Asszem fogok írni heti összefoglalót, hogy egy kicsit a témánál (is) maradjak.
Az az érzésem ,hogy az utolsó víg őszi hetet zártuk.
Napfény, madárcsicsergés, rövid gatyó...
Jövő héttől felejtős...
Ennek jegyében vasárnap-hétfő-kedd kicsit belehúztam a levesbe és bár szerdán talán valahogy cipőkanállal még belefért volna egy szűk óra, de végül inkább pihentem. Nem tettem rosszul. Kellet ez a nap.
El is gondolkoztam, hogy talán az edzésbeosztásnál is célszerű lenne inkább a saját ritmusunkat követni, nem pedig a naptár merev kereteit. Mindenki hetekben, meg hónapokban gondolkodik, pedig ez egyáltalán nem evidens. Miért is gondoljuk, hogy saját bioritmusunk 7-el, vagy 30-al osztható.
Brrrr... Pláne héttel.
Már a szeme sem áll jól.
Arra gondoltam, hogy egy 3+1, vagy 4+1-es edzésrend lehet, hogy jobb lenne?
Küldtem levelet ez ügyben a szagértőnek, hátha tolerálható ez a kérés. Monnyuk így a hosszú hétvégi futások nem biztos, hogy szombat-vasárnapra esnek, de ez engem nem zavar, mert többször vagyok hét közben szabad, mint hvégén.
Szóval szépen gyűjtögettem. Végre szintet is. Összehoztam egy 1,5 ó-s kört kétszeri Nagy-Szénás érintéssel. 13 kili és 640 m szint. Ezt most csiszolgatni fogom.
Sunyi emelkedővel indul, fel a piroson a Nagy-Szénás-ra, aztán meredekebb részeken át fel a csúcsig. Másik oldalon le, jó hosszan, a favágók által feltúrt részek érintésével, immáron jelzetlen úton. Egy kis alig járt, mély avaros, némileg bujkálós ösvényen újra fel, majd a K+-ra cuppanva köves emelkedőn lehet nyomni a Kutya-hegyre. Itt van egy kis vízdepóm, ez aranytartalékként, végszükség esetére szolgál. Innen már csak egy ugrás a Nagy-Szénás II., majd lefelé vissza a rajthelyig...
A héten még megpróbáltam kihasználni az utolsó alkalmakat olyan ház körüli munkák elvégzésre amik a derekamra nézve veszélyt jelenthetnek.
Pl. csütörtökön a fenti kör abszolválása után feltalicskáztam egy csomó kockakövet a teraszhoz. Úgy pihenésképp. A 10. kanyar már nem esett jól annyira...
Egy kicsit eltöprengtem azon, hogy a futás utáni pihenés talán máshogy fest egy városi lakásban, mint itt a prérin.
Volt még ezen kívül burkolás, glettelés, festés, favágás, cipekedés és némi famunka...
Jahhh! Famunka!
Zselyke lányom szülinapja lesz a héten és erre készítek egy asztalt. Nagyon tetszik ez a fajta munka.
Ferencnél dolgozom.
Ferenc nem Feri, Fecó, hanem Ferenc.
Pont szüleim korosztálya. Ennek ellenére gyermekeim egy idősek az ő legkisebb lányával.
Hivatalosan ötvös. Az Iparművészetit végezte és sokáig saját műhelyében dolgozott. Vannak szobrai is itt-ott... Aztán kiköltözött Pcsabára és most nem a fémet püfföli, hanem a fát simogatja. Az az emilcíme is, hogy fafemsimogato. Hirtelen
ezt találtam róla a neten.
Nagyon sokat tudnék írni arról amit Ferenc(-ék)-nél át/meg-élek.
Párat azért kiragadnék, mindenféle rendszer nélkül, csak hirtelenjében.
Ferenc nem utazik. Sehova. Van egy külső szemlélő számára átláthatatlanul dzsumbujos kertjük, tele száradó fákkal és ő innen nem nagyon mozdul ki. Hozzá persze jönnek sokfelől, de ő általában otthon van. Néha-néha egy-egy munka miatt megy el, de igazán a műhelyében szeret dolgozgatni.
Sokszor megyek fel csak úgy...
Leülünk a teraszon, előveszi a kézi kávédarálót, darál egy kis kávét, felteszi, tejet habosít, lefő a lé, isszuk. Néha csendben, de legtöbbször jókat dumálgatva. Pont azok a témák kerülnek szóba, amiket valamilyen oknál fogva ez ember a szüleivel is megbeszélhetne, de sajnos nem teszi.
Én nem teszem...
Mostanában keveset ping-pongozunk, de régebben,
nagyban ment a dolog. (Érdekes volt megnézni ezeket a fotókat. Jó volt a hangulat...)
Szóval fával dolgozik, de ez nem az az asztalos szint. Nála egyenes fadarab, léc, gerenda nem igazán létezik. Ha lehet, csapol, ragaszt, és keveset csavaroz, szögel.
A legjobban az fog meg az ottani munkában, hogy nem akarjuk feltétlenül megerőszakolni a fát. Inkább csak megtalálni a nekünk legjobban oda valót, egy kicsit kibontani a burkából és a lehető legtöbbet láttatva meghagyni belőle a javát.
Elég rég voltam nála és van pár félbehagyott munkám. Egészen pontosan csak félbehagyott munkáim vannak ott. Ez a szülinapi ajándék talán a határidő miatt el fog készülni. El KELL készüljön!
Munka közben arra gondoltam, hogy bazi jó filmet lehetne készíteni erről. Olyan egyedi és magával ragadó a környezet. Maga a munka, az alkotó folyamat is olyan érdekes, hogy már most érzem az ízét...
Ez is olyan jellemző rám. Mármint a félbehagyott munkák...
Emlékszem, többször veszekedtem csapattársaimmal egy-egy kosármeccs kapcsán. Engem addig érdekelt a történet amíg átvágtam az ellenfelet. Egy dobócsel, egy testcsel, egy jó passz. Nekem sokkal nagyobb örömet okozott egy győzelmi zászlóként tovaszálló ellenfél, mint maga az ennek révén megszerezhető pont. Volt, hogy a csel után egyszerűen elröhögtem és a 100%-os ziccert kihagytam, mert az már nem érdekelt. A neheze megvolt, a győzelem learatása már nem érdekelt. Ez monnyuk csapatsportban elég necces helyzeteket szült...
Volt egy olyan szerelésem (prakker), ami annyira valószínűtlen volt, hogy a bírók állandóan lefújták. Volt, hogy kipontozódtam miatta, de én tudtam hogy teljesen szabályos és bár a további játékomat kockáztattam, a legtöbbször nem hagytam ki. 99%-ban sikerült és 90%-ban befújták mint hiba. A többiek meg őrjöngtek, hogy miért csinálom. Az ellenfelet ziccerbe engedtem, majd félig hátulról, egy ütem késéssel felugrottam vele együtt. Mivel úgy érezte, hogy lemaradtam, szépen elengedte a labdát. A labda szállt a levegőben. Én közben olyan magasra emelkedtem, hogy néha az ellenfél feje, nekem derék magasságban volt. Az ütemkésés miatt a labdát már elengedte, tehát szó sem lehetett arról, hogy a kezéből ütöttem volna ki. A levegőben a gyűrű felé szálló labdát baromi erővel lecsaptam. Olyat szólt, hogy majd beszart szerencsétlen. Mivel más irányból érkeztem, így nem is estem rá. tehát így sem értem hozzá. Ennek ellenére lefújták, mert a testem takarásában egyszerűen nem hitték el, hogy nem érek az ellenfélhez. NBII-ben néha volt két bíró, akkor nem volt baj...
Vagy emlékszem a kötényekre. Gimnáziumban volt, hogy egymás után három kötényt adtam és annyira röhögtem a végére, hogy nem lőttem be a gólt. Egyszerűen nem az volt a lényeg...
Nem is igazán értem, hogy miért és hogyan kanyarodtam ide, de nem is számít...
Talán az számít, hogy nagyon szerettem azokat a sportokat és helyzeteket, ahol az erőn kívül a fifika is sokat nyomott a latba.
(Most legszívesebben hoznék egy csomó kosárlabdás példát, mert ott az utolsó 5 perc is néha eltartott fél óráig és vérre menő taktikai csata ment. Csak észharc... De ez nagyon hosszú lenne...)
Ahogy már talán írtam is.
Azt érzem, hogy a táv hosszával és az idő hosszával már egyre nagyobb szerepet játszik az ész. Az intellektus, az önfegyelem, a probléma megoldó képesség. Nyilván kell erő, edzettség, de mindezek fabatkát sem érnek ész nélkül...
No. Most aztán csak a hetem nem foglaltam össze...
