Pepe diktálta az iramot, majd én próbáltam húzni őt. Ez annyira sikerült, hogy kicsit túlhúzta és a tározónál egy kis magányos félrevonulás mellett döntött. Itt be is ért minket a felfelé leelőzött Ultra Manók páros, de nem maradtunk le, Parádsasváron már együtt frissítettünk.
Pepe egész nagy lendületet vett és nekifeküdtünk a piros sávnak.
Egész furcsa, hogy ha előttem ment, akkor fárasztó volt követni, ha pedig elé kerültem, akkor 1-2 perc alatt annyira lemaradt, hogy nem is láttam.

Az egész verseny legnagyobb tanulsága talán ez volt.
Eddig azt hittem, hogy csak a magunkhoz mért gyorsabb tempó tud halálos lenni, de most világosan kiderült, hogy a lassabb is gyilkos. Tehát azt a taktikámat, miszerint valaki mögé beállva szépen vontatom magam, teljesen felül kell írjam.
Észrevétlenül leszívja az erőmet.
A legjobb bizonyíték erre a mellkasi jeladóm volt.
Ha lefelé menet Pepe mögött haladtam, akkor a visszafogott tempó miatt csak le-föl ugráltam, mintha joggoltam volna. Ettől az idétlen mozgástól meg a pólóm annyira feltöltődött elektrosztatikusan, hogy rögtön 180-as pulzust mért a vekker és csipogott. Folyton fel kellett emelnem a pólóm, hogy ne nyekeregjen. Amikor felhúztam, abbahagyta, amikor normál tempóban mentem, akkor sem volt vele gond.

Szóval megint egyedül haladtam. Az aszfaltra kiérve meg is pillantottam a már régóta üldözött lengyel párost, akik nem örültek nekem :)!
Nem voltak túl jól, csak próbálták imitálni a futást. Sombokor aljára már Pepe is lehagyta őket. Kékesre érve már le is maradtak jócskán, viszont Ultra Manóék akkor mentek csekkolni, amikor mi eljöttünk. Ez Pepét is tempóra sarkalta így lefelé megint nem volt gond.
A négy technikásabb lefeléből ez volt, amit a legjobban élvezetem. Igazi levezetés lett. Az aszfalton aztán szerencsére Pepe hátra nézett és még volt időnk egy kis tempóváltásra. Így nem fogtak be minket.

Összességében bazi elégedett vagyok.
Gyakorlatilag végig bőven komfort zónában, tökéletes frissítéssel tudtam haladni.
Nem mondom, még két kör azért több lett volna mint elég, de októberben azért arányaiban kevesebb szint lesz. Az éjjeli kezdés talán az elfutástól is megvéd majd...

Ha az is jól sikerül, akkor az már tényleg dupla élmény lesz.

Próbajáték

Én vagyok az örökoptimistaponthu.

Annak ellenére, hogy az idei versenyeim eddigi listája így néz ki:
T100 - feladtam
M115 - el sem jutottam a rajtig
Bakonyi Nemszázas - helyette az ágyban fetrengtem
Budapest Terep Kupa - épp nem tudtam futni

... tehát ennek ellenére még most őszre beneveztem a

Dupla Élményre
és a
Lemkowyna Ultra Trailre

Az előbbire hirtelen felindulásból, a múlt heti RUNtotta béli szeánszon kapott intuíció miatt.
Pepével leszünk párban, akivel 2010 óta együtt ünnepeljük második szülinapunkat. Ekkor éltük át azt a kedves kis vihart a Flegere-en...

Az utóbbira meg azért, mert idén egy árva UTMB pontom sincs és 4pontot itt lehetett a legolcsóbban kihozni. Fuvarom van, aránylag közel van és középhegységi a környezet, ami azért október végén nem hátrány.

De, hogy mi lesz ebből?!?

Azóta is csoda

Nem győzöm kihasználni.

Hétvégén elmentem egy bakonyi ötvenesre, ha már közelben volt.
Remélem jövőre az UTMB miatt nem fogok tudni elmenni rá...

Ráadásul az ötvenes távon elsőnek beérkező egy két főre szóló ebéd/vacsora meghívást nyert.
No, az eredmény szerint,
ha más futó nem indul, akkor képes vagyok elsőnek beérni!
Fasza.
Ráadásul voltak benne ismeretlen részek is, és mégis!

Számomra mostanában gyorsan csökkennek a fehér foltok a Bakonyban.
Az eleje ennek a TT-nek ismerős volt.
A K+ és főleg a P- Kőris-hegyig teljesen hazai pálya.
A piros folytatását már futottam ősszel de most helyenként annyira elmosta az eső, hogy alig ismertem rá. Folyton vissza kellett fognom magam, mert nagyon vitt a lábam, de féltem, hogy elfutom az elejét és a későbbi melegtől is tartottam.
A Vinye felé tartó aszfaltot eddig csak autóból ismertem, és meg kell mondjam, hogy úgy jobban tetszett...
A Zörög-tetőre a Z- már megvolt, de ellenkező irányból. Sokkal nagyobb emelkedőre számítottam. Egyébként brutálul jelzett pálya volt.
Szalag, tábla, jelzés dögivel.
Ebből a szempontból teljesen futóbarát TT.
A navigációt nem is néztem, mert ismertem a terepet. Egy kajálós, kapaszkodós rész után mégis valami miatt a vekkerre néztem és dermedten láttam, hogy a kis nyíl nincs az úton!
Bakker ezmi?!
Nagy szerencsém volt, mert csak 50 m-t tévesztettem.
Persze a kereszteződésben két szalag és egy A4-es tábla is volt. Ennyit az evésről és vekkernézésről... Futni kéne tán...
Megint egy pisor pont a vekkernek!
A Zörög-hegyen épp felért a pontőr, csak pecsét és gurultam is lefelé. Cseszneken volt egy kis oda-vissza szakasz. Itt megnyugodtam, hogy nincs a nyakamban senki.
Egyébként ez az elsőség még így egy noném tt-n is megviselt. Egyszerűen frusztrált. Komolyan jobban örültem volna ha már végre valaki leelőz, francnak van kedve elsőnek lenni!
Aztán következett a S- felfelé. Nulla út, bazi susnya és kb 20-30 cm széles, a szederből kivágott kis ösvény, ami kavarog le-föl, jobbra-balra. Szegény gps majd megkergült. Meg én is.
Aztán a Bakonyi Mikiről szemből többször bejárt, ismerős rész és végre a Cuha-völgy!
Mivel már fogytán volt a vizem, örültem a vasútállomáson lévő pontnak,
egész addig amíg ki nem derült, hogy csak bubis vizük van.
Eztsohasenemfogommegérteni.hu
Bubisvíz az erdő közepén, akkor, amikor sima vizet az épületből is kihozhatnának...
Spongyátrá!
Innen a Z- megint ismeretlen rész volt.
Gyönyörű patakmeder kicsit teknikás betétekkel. Egy csámpázós felfelén meg azt vettem észre, hogy vhogy kikapcsoltam az órám. A susnyaharcban egy rönk átkelésen biztos megnyomtam vhogy. Így csak egy szép piros vonal maradt ezen az útszakaszon.
Aztán a nagy élvezkedést egy kiadós szántóföld szélén futás koronázta. Persze tűző napon...
Porváról meg zsombékos fűfutás volt a menü, szintén szántóföldek között. Itt bizony már tolnom kellett a gumicukrot az arcomba rendesen...
Az aszfalton végre elértem az ismerős K- jelzést. Innen Szépalma nincs messze, viszont genya emelkedő hátráltatott. Pecsét után kis lejtőzés után elég lélekromboló aszfaltozás jött amiről még film is készült.
Mégpedig azért, mert ezen a futáson avattam fel a gyártó Makai Bettivel közösen összehozott futóalsómat. Ez hátul tele van zsebbel, ebbe fér el egy csomó cucc. Ráadásul vmi egész elképesztő anyagból van. Olyan vékony, hogy nagyon.
Szóval termékmenedzselt futó lettem, vag ymi?!

Ma meg Pénzesgyőrben volt dolgom, így ott futottam egy karikát.
Az indító P+ nincs is igazából, így csak az órámmal tudtam abszolválni.
A lehető legszebb, legvarázslatosabb részeken megy. Nemhiába nincs jel:)!
A Kerteskői-szurdok meg tele van vízzel, így olyan mint a Szlovák-paradicsom. Monnyuk utána a csalános már igazi hungaricum.
Az teljességgel lehetetlen, hogy nekem valaha is reumám legyen! Mostanában annyiszor szívok a szedres-csalános részeken, hogy az nem igaz.

Lehet, hogy a Bakonyt nem egy csapadékos nyár utáni, kora őszi, full kontaktos időszakban kéne felfedeznem?