Nem lopok

poszt címet, de ide beírom, mert mióta olvastam ezt mantrázom.

'Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.'

Ennél nem tudnám jobban összefoglalni azt amiről próbálok itt vakirnyálni évek óta.
Egyáltalán.
Van értelme többet írni?!


Persze, cifrázom még :)...

Nem lesz Nemszázas.
MIért?
Mert terveztem hogy lesz.
Ez ilyen eccerű.

A hétvégére megint szerveztünk egy családi bringatúrával egybekötött bakonyi futást.

Mivel megkaptam a rendezőktől a Bakonyi Nemszázas trekjét, gondoltam, hogy egy 40 kilis, részben ismeretlen szakaszokkal tarkított kört bejárok belőle. Hátha elmegyek és hátha segítségemre lesz.

Farkasgyepű határából indultunk. A lányok bringával vágtak neki ez erdészeti aszfaltnak én meg kis lábacskáimon az erdei ösvénynek.

Persze már Németbányán térképezni kellett és elég nehéz volt követni a jelzetlen ösvényeket. Kis keresgéléssel azért sikerült.
Szerencsére pár ismerős igazodási pontom volt, de aki ezek nélkül vág neki, annak reszeltek. Még egy rekultivált bánya szélére is elvetődtem.

Rekultivált bánya és retusált felhők.

Egy darabon én is rátértem az aszfaltra, hogy tudjunk találkozni a bringásokkal, de aztán mégsem sikerült összeakadni.

Bakonyi, erdészeti aszfalt,

a bicajosok mekkája lehetne, ha jönnének...

Az aszfalt azért nem tartott örökké, bár gyorsan visszasírtam.A kis kanyar a Gyilkos-tó felé teljesen rendben volt.

Gyilkos-tó. Olyan mit az igazi, csak kicsiben.

Utána a kék kereszten aztán csak pár részen volt magasabb nálam a csalán, inkább csak hónaljig, vagy derékig ért. Magasba emeltem a kezem, hogy a felkarom legalább ne bizseregjen, ha már terepfutni megyek...

Az igazi unikum az Bakonybél után indult. Egy szép, hosszú és fokozatosan emelkedő kaptató. Az eleje dózer,

Dózeren ki Bakonybélből, háttérben a cél: a Hajag.

aztán füves, kertekalja hangulatú utacska

Puha utacska

 friss jelzésekkel,

Ez errefelé korrekt jelzésnek számít.

sőt, a semmiben még tábla is akadt!!!!

Persze utólag rekonstruálva az eseményeket, vhol errefelé vitt vakvágányra a csodajelzés... Innen patakmeder, vadcsapás és a végén olyan csalános szedres, hogy az utolsó 10m pont 15percig tartott.

Viszont felértem a Hajagra!
Innen haza pálya, ismerős ösvények.
Lefotóztam a Barkaszt is.
Ez amolyan bakonyi bennfentes igazodási pont.
'Tudod, jössz le a piroson és a Barkasznál balra.'
Ezt errefelé mindenki tudja.
Ezer éve ott áll.

A balos után aztán az egyik legkedvesebb panorámám. Nekem EZ A Bakony:

Hullámzó Bakony.

Kicsit ereszkedtem, majd halkan lépegettem, hogy a ravaszdit nehogy megzavarjam vadászat közben. No, hol a róka?

Szemközti, jobb oldali tisztásra tartok.

Visszanézve meg ilyen:

Hajag tömbje, én a szemközti tisztásról jövök.

Innen aztán szépen beállt a bal forgóm , mint a T100-on. Egyre szarabb lett és én egyre nyűgösebb. Ráadásul poros, kitett részre értem, sohanemlesszvége fílingem volt.

Annyira tele volt a Hokám, hogy ilyenre is volt időm, csak futni ne kelljen...

Innen kanyargós, dózer. Több mint két kili, árnyék nélkül, innivaló nélkül, türelem és működőképes derék nélkül...

Nemakaromdózer. Pedig szép.

Itt már néha majdnem összecsuklott alattam a lában néha annyira fájt. Egy megváltás volt végre a Pisztrángos-tóhoz visszaérni.

Itt újra örültünk egymásnak, majd szépen felslattyogtunk az autóhoz.

Egy későbbiekben is vállalható kör lett belőle, bár a csalán miatt inkább téli, tavaszi időben ajánlható, meg persze ha vendég jön :)...

Most pont 5ó lett, de 4:00-4:30 alatt simán abszolválható.

MVM

Ez kérem a Május Végi Mumus.

Két éve már megmutatta magát.
Akkor épp a Maxi-Race-re készültem, most meg épp a M115 lenne küszöbön.

Kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett.
Már-már röhejes, hogy tegnap, amikor konstatáltam, hogy elcsesztem a derekam, rögtön négy új SOS munkára kaptam felkérést.
Hetekig langyosvíz, nyugalom.
Érzem, hogy szorul a hurok és ahogy beadom a kulcsot, már szakad is a gát.

Itt ülök mozdulatlanságra ítélve és most kéne a legerősebbnek lennem.

Az az igazság, hogy én már hivatalból nem adom fel.

A T100 óta rendszeres torna, SMR henger, népi gyógyászat, népi erősítés, nemzeti öntudat, mindentbevetek... nem elég...

Valami óriásplakáton láttam egy bazi nagy szlogent, ami nekem az abszolút igazságot rejti:

'Nem a célba érés a kihívás, hanem eljutni a rajtig.'
(Vagy vmi ilyesmi.)

Égés

Komoly égés ez magam előtt is.
Ennyire töketlenül nem írni és húznihalasztani.
Ez gáz.

Annyira próbáltam megmagyarázni magamnak a talán megmagyarázhatatlan T100 betlit, hogy naponta új megoldásokat véltem felfedezni, aztán rögvest ejteni.

Nem kirobbanó formában, kicsit talán fáradtan indultam neki. A dekoncentráltságot talán az is mutatta, hogy már a Remete-szurdok tetejénél estem egy hatalmasat, pofával előre...

Annyiban volt más az idei menet a tavalyihoz képest, hogy sokkal szellősebb volt a mezőny, már a Nagy-Szénástól. Ezt betudtam annak, hogy sokkal hátrébb éreztem magam a mezőnyben. Ez az apró momentum aztán később részben végzetes is lett...

Piliscsaba határától a későbbi női győztessel kerülgettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nagyon takarékosan és okosan, visszafogottan megyek. Ez viszont azt is jelentette, hogy érzésre egy lassított film közepében éreztem magam. Nulla haladás, szinte kirándulós hangulat, termoszparty...

Dobogókőre gond nélkül érkeztem.

Lefelé vitt a lendület, és valami furcsa érzés megint behúzott a tavaly már bejáratott guggolós helyemre. Nem kellett volna igazán, de nem lehetett kihagyni egy rózsabokorba ülés élményét...

Innen aztán tényleg nagyon laza libegés volt lefelé.

A bal forgóm kicsit éreztem, de a lájtos lejtmenet nem ütötte meg nagyon. Ez persze plusz adalék volt a 'lassú vagyok, csak tötyörészek, ménemfutok' fílinghez.

Dömösön meleg volt és jókat fürödtem. A Prédi nem volt vészes, de mire felértem azt éreztem, hogy vagy százan vannak előttem és én nem haladok és nincs ennek a tötyögésnek értelme. (Ez a hátulérzem magam onnan eredt, hogy még a rajt után, az utcákon haladva valami embertelen tömeget láttam magam előtt. A Remete-szurdoktól meg azt éreztem, hogy szinte nem előzök meg senkit, tehát az a sok ember mind előttem van...)

Lefelé a Kisrigó felé teljesen beállt a bal forgóm. Többször meg kellett álljak masszírozni. Tökéletesen futható részek maradtak ki, alig haladtam.
Szörnyű volt, hogy senki nem előzött meg.
Annyira a mezőny végén éreztem magam, hogy már csak a záróbuszt vártam magam mögött.
Tényleg hihetetlen most ezt leírni, de szörnyű volt, hogy előzőleg jó formában lévőnek éreztem magam, ott, akkor meg sokkolt, hogy mennyire nudli vagyok.

Lefelé menetben folyamatosan hullámzott a 'feladjam-ne adjam' játék. Ha sikerült pár tíz métert futnom, akkor minden klappolt, ha fájt, húzott és masszírgáltam magam félreállva, akkor meg minden fekete volt.

Találkoztam Pész Attilával és próbáltam belőle kicsikarni egy állapotomról szóló szakvéleményt, de persze nem tudott sok okossággal szolgálni. Én meg továbbálltam a kételyeimmel.

És fájt és nem ment.

Mint utólag visszanéztem a Kisrigóba percre pontosan a tavalyi időmmel érkeztem. Testileg teljesen jó állapotban, nulla fáradtsággal, energetikailag jól, csak épp az a plusz hiányzott, ami egy ilyen versenyhez még kell.

Feladtam, de most sem gondolom, hogy másként csinálnám.
Fájt és tényleg rossz volt a bal forgóm. Tavaly csak húszon kilit kellett vele megtegyek, most a fele még hátravolt. Ehhez társult az a tehetetlen, töketlen, lúzer érzési is...

Az már más kérdés, hogy miért fájt!

Ami akkor, ott egyértelmű fájdalom volt, az bőven lehet(ett) egy mentális blokk. Valahol testet kellett öltsön és volt neki helye.

Abszolút gyengeségre vall, hogy engedtem magam azzal foglalkozni, hogy mennyire nem megy. Belülről 'tűnhet úgy'.
És?
Azt bizony tudni kell, hogy belülről sok minden tűnhet másként.
Érdektelen.
Futni kell és élvezni a természetet.

Ezt nem tudtam?
Égés.

Nem szőrözök

Vagyis de.

Tegnap ültem a kádban és borotváltam a térdem.
Asszem ennél nincs lejjebb...

Két hete volt egy próba jobbos térdtépelésem és akkor nagyon bejött.
Azt beszéltük Zsuzsával, a masszőrrel, hogy esetleg T100-ra beragasztja mindkettőt.
Vívódtam rajta, hogy kell-e...

Az első ragasztáskor elővett egy bazi nyírógépet és körbenyírta - jó rátartással :) - a térdkalácsom környékét. Mer ugye szőrre nem tapad a tép.
Lehet, hogy jó masszőr, de pocsék borbély, így a ragasztás nem tartott sokáig.
Megfogadtam, hogy ha arra kerül a sor, akkor kézbe veszem a dolgot.

No, így kerültem a kád szélére.
Rendesen össze is kaszaboltam magam, legalábbis mintha pengéken térdepeltem volna egy ideig.

Viszont frankón nézek ki.
Szőrös láb, két csupasz folttal a térdeim körül.
Amíg rajta van a ragacs, addig hagyján...

Tegnap beragasztotta mindkettőt, szép kékkel, mert az megy a nadrágomhoz.
Á nem, ez vicc.
De tényleg kék.

Ettől olyanjóleszek.

Mindegy is mi lesz, az biztos, hogy erre fogom.

Kezdődik

Ja, kezdődik az ilyenkor szokásos mantragyár...

Ez az igazi harc.
Maga a verseny smafu.
Lejátszott meccs, utózönge, afterparti...

Van a teljesen logikus, kőkemény érvekkel operáló, precíz és kíméletlen ÉN. Megingathatatlan, hisz tényekkel operál. A tények meg olyan makacs dolgok tudnak lenni...

Aztán persze a másik ÉN az emóciók, belső hangok, érzések alapján próbál vagy épp elbizonytalanítani, vagy épp megerősíteni.

És az egészben pont ez a szép. Pont az, hogy egy-egy verseny nem 5, 10, 20 órán át tart. Már előtte elkezdődik és még tart utána jó pár napig, sőt, akár hetekig, hónapokig.

Leírni persze épp csak az aktuálist állást tudom, de ez nem sokat számít mert az eredmény percről percre változik. Itt kérem minden játszik. Időjárás, felkelés, lefekvés, lélegzés, evés, ivás, emésztés, gondolatok, hangulatok. Azért szép a dolog, mert ez a móka teljes embert kíván, itt minden és mindenki játszik.

Mer, most mi van pölö.

Racionálisan értékelve a helyzetet azt kell mondjam, hogy baromi bizakodó és nyugodt lehetek. Habár a tél nem volt frenetikus, de azért sem betegség, sem komolyabb sérülés nem hátráltatott. A március csúcsszuper volt, az április sem volt rossz bár baromi rendszertelen és hektikus lett. Egy kis jobb térdfájás próbálta cincálni az idegrendszerem, de egyelőre úgy látszik, hogy nyerésre állok. Volt már idén egy terepmaratonom, két ötvenesem és egy Mátrabérc telesítésem jóérzésű PB-vel. Harmincasok is akadnak, félmarcsikból meg néha hetente több is összejött.

Irracionálisan nézve viszont szinte ólomsúlyként teper le egy százas gondolata. Jó-jó egy ötvenes, de még egy kör belőle... Ráadásul milyen idő lesz abból?!
Idő?
Időjárás.
Ahogy most kinéz, sajnos meleg lesz. Baromi meleg. A közelmúlt esői és a hirtelen beköszöntő meleg elég fincsi kis egyveleget fognak alkotni. No, ez pont a gyengém.
Tudok majd enni? Inni? Megemésztem?
Elfogyok... már a gondolattól is.
Mi lesz a térdemmel?  Futottam pár napot leragasztott jobb térddel. Jobb volt. Elvileg csütörtökön megyek is, hogy mindkettőt összetákoljuk a versenyre, de kell ez? Jó ez? Van értelme?

Aztán a másik percben mindez gyerekjátéknak tűnik. A nagy feladat az, hogy a kérdéses időben pont a pozitív gondolatokat erősítsük a negatívok terhére.
Ez is egy játék.
Ez is egy feladat.
Mit sem ér a sok edzés ilyen muníció nélkül...

Külön sakkozás, hogy mit vigyek. Legszívesebben a kötelezőkön kívül nem sokat cipelnék. Ha minden jól megy, akkor a saját tervezésű batyum is összeáll addigra, de nem lesz időm, hogy kipróbáljam. Vigyem? Rögtön élesben?

A kajakérdés külön fejezet.
Még mindig...
Az ötveneseken a kóla-datolya duó jól működött, de mi lesz ötvenen túl?
Tényleg.

Mi lesz ötvenen túl?

Lehet, hogy mégsem erősít...?

Zavar a zűrben!

A hétfői körözés után ugyan meg nem fáztam, de valami egész furcsán elromlott bennem.
Totális kedvtelenség, fáradtság, nulla motiváció.
Szerdán még ugyan rávettem magam az átöltözésre, de végül kis téblábolás után mégsem mentem el futni. Ilyen sem volt még soha.
Annyira nem volt kedvem, hogy szinte megijedtem már magamtól.
A négynapnyi hosszított hétvége minden perce be van osztva, ez sem teccik annyira, de ennyi rokon és gyerek mellett ez vhol természetes is. Csak most pont nem a pihenésről és töltődésről bír szólni ez a pár nap.
A mai reggelt is még úgy terveztem tegnap, hogy reggel megpróbálok elmenni legalább egy rövid körre. Ehhez képest úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Az ágyból alig bírtam kikászálódni, nemhogy futni...
Holnaphoz egy hétre T100.
Tegnap kicsit fociztunk az uszis srácokkal.
Nyomtam 5*15m-t.
Elég volt.
Bőven...

Ami nem öl meg...

az remélem, hogy tényleg erősít.

Baromi gyenge múlt hét után tegnap arra gondoltam, hogy revansot kéne venni.
Mert mi is történt?

Nem emlékszem, hogy mikor futottam edzésképp egy óránál kevesebbet, de vasárnap 28 perc után bedobtam a törülközőt.  Kimentem a Tekeres-völgybe és mentem egy teljes kört.
Azazaé nemolyansok?!?!!!
Általában otthonról szoktam indulni, teszek egy karikát, majd szépen hazanyargalok. Ez A Tekeres-völgy kör. 80-90p.
Szombaton még a Csatár-hegyre is felkocogtam, az íze kedvéért, de vasárnap csak körözni kellett volna. Mivel amúgy is arra jártam autóval és a 77-esről könnyen megközelíthető a pálya, gondoltam, hogy 3-4 karika majd jól fog esni. E helyett egy csúfos 28p-es vonaglás lett belőle és gyorsan haza is mentem.

Így jött el a hétfő.
Arra gondoltam, hogy a kijutást kerékpárral oldom meg, letámasztom a bicajt, aztán körözök, majd lazán hazagurulok.
A kitekeréssel nem volt gond, bár ráhangolódásként toltam neki.
Bemelegedtem.
Szépen letámasztottam a gépet, majd körözni kezdtem.
Az első kör volt az antré: 25p. Persze rögtön el is áztam az elején. Csak akkor esett, amikor épp nem az erdőben haladtam. Sebaj, majd megszárad az futás közben...
A megszáradós etapok: 23:42, 23:39, majd egy kicsit megnyomott 23:11 lettek.
Itt kicsit vacilláltam, hogy kell-e a félmarcsi, vagyis az ötödik is, de kellet nekem, mert én megérdemlem.
Az ötödik kör vége előtt valamivel aztán baromira rákezdett az eső. Futás közben nem zavart a dolog, de átázott pólóban annyira nem volt kedvem hazatekerni. Sebaj, megvárom, ha már ilyen szép esőbeállót épített nekem ide a VERGA.
Nem akart múlni az égi áldás, viszont erősödött a dolog.
Én meg fáztam az átizzadt cuccban.
Elkezdtem guggolásokat csinálni. 100-at.
Aztán fekvőtámaszokat, meg tricepsz gyakorlatokat.
Más izmom nincs, így aztán már jól elfáradtam, de megint kezdtem fázni. Az volt a baj, hogy a zuhogó eső mellett fél nyolc felé már sötétedni is kezdett. Lámpám nuku.
Eső ide, vagy oda, nem volt mit tenni, nekiindultam. A futós 1,5 kilit gyorsan letudtam a bringáig. Az egyetlen emelkedőn e közben már ömlött le a sár, ez Boondi-ban mulatságos volt felfelé...
Elindultam hazafelé a kerékpárral, de egyre többet villámlott, nekem meg egy nagy sík platón kellett volna áttekernem. Nem volt annyira kedvem ehhez a mutatványhoz. Inkább tettem egy kunkort, ami ugyan hosszabb volt, de egy völgyben vezetett, amiben kellemesen hömpölygött a híg sár.
Eddig nem tudtam mire kell a kerékpáron az első kerékre a sárhányó.
Tegnap megtudtam.
Próbáltam nyomni neki, hogy ezért ne nagyon fázzak. Ez azt eredményezte, hogy a sár a szememben és számban kötött ki. Mindenem tele volt a híg anyaggal. A füves szakaszok egész kellemesek voltak, ezeken, csak a vizet kaptam a pofámba...
A Séd völgyében mély sár volt, a pocsolyák színültig. Közben meg azért tekertem, mert majd ráfagytam a gépre.
A 8-ason átkelve aztán már gyerekjáték volt. Az egyetlen komolyabb emelkedőn monnyuk azt hittem kigyullad a combom, de végül hazaértem.
Forró zuhany.
Viszkis, forró tea.
Vörösbor.
Tyúkhúsleves forrón.
Minden ami meleg és folyik...

Márakutyabajom.

A combom meg rendesen egyben van...

Gastro

Megérkezett az új 'családtag'.
Elég türelmesek voltunk, közel fél évet vártunk rá.
1964-69 között gyártották, tehát kicsit idősebb nálunk, de tökéletes állapotban van.
Remélem ezt majd én is elmondhatom magamról 50 körül.
Ő az:

 És a névjegye:

Általában a falra tudok mászni az 'igazi' dolgoktól.

Az 'igazi' kávé, az 'igazi' lecsó, az 'igazi' kolbász, az 'igazi' pálinka...

Mintha ezekből valahol és valamikor létezett volna egy etalon és az arról vett mértékkel kéne mérni a mait.
Abszolút nem érdekel, hogy épp mennyire török szentséget a sznobok oltárán. Ha úgy adódik és azt kívánom, akkor bizony vizezem a bort. (Mér' ne lehetne nekem épp akkor a római, agy görög borivási szokás az 'igazi'...)

Szóval engem nem érdekel az 'igazi' kávé - sem.

Engem az érdekel, hogy kedvemet leljem benne és élvezzem az ízét, a zamatát. Meg az egész kávékészítési szertartást.
Nekem ez 50%-ban magáról az eseményről szól és az együttlétről. (Ritkán iszom egyedül.)

Ezzel a géppel tényleg szertartássá vált a feketézés.

És ami fontos!
Mindig más!

Meg nem tudom érteni, hogy egy élelmiszertől mért várjuk azt, hogy sztenderd legyen? Ha pl. a boroknál elfogadjuk, sőt hangsúlyozzuk az évjáratokat, akkor egy répasaláta, egy vekni kenyér, vagy egy kávé miért ne lehetne napról napra a rá jellemző módon kicsit más?!
Ha valaki állandóságra vágyik az igyon patronos kávét, egyen a mekiben hamburgert. Én elfogadom, hogy valakinek ez fontos - sokaknak az - de ezek a sokak ne akarjanak olyan dolgokat sztenderdizálni, amit normálisan nem lehet.
Vagyis lehet.
Ki kell menni a piacra és meg kell nézni az egyöntetűen szép, egyforma, piros paradicsomokat...

Olvasom, hogy sok vendéglő nem tud magyar alapanyagot beszerezni, mert nincs állandó minőség. Persze hogy nincs, mert még általában földben nő a zöldség, a nap süti a leveleit...
És nem bír sztenderd lenni az a szemét saláta, hogyazannyátneki...

Venni kell Hollandiából, vagy Spanyolországból, onnan majd kapnak állandó minőséget.
Állandó minőségű alapanyagból meg tudnak folyamatosan kiegyensúlyozott - értsd. sztenderd - kínálatot biztosítani.
Csak nem nekem.

Tegnap lementünk a Malomkertbe egy kis hidratálásra.
A világos valami pazar volt.
A búza nem jött be, de a végén a meggyest majdnem megkönnyeztem...

Hazafelé kis kunkorral sétáltunk.
Szinte hihetetlen csend volt miközben szinte a belvárosban jártunk. Felettünk az egész kivilágított várhegy. Csak a tücskök zenéltek és pár késői madár csiripelt. Mellettünk a Séd csordogált és finom erdei levegőt hozott a szél.

Szeretünkittlakni...

Sonka. Futás.

Sonkafuttatás.

Még a 2011-es disznóvágásból van egy kb. 25kg-os hátsó sonkánk.
Kétszer költözött. Kétszer már leszakadt a kampóról, meghempergett a murvában, meg ejtettem már fűbe is. Szóval van története...
Nehezen szántam rá magam, hogy megszegjem. Nem egyszerű feladat. Sem a darabolás, sem a szeletelés. Főleg az!
Fél éves érlelés után betapasztottam rizslisztes, sós, borsos, darált hájjal, így nem száradt ki és a penész sem tudott kárt tenni benne.
Első ránézésre persze nem az a kifejezett szépség, azt elismerem.

No, az a kés nem a darabolás, hanem a kaparászás miatt van mellette :)...
Majd egy órányi tisztogatás és az első vágás után, már egész biztató lett a kép.

Az íze.
Fenomenális. Omlós, puha és olyan illata van, hogy valami elképesztő.

Ezt viszont ma le kellett mozogni!
Tegnap még reggel kerültem az eső előtt egy köves, cipőtesztelő 2ó-s kört, majd mára egy bakonyi TT lett a menü.
A család a kisebbiken került, én a nagyobb körön fogyasztottam magam.

Az erdő full medvehagyma virágzásban!
Valami számomra ismeretlen lila virág is épp toppon volt, így néha olyan illatorgia volt, hogy az leírhatatlan. A tegnapi eső szépen lemostt, portalanított mindent. Buja zöld, az egész erdő, az aljnövényzet épp a fák lombfakadása előtti igazi pompájában virít.
Egy csoda volt. A fenyves részeken puha talaj, friss zöld moha és halvány zöld fűszőnyeg...

Mivel én előbb fejeztem be a köröm, így a rajt/cél helyszínnek helyet adó kocsmában félmeztelen napozással és frissen csapra vert, hideg, barna Staroprámen iszogatással töltöttem az időmet.

Nem is írok többet, mert ezt már nem tudom fokozni :)!

Papa monta

'Papa monta, hogy ha új házba költözünk, lesz kutyánk.'
Ez díszelgett évekig a hűtőn.
Új ház lett, és kutya is.

ÉsmegintegyHOKA is.

Egy Rapa Nui.
A gyenge cipőellátás miatt nem az igény szabja meg mikor és mit veszek, hanem amikor van, és azt ami van.
Mint a Gum áruházban...
Lett volna még egy Bondi is, de féltem, hogy ha esetleg vmi csoda folytán esne az eső, tengersár lesz, és akkor miben futok.
Nos, ebben.
Nem csak engem fogott meg elsőre.

Vékony, erőszakos, 'kemény', gyors.
Sajnos ez nem én vagyok, hanem a cipő ilyen.

Egyelőre csak tegnap futottam benne egy bemutatkozó 1ó-s kört, de vmi fenomenális. Mintha megtanultam volna gyorsan futni, pedig az ellen én be vagyok oltva, tehát az nem lehet. De mégis, az érzet pazar.
Ha esetleg sárral találkoznék asszem nem ijednék meg, bár már az aszfaltos Bondiban is egész jól viselem azt a pár foltot amit ez erdőben fel lehet lelni. Azért ennek a talpa igencsak durva képet mutat.

Amit viszont furcsának találtam, az az, hogy a vékonysága ellenére nehezebb mint a nagy mamusz Bondi.
Az én szerény UK12-es mértemben ez 355g-ot nyom. Gondolom az orrában az acélbetét lehet a bűnös...

Egyelőre még nem esett át az általam szükségesnek ítélt ragasztás-vágás-fűzőcsere procedúrán, de hamarosan sort kerítek rá.
Azt mondják a hozzáértők, hogy hosszúra nem jó. Kinek mi a hosszú ugye?!

A felsőrész anyaga elsőre kicsit keménynek tűnt, de az első használat során ebből semmit nem éreztem.

Ez a fekete-szürke-sárga pont jó összeállítás.
Teccik.
És nem csak nekem!