Új nap

Nem tudom már hol olvastam, de nagyon megragadt bennem, hogy a gyermeknevelés egy olyan műfaj, amiben minden nappal egy új fejezetet nyitunk. Minden reggel új lappal indulunk.
Tabula rasa...
Ez a menedékem, ebbe kapaszkodom és ezt mantrázom majd' minden este, elalvás előtt...
Persze az örök fogadkozók mentsvára ez.
Meg az enyém.
Nagyon reménykedem, hogy a gyermekeim is 'papír szerint működnek' és náluk is új az új nap. Nekem meg marad a hibák számba vétele, az elszalasztott pillanatok listázása.

A futás is hasonlóképp működik. Reménykedve, hogy a holnap biztos jobb lesz...

Szombaton kapitális meghalással sikerült egy 2,5 ó-s kört abszolválni. A számok szépen mutatnak, de érzésre horrorisztikusan sikeredett. Szenvedtem, pulzusom az egekben, fájt mindenem, ami a jobb oldalamhoz tartozik...
Sztem még valami kórság bujkált bennem, így vasárnap és hétfőn csak vegetálással múlattam az időt. Kedden kicsit meggyúrattam magam, de ennél többre nem futotta.
Szerdán elmentünk Ausztriáig havat taposni.
Talán csütörtökre sikerült egy 10 órás alvással két vállra fektetni a bennem lévő kórokozókat, mert a tegnapi futás egész biztató lett.
Mára meg szinte új ember ébredt a bőrömben. Ma csak erősítés lett volna, de a kora reggeli torna után még kimentem egy 45p-es hegymenetre, ami annyira biztató volt, hogy elhatároztam, hogy holnap 3órán keresztül ezt fogom csinálni. Fel-le, fel-le... egy ilyen szakasz 150m szint és tizenöt perc, tehát optimális esetben csinálok belőle 12-t. Ez annyira monoton és annyira borzasztó, hogy már-már kihívás. Hajnalban kezdem...

Egyébként ez a kulcsa az egésznek.

Megtalálni megint az újat, megtalálni megint az új kihívást, megint felállni és megint nekiindulni. Ahogy Olmó is elmondta magáról, hogy nagyon tevékeny életet él és el sem tudja képzelni, hogy ezen életmód, életszemlélet nélkül elért volna-e bármit, úgy én meg azt mondom, hogy a napi meghalások után a napi ujjá születések nélkül nem menne.
Nem az a gond, ha szép csendben elfogyunk, nem az a gond, ha kicsit túllövünk a célon, hanem az, ha már nincs az új napra új motivációnk, ha nincs miből, kiből erőt merítenünk.
Ez lehet egy új év, egy új verseny, egy új nap, vagy akár csak a következő lépés.
Egy kicsit olyannak kell lennünk, mint az ajtón kidobott, de az ablakon visszamászó ügynöknek...

Ha már Olmó-t említettem, akiről nekem elég gyorsan bekattan a looser-es hasonlat: megint megnéztem a Broadway Danny Rose-t, az örök looser filmjét...
Nemtom, de én egyszerűen nem tudom megunni Woody filmjeit. Nem értem hogy lehet egy ilyen filmből erőt meríteni, de nekem sikerül...

Hja, a múltkor írtam az én örök ötletelő looserségemről és a Rádió aranykorá-ban az apa pont ezt adja. Majdnem hangosan felröhögtem magamban, mikor szembesültem vele.

Tehát tele energiával és új tervekkel holnap nekiugrom egy 3 órás föl-le menetnek. Azért be kell valljam, hogy nagyon praktikus a dolog, mert csak egyszer kell fölvigyem a frissítőt, utána akár minden körben lesz egy fix depópontom.
Hát nem nagyszerű?
Nem is igazi kihívás...

2012

viszont nem kezdődött rózsásan...

Kedden igazi nincskedvem, gyengevagyok, nemmegyez futást produkáltam. Többször belesétálva, derékfájósan...

Tegnap meg csak nap végére jutott egy kis tavi körözés a sötétben.
Ezt legalább élveztem.
A szél süvöltése és az eső kopogása helyre billentett egy kissé.

A derekam bepróbálkozásait még csírájában próbálom elfojtani, bár összességében meg kell valljam, hogy igazán fájdalom nélküli futásom hetek, hónapok óta nem volt. Egy kis combhajlító, egy kis térd, egy kis gerinc... Mindig van valami menedzselni való. Nem is tudom milyen lehet az, amikor csak elfárad az ember, amikor csak a futásra kell koncentrálni.
Próbálok nem belemenni semmi csúszkálós, mélyavaros, zűrzavaros szituba, mert van bajom elég, nem hiányzik plusz sérülés mellé.

Végre jövő héttől a napirendünk is normalizálódik, így visszaállnak a reggeli kocorászások. Az alap körömet kiegészítem még 2 kilivel és 150 szinttel, mert a havi 10.000 m-ért tenni is kell valamit...
Amint romlanak a talajviszonyok könyörtelenül elkezdem a mászásokat. Fel-le, mint egy házmester...

A torna nagyon jól megy, a nyújtásokat is újra rendszeressé tettem - a futás utániakon túl.

Lehet ebből még akármi is...

2011

Tegnap kora reggel felkeltem és míg a család szunyókált, megajándékoztam magam egy Woody Allen filmmel.

A Broadway Danny Rose-t néztem meg.

A kedvencek kedvence.

Jól kezdődött az év!

2011.

Háááát.....?

Magasság: 89.305m

 Táv: 2178 km

Tavaly is azt írtam, de most sem tehetek mást:

Nem sok, viszont kevés...

Gyakorlatilag nyár közepéig max. órás futásokat bírtam csak megtenni, mint egy hadirokkant olyan voltam. Aztán csak lassan múltak a nyavalyák.

Ha a kilikben nem is, de a mászott méterekben így is többet toltam, mint valaha. Volt több 10.000m-en fölüli hónapom. Persze a szeptemberi TDG ebben jócskán besegített. Az ottani tapasztalatok alapján viszont célként tűztem ki, hogy idén a tízezres hónapoknak alapból meg kell lenniük. A térdem és bokám sokkal jobban működött az olasz terhelés után, sokkal biztosabb és erősebb volt a talajfogásom. A lábam izomtónusa sokkal megnyugtatóbb volt. Ekkor jöttem rá igazán arra, hogy a gyógytornászom miért is hajtogatja folyton a rendszeres erősítést.

Talán az is közrejátszott ebben a gyenge évben, hogy nem akartam semmit igazán. Hagytam, hogy történjenek a dolgok. Gondoltam, hogy majd ment közbe adódnak a versenyek. Ez lehet, hogy nem jó stratégia. 

Nekem nem.

Ha van jó előre kitűzött cél, akkor talán a tudat alatti is ennek fényében működik. Ez a plusz meg kell. Az, hogy '...edzegetek és aztán majd, ha úgy érzem magam, akkor elmegyek bizonyos versenyekre...', az felejtős.

Idén már ennek fényében kicsit szorosabbra is vettem a figurát:

Március 24. - EcoTrail

Május 27. - Maxi Race

Nyáron még vmi, de még nemtom mi...

Augusztus 31 - UTMB

Az igaz az lenne, ha nem sorsolnának ki az UTMB-n és jövőre mehetnék. Szívem szerint az lenne az ideális, de azt meg nem szeretném ,hogy csak jövőre nevezzek és talán kis balszerencsével 2014-ben menjek teljes kört.

A nyári programot is ennek a sorsolásnak a kimenetelétől teszem függővé.

Én megadom a lehetőséget, majd fentebb eldöntik, hogy mire is készüljek. Ahogy lesz, úgy lesz jó. Pont.

Azért abból a szempontból nem panaszkodhatok, hogy az év vége nem alakult terveim szerint. Nagyon élvezetes és értékes futásokat sikerült abszolválni. Érzésre is megnyugtató a fejlődés és a napi számok is egyre tetszetősebbek.

A tavaszi, sok mászásos futásokat az esetlegesen beköszöntő téllel én is előtérbe fogom helyezni. Talán kisebb esélye lesz a sérülésnek és a jégen és latyakban veszélyesebb futások helyett a lassabb, de küzdősebb mászások legalább kondiban tartanak. 

Enyhe mosollyal fogadtam, hogy már ortodox futók is áttértek a kili gyűjtésről a magasság gyűjtésre.

Ez a szintgyűjtés nem fogadalom féle, nem is lenne szerencsés, csak egyszerűen ennek jogosságát mutatja a tapasztalat.

A fogadalmak amúgy sem jók. Olyanok mint a kúrák. Mint pl. a fogyókúra. Ha meghallom a szót már kiver a víz. Aki ilyet tesz, annak inkább az agyát kell kúrálni...

Kisebb korszakot lezáró felfedezéssel lettem gazdagabb az év végén! 

Talán 25!!!! éves nyűglődésemnek teszek pontot a végére. 

Azt tudtam/éreztem magamon, hogy nem vagyok egy nagy húsevő. Néha ugyan megkívántam, de alapvetően el voltam nélküle.

Tejet, tejterméket viszont mindig is fogyasztottam. Monnyuk tejet kb. 20 éve nem, mert nagyon nem szeretem, de a sajt/tejföl/túró/kefir/joghurt vonulat mentén azért tudtam pusztítást végezni.

Aztán most pár hete arra lettem figyelmes, hogy hiába zabálok a saját vágású disznóból bármit, nem jelentkeznek a szokásos tüneteim. Miért is nem? Arra jutottam, hogy a tej/tejtermék fogyasztás teljes elhagyása miatt. Ezen gondolat mentén kicsit figyeltem magam és bíz egyre jobban érik ez irányú gyanúm. A legkisebb tejes étel is problémát okoz, míg a jó vastagon kent sült hús zsír+cafatos hús kombó meg sem kottyan. Nem mondom, hogy állandóan ezen fogok élni, de legalább tudom hogy álljak ezen kajákhoz...

Most egy vega persze rögtön hányótálért rohan, de különösebben nem érdekel. Ha megkívánom, akkor megeszem.

Ezzel ellentétben a tejes dolgokat hiába kívánom ,meg, akkor sem fogok belőlük enni.

A fő vonulat persze a gyümölcs/zöldség/rizs/ egyéb gabona lesz, de a periféria erősen megváltozott ez által.

Néhány kontroll még kell, de nagyon sanszos, hogy ez a tényállás.

Ez a tényállás, az ÉN tényállásom. Másé más. Más tapasztalja meg a sajátját. Ebben sem hiszek semmi uniformizáló, egyedül üdvös megoldásban. Persze ez így munkás, a saját út keresése sokkal macerásabb.

Épp az jut erről eszembe, hogy sokszor kérdi, sok waldorfos szülő, hogy az adott helyzetben 'Mi A waldorfos megoldás', 'Mi A waldorfos válasz'? Aki ilyet kérdez az ténleg nem érti az egészet. Ez nem egy lelki útmutató, ami tételesen megadja a választ bizonyos kérdésekre. 

'A gyerek veri a lányokat, szemtelen a tanárral és az apját sem tiszteli.' Felütöm a kiskátét és kiolvasom belőle, hogy 20 perc kukoricán térdeplés és két közepes pofon a megoldás. Persze...

Ebben az esetben is uaz a megoldás, mint a fentebb említett kaja ügyben.

Egyben, egészben kell nézni az adott problémát és nem mások megoldásait, hanem saját tapasztalatunkat és JÓZAN, PARASZTI ESZÜNKET használva kell keresni a számunkra elfogadható és TELJESÍTHETŐ választ. 

Az utóbbi jelző is baromi fontos! 

Mert hiába tudom, hogy mi lenne az ideális megoldás, ha esélyem sincs a kivitelezésére, akkor csak frusztrálni fog, de nem segít semmiben.

Igen, mindig lehetne jobb, lehetne szebb és több. De nem ez számít. Az számít, hogy amikor legbelül mérlegre tesszük a dolgokat, akkor azt mondhassuk, hogy megtettük azt, amit megtehettünk. 

Az hogy nem, vagy nem tökéletesen sikerült vmi, az nem restség, lustaság, büszkeség, hiúság oka. 

Ez a fontos!

Épp most dúl megint egy hochbió kaja gerincű eszmefuttatás a terepfutás topikon.

Ez épp azt juttatja eszembe, amikor két ovis szülő vérre menő vitát folytatott egymással.

Az egyikőjük a gyermekoltások elleni harcosok egyik vezéralakja volt. Komolyan vette a dolgot. Sokat agitált az ügy érdekében. Persze ezen túl is vigyáztak az egészségükre. Figyeltek mit esznek, mit isznak, mit (nem)néznek a gyerekek, milyen iskolába járnak... De monnyuk a Coca-colát sem vetették meg és csapvizet ittak...

A másik szülőt hidegen hagyta az ólom tartalmú oltóanyag, de hochbió módon étkeztek, csak hochbió kozmetikumokat használtak, ect...

Valahol persze mindkettőjüknek (is) igaza van. 

Kicsit furcsa a mikrogrammnyi  ólom ellen harcolni, miközben később kólával mosom a gerekem beleit, és kár érdektlenül elmenni egy újszülött intézményesített mérgezése mellett ha később meg mindent elkövetünk az egészséges életért.

Az én véleményem az, hogy itt is a lehetőségek szerint tegyünk meg azt amit lehet.

Mi pl. nem veszünk kenyeret. Mivel belefér az életünkbe és fontosnak tarjuk ezért megsütjük magunknak. Mivel megoldható, azért a lisztet sem vesszük. Tök egyszerű 4-5 hónapra való búzát egyszerre megvenni s mindig csak a felhasználandó mennyiséget, saját szájunk íze szerint megőrölni. Gyorsabb, mint időnként elmenni lisztért és még olcsóbb is! Lehetne saját földünk és saját gabonánk, mert az tényleg még jobb lenne. De akkor már jó vetőmag is kellene. Erre viszont sem időnk, sem energiánk nincs. Persze így nem biztos, hogy tökéletes búzát kapunk, de ezt kénytelenek vagyunk bevállalni. Ez igaz. De ennyire futja. Ha minden egyes lépcsőben romlik egy élelmiszer minősége, akkor nem mindegy, hogy hány fokot ellenőrzünk mi! A lehetőségek szerint törekedni kell minél többre.

Aztán persze lehet, hogy gyomorrák lesz a vége, de legalább elmondhatom magamnak, hogy megtettem, amit lehetett...

Ha ki sem próbálom, ha meg sem hallgatom, akkor viszont fütyi vagyok és úgy kell nekem...

Honnan is indultam?

Áhh mindegy!

Boldogújjjévet...

Salomon-ból Salomon-ba

A hó szép csendben elolvadt, így végre elérkezett az idő, hogy a tavasszal beszerzett Gore-Tex-es Salomon-omat elővegyem.

A régit sem kell nyugdíjazni szerencsére, elég jól bírta a gyűrődést.

Szegényke pont Olaszországban kezdte el pályafutását, követ, sziklát látott eleget.

Sarokragasztás és a kamásli tépőzára persze rajta, de egyébként nem mondhatnám, hogy a beletett 420 kili nagyon megviselte volna. Az újabb széria (Wings 2) kimondottan szimpatikusabb és tartósabb, mint az első generáció.

Az orr részén, a vászonon a legkisebb kopás sem látszik, pedig ez az elődjénél már ilyenkor sanszos volt...

A talpán is inkább csak akkor venni észre a használat nyomait, ha összevetjük egy szűz újjal.

A bütykök végei persze szépen lekerekedtek, de kb. ennyi.  Az új talp remélem majd még hatásosabb lesz a sárban és a hóban - ha lesz még (remélem lesz).

A csillapítása sem rogyott meg szemmel láthatóan, és érzésre sincs nagy különbség. Persze ez inkább hosszabb távon derülne ki.

Volt már Gore-Texe-es Wings-em és nagyon szerettem. Pont 800 kilit bírt, de akkor már atomjaira esett, még kerti munkára sem lehetett befogni... Persze nem a talpával, hanem a vászonnal volt a gond. Gyorsan megpattant pár szál a szövésben, majd lassan szétreped és keresztben szétszakadt a lábfejnél.

Azt sokat használtam hóban és latyakban, 2010-ben volt belőle elég...

Van aki nem nagyon hord membrános cipőt, de én télen nagyon szeretem, ha az első 2-3 órában még száraz a lábam. A legtöbb edzés meg még ebbe az időtartományba esik, így sok órát nem kell vizes zokniban eltölteni.

Most már csak futni kell...

Végre igazi tél!

Karácsony környékén a városban szinte nem is látszottak a tél nyomai.
Bezzeg a környékünkön!
Igazi téli hangulatban telt a múlt hét!

Kicsit eszembe jutott a napfényes ősz, és talán az igazi napsütés is hiányzott, de a fehér erdő kárpótolt.

Egyébként ritka egy jó hét van mögöttem, szinte már félve írom le.

Hétfőn és kedden a fagyott erdei talajon még a HOKA-t nyüstöltem, de az első hó után már elraktam. Nem zavarom meg a téli álmát, síelni inkább majd léceken szeretnék...

Szerdától  még belebújtam a TDG-n beavatott Wings2-be, de csak azért, hogy a hóban jól kimossam és tisztán tehessem a dobozába. Ez meg is történt és ma a májusban vett Gore-Tex-es Wings2-met avattam be. Készítettem pár fotót is, hogy a 420 km-es és vadi új cipők közti különbséget dokumentáljam. Majd fel is teszem ide, érdekes.

De inkább most a téli erdőről.

Mifelénk ilyen:

Ráadásul tényleg nagyon élvezem!
A reggeli, éhgyomorra való futás rákényszerít a saját zsíron való mozgáshoz. Persze csak nyugis tempóban és alacsony frekivel, de ilyenkor épp ez a cél.
Végre már azon kell izmozni, hogy néha a túl alacsony pulzus miatt csipog a vekker.
A ilyenkor szokásos max. 150-el minden megy, nem kell erőlködni, hogy alatta maradjak.

Futás után pedig nyugis nyújtás a szokott helyemen...

Jujj de jó nekem!


NO, most nem kéne elrontani!

Üzenet

Olyan nincs, hogy valami csak Úgy lenne. Ez tuti.
Fatalista vagyok, ezt többször is írtam.
Állandóan írom.

Néha azért elég nehéz dekódolni az üzenetet.
Széllel szemben nem megy ugye, tehát ha valamivel ellen nagyon direkt az ellenszél, azt inkább el/felhagyom.

Mostanában egy elég terjedelmes autós sztorin vagyunk túl. Vagy épp benne.

Indult azzal, hogy eladtam jó öreg Audimat pedig nem is akartam igazán, csak épp kicsúszott a számon az eladás szó és rögvest rácsapott egy ismerősünk.
Nem volt mit tenni, nem mondhattam, hogy mégsem. Kicsit húztam az időt, de október végén elbúcsúztam 20 éves járgányomtól.
Nekiláttam autót keresni, de nem volt hozzá túl sok kedvem. Egyrészt, mert nincs sok szerencsém a használt dolgokkal, másrészt meg épp egyenesbe jöttünk volna anyagilag, így nagyon nem akaródzott kiadni kis tartalékunk.
Nézelődtem, töprengtem...
Ezen nézegetés közben megtalált minket egy kis örökség...
Juhéjj, de jó hogy eladtam az autóm - gondoltam. Így kicsit talán könnyebb lesz a választás és régi roncsot sem kell venni.
Sikerült egy már-már valószínűtlennek tűnően jó vételt lebonyolítanunk.
Leutaztunk Debrecenbe, ahol hihetetlen európai kiszolgálás mellett egy sárga Suzukival lettünk gazdagabbak.
Én amúgy is kis autó párti vagyok, így nem volt nehéz megszeretni.

Közben a 'nagy' autónkat meghirdettem, mivel hatan nagyon nem férünk el egy Citroen Xsara Picassoban.
Nem volt rá nagy érdeklődés.
December elsején pont került az ügy végére, mivel párom az autóval egy szarvast vadászott le a szomszéd falu határában. Még nincs vége a történetnek, de valószínűleg totálkár és a biztosító sem fizet, majd a vadásztársaságot perelhetjük a pénzünkért. Viszont élve kiszálltak, ez sem elhanyagolható szempont...

Nekiálltam immáron családi autót nézegetni.
Brrr...
Végül találtam egy autót Nagykanizsán. Szinte már valószínűtlenül jó kondíciókkal. Mivel a tulaj nem ért rá, így bármennyire is szerettem volna lemenni hétköznap, csak vasárnapra tudtuk megszervezni a mustrát. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz ha közben elviszik előlem, de megnyugtatott, hogy nem sokan keresnek nagy autót, nem lesz gond. Persze péntek este hívott, hogy ott áll egy fazon, kezében a pénzzel. Most mi legyen? Mondtam neki, hogy én láttatlanban nem tudok ígérni semmit. Persze elvitték előlem.
Kicsit bánkódtam, de meggyőztem magam, hogy az az autó valamiért nem akarta, hogy elvigyük. Ne erőltessük ugye a dolgokat...


Közben találtam egy autót Franciaországban is, ami nagyon megfelelt volna nekünk. Nagy, szép, olcsó, jó. Ez kell nekünk! Nagybátyám elment megnézni, mivel csak a szomszéd faluba kellett átmennie. Sajnos előtte való nap elvitték kipróbálni és meghúzták az oldalát. Egyelőre tehát almás...

Maradunk akkor hatan a Suzukiban/val... Most ez van.

Utolsó tanítási nap még beugrottam a városba a gyerekek előadása után. Párom levitt a villamos végállomásához. Elbúcsúztunk egymástól, majd a villamos felé indulva egy tompa puffanást hallottam a hátam mögül.
Ohhh yeahhh!
Suzuki is OFF!
Kicsit leamortizálódott az eleje. Nem nagyon, de azért nem hibátlan a drágám...

Szóval valami autós sztori készül.
Vagy ezen keresztül valami teljesen más.
Pár év távlatából persze majd világos lesz minden.

Addigis marad az optimizmus, és a rejtvényfejtés...

Sunyin

Nem történik semmi eget verő.
Nincs felhajtás és cécó, csak a napok jönnek egymást váltva.
Ahogy szokták.
Reggel felkel a nap, este lenyugszik, semmi extra.
Ráadásul későn kel és korán fekszik.

Papíron ilyenkor kellene motiváció hiánytól szenvedni.
Ilyenkor kellene otthon maradni, nemkimenni, nemfutni.

De nem, ez így túl kézen fekvő.

Nem mondom,hogy mindig fáklyás menet, mert nem az.

Ma is azon kaptam magam, hogy szinte számon kérőn önfaggatódzom.
Rám tényleg nem volt soha jellemző, hogy ennyire kitartó lettem volna. (Ez monnyuk genetikailag férfi dolog, de hagyjuk...) Akkor meg mi ez?

Aztán abban maradtam magammal, hogy most sem vagyok igazán kitartó, csak egyszerűen kíváncsi vagyok már a történet végére.
Olyan mintha olvasnék egy futós könyvet.
Mintha egy képzeletbeli figurával történnének a dolgok.

ÉÉÉNNN?
Futni?
EEEnnnyit?
(Jó, azért nem olyan sokat, de mégis...)
Ez velem nem történhet meg!
És mégis.

Franc tudja miért történik ez nap, mint nap, de ha tehetem ott vagyok.
Az erdőben.

Megélni azt, hogy ott vagyok.
Megélni a ködöt.
A havat és az esőt.
A hideget és a még hidegebbet.
A napot és a meleget.
Azt, hogy jó és azt, ha nem.
Azt, hogy egyedül vagyok és azt ,ha nem.
Azt, hogy kishitűségem ellenére megint kint vagyok.
Azt, hogy egy picit talán jobb lesz, mint amilyen tegnap volt.

Számtalanszor megélni azt, hogy mennyire gyenge vagyok és mennyire kilátástalan minden edzés és megélni azt, hogy néha jobban megy.
Megfutni azt, amit tegnap nem.
Kibírni azt, amit tegnap nem.
Belátni, azt, ha nem megy.
Fejet hajtani önmagam előtt.
Elfogadni azt, hogy sokszor nem a fej és nem az akarat diktál, hanem a testemnek is vannak korlátai.
Elfogadni saját korlátaimat.

Ezek történnek.
Közben szerencsés esetben fogynak a kilik és a szintek.

De mindig kell egy új epizód!

No neeem...

Ma kaptam egy emilt, amiben tudatták velem, hogy közszemlére tették a pályázatokat.
Az adatimmal és a beadott anyagokkal együtt...
A megkérdezésem, beleegyezésem nélkül...

Nofene mifasz?!

Még jó hogy nem rakták ki a blog elérhetőségét...

Arra jó volt a dolog, hogy legalább megtudhattam, hogy egy csomó feltörekvő fiatal pályázott.
Ez igen!
Komolyan repes a szívem, jó látni, hogy van utánpótlás!
Rögtön vissza is léptem a pályázástól, a franc akarja rontani a fiatalság esélyeit.

Már tervpályázaton sem veszek rész jó ideje, mert tudom, hogy nem nekem való.
A francnak kell bepróbálkozni!
Tudom, hogy nem az én műfajom, oszt mégis...


De, hogy legyen kis futásszakmai dolog is.
Tegnap feje tetejére állt a nap, így megint az esti Garancs partjára kényszerültem. Nagyon jó idő volt, a hold annyira világított, hogy amikor lekapcsoltam a lámpám még árnyékom is volt. A murva fehér szalagja pedig szinte világított előttem. Jó kis körözés kerekedett, szint nuku persze, de kárpótolt a harapni való, friss levegő.

Ismét felvettem a HOKA-m, a Piros óta először.
Nagy csalódás volt, pattogtam benne, mint a nikkelbolha. Eccerűen elszoktam tőle.

Ha nincs igazi oka - kő, szikla - 

akkor inkább dobozban marad a HOKA!

Vagy valami ilyesmi...

Pályázat

No, ilyet sem csináltam még...
Pályáztam.

Ide.

Megőrültem?
Lehet.

Azt be kell valljam, hogy ha nekem kellene választanom, akkor nem biztos, hogy egy kopaszodó, negyvenes, négy gyermekes muki jelentkezéséről álmodoznék, aki a 2011-es éve felét nyavalygással töltötte. (Monnyuk egy ilyen fazon megfontoltnak és akár hitelesnek is tűnhet.)
De nem nekem kell választanom ugye, nekem jelentkeznem kellett lehetett.
De miért is tettem?
Azért mert baromi jó kis filmeket tudnék csinálni az edzéseimről és lenne megyarázat arra, hogy miért filmezem magam.
Na jó, nem egészen.
Érdekelne, hogy milyen megtanulni normálisan futni, ráadásul úgy, hogy nem nekem kell beleölnöm hat számjegyű összeget a kísérletbe.
Azt ne várja senki tőlem, hogy egy márkára felesküdve, apostoli küldetéssel fogok agitálni bármi mellett is. A véleményemet, tapasztalataimat szívesen leírom, dokumentálom - a rosszakat is - de agitálásra képtelen vagyok.

Az élet bármilyen területén...

Kivárás

Igen, ahogy írtam ezelőtt.
Semmi virtus, semmi nagy kunszt, csak lapítás a decemberi, egyelőre száraz avarban.
Bár ez nem is igaz. Holnap lesz egy hete, hogy nagyon dolgoztam kint a kertben és épp azon morfondíroztam, hogy miképp is fogom magamnak megmagyarázni, hogy miért is nem megyek futni.
Aztán elkezdett cseperegni az eső.
A rég várt, egyre késő és nagyon hiányolt eső.
Szélcsend is volt, így a vastag avaron nagyon jól hallatszottak a cseppek.
Végre esőillat terjengett minden felé.
Rögtön eldobtam mindent és indultam átöltözni.
Fél óra múlva el is indultam a szántóföld széléről.

Úgy kb. a harmadik lépéstől szoktam érezni, hogy milyen is lesz az épp aktuális futás.
Most is így történt.
Rögtön tudtam, hogy kivételes alkalom lesz.
Amikor az ember a föld felett lebeg, szinte nem is lép és lélegzetvétel helyett csak a menetszél áramlik be enyhén nyitott szánkon. Amikor a futás olyan természetes, olyan könnyed és magától értetődő, amilyennek lennie kéne mindig.
Így suhantam.
A kerítéshez 12:30-12:50 körül szoktam(tunk) felérni, vagy ennél rosszabb idővel. Most lazán 11:40 volt. Már a bemelegítés is ennyivel jobb volt.
Innen végig felfelé, de olyan hab könnyen, hogy eszembe is jutott: ha a nagyoknak ilyen érzés futni, akkor nem is kunszt szép időket menni. Így én is tudnék... Nem fáj semmi, nem húzódik semmi, nincs gravitáció és az emelkedő is inkább lejtő...
Ilyen érzésekkel emelkedtem egyre feljebb.
Az eső egyre alább hagyott, majd elállt.
A fák egyre deresebbek, zúzmarásabbak lettek.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy fehér minden körülöttem. Igazi téli táj vett körül. Az utakat letört ágak borították, a vastag jégréteget nem bírták a fák. A földet is vastag zúzmara réteg fedte, mintha hótakaró borította volna az erdőt.
Írhatnám, hogy hétköznapi csoda, de nem teszem, mert szombat volt :))...
Az ilyen alkalmak egy részről nagyon kellenek, mert lelkileg is sokat adnak, mert erőt és hitet meríthetek belőlük. Más részről viszont lehangolnak, mert az ilyen élmények tükrében tűnnek igazán küzdelmesnek a szürke kis futkorászásaim.

De mivel bazi pozitív vagyok, így inkább erőt merítek belőlük.


Nehéz megállni, hogy ne toljam a képem bizonyos népszerű(nek tűnő) futásokra, de be kell, hogy lássam: nincs értelme. Vagy több lesz, vagy gyorsabb lesz, vagy lassabb lesz, vagy ezek szabad kombinációja. Nem, egyedül kell most még mocorogni.


Minden alkalommal meggyőzöm magam, arról, hogy épp miért NE vigyek fotógépet magammal, aztán Minden alkalommal megállapítom, hogy mindig vinnem kéne.
Holnap viszek.
És fotózok.
És berakok ide pár képet.