Az igazán fontos...

Mostanában találkoztam ezzel az 'igazán fontos' szöveggel - persze fácsén - egy-egy színjeles félévi bizonyítványról szóló fotó kíséretében.

Én azért sajnálom, hogy ez 'A' fontos valakinek.
Komolyan.
Komolyan 'EZ' 'A' fontos, mértékadó, értékmérő?
Mit mutat és ki állítja ki?
(Most ebbe nem mennék bele, mert messzire mutat, de a lényegen ez sem változtatna.)
Tegyük fel, hogy értékrendünket hűen tükröző, elfogulatlan, gyerekközpontú, ideális iskola, legodaadóbb tanítója állította ki.
Akkor sem.
Akkor is csak adalék ahhoz amit szülőként tapasztalok, érzek, amit apaként látok.
Egészséges? Testileg, lelkileg.
Jókedvű, felszabadult, vidám?
Kerek, egész?
Milyenek a kapcsolatai, vannak-e haverjai?
Számomra ezek számítanak igazán.

Egy bizonyítvány?
Szóra sem érdemes.

Kásahegy

Még szürkeség volt, de már derengett valami világosság az ég alján . Szemerkélt az eső és a zord mínuszok után végre plusz két fok volt. Szép lassan poroszkáltam a néhol havas, néhol jeges, vagy csak vizes úton. Csend volt. Csend volt kívül és belül is. Egy lélek sem járt a Séd partján pedig ilyenkor már pár kutyás kint szokott lenni.
Az jutott eszembe, hogy miképp tudnám én most elmagyarázni valakinek, hogy pont ideális futóidő van. (Persze mindig ideális futóidő van, de most még inkább.)
Aki most ébred és épp kászálódik a puha, meleg ágyból, azzal azért nehezen tudnám megértetni, hogy most nekem nagyon jó. Hogy épp elkapott a flow.
Nem fázom egyáltalán,  esőcseppek simogatják az arcom nem a fagyos szél, maga a futás meg nemhogy nehezemre esne, de teljesen erőfeszítés nélkül megy. Úgy érzem, hogy ebben az állapotban a világból ki tudnék szaladni.
Ez persze nem jön magától.
Azt nem mondhatom senkinek, hogy kapjon futócipőt és most, azonnal jöjjön ki velem a latyakba. Mondhatom, csak nem fogja élvezni. Ezért az érzésért meg kellett és meg kell dolgozni. Ennek az az előzménye, hogy pár napja még a mínuszokban is kint voltam, hogy nekifeküdtem a szélnek, hogy nap nap után begyűjtöttem a kiliket. Ahhoz, hogy élményeket kapjunk, át kell rágni magunkat a kásahegyen.
A kásaevés meg nem szívderítő.
Ha ellustálkodjuk, vagy elblicceljük az edzéseket, akkor egy idő után jutalmul új kásahegy vár ránk. Ez az, amit a kezdők és folytonos újrakezdők nem vesznek számításban. Ez a belépő a flow birodalmába.
De belépő az is, hogy időnként bizony kilépünk a komfort zónánkból. Meg kell tapasztalni, meg kell érezni a hideget, a meleget, a fáradtságot, az éhséget és a szomjúságot ahhoz, hogy legyen viszonyítási alapunk. Különben nem érezzük át ezeket a magától értetődő, apró örömöket. Manapság, amikor légkondicionált, vagy épp agyonfűtött környezetben telnek az emberek napjai, amikor folyamatosan kezük ügyében az étel, ital, amikor elképzelhetetlen, hogy kimaradjon egy-egy étkezés annyira ritkán van igazán hiányérzete az embernek, hogy el sem tudja képzelni, hogy valamely szükséglete, igénye ne azonnal teljesüljön. Sokan vannak, akik, ha kilépnek az utcára már csak egy üveg ásványvízzel teszik, mert mi lesz, ha rájuk tör a szomjúság? Jujjj, mi lesz? Komolyan, mitől kell félni? Fűtsük lakásainkat, házainkat nehogy pulcsit, vagy kardigánt kelljen otthon viselni és jajj mi lesz, ha nyáron megizzadunk!
Javaslom mindenkinek a próbát!
Ha túlélik, jöhet a flow...

Gyorshalál

No, eddig tartott Fácse béli életem.
Gyorshalál vagy mi.
Az történt, hogy hozzászóltam vmi poszthoz, de mivel nem saját nevemen voltam/vagyok regisztrálva, ezért rögtön kitiltott az egyik admin. Ezt persze úgy, hogy én semmilyen figyelmeztetést nem kaptam, csak egyszerűen repültem, mint az újévi malac, bár az nem repül, de legalább képzavarnak jó. Még szerencse, hogy egy másik, ismerős adminon keresztül ezt megtudtam. Visszavesznek, de akkor befogom a pofám és a sarokban meghúzom magam.
Köszi, de nem.
Hisz értem én. Vkinek van egy saját homokozója, ott rögtön királyleányt kell játszani, mert hát máshol hol? Tegye, essen neki jól (komolyan és szívből), de ehhez ne én legyek a töltelék.
Lehetne érvelni, hogy sztem ez miért furcsa és dölyfös és alpári, de nem tudom, akarom, bírom magam rászánni egy parttalan vitára. Ez az ő felségvizük, ők hozzák a játékszabályokat, eszem, vagy nem eszem.
Köszönöm, nem.
Pont ez történ pár éve, amikor egy szakmai fórumon volt vmi eldöntendő kérdés. Javasoltam, hogy legyen erről körkérdés, hogy minél többünk véleménye elhangozhasson. A fórum tulaja rögtön kioktatott, hogy ez az ő oldala és majd ő eldönti, hogy kiket kérdez meg (hogy aztán a szakma széles rétegeit képviselve lépjen fel...). Azóta több újságcikkben láttam már emberünket, a demokrácia és nyilvánosság szakmai apostolaként megszólalni...

Erről e nevezősdiről is rég írtam volna. Nem mindegy, hogy Nagy Lucifer, vagy cukorfalat, vagy akárki néven írok? Nick név nem jó. Mér? Akkor Nagy Józsiként regisztrálok, akkor jó? Tudod ki van mögötte? Nem. Akkor nem mindegy. Az -athosz- mögötti személyt páran ismerik, de Margitot ki? A legviccesebb az, hogy az engem kizáró admint nick néven említi a másik admin :))). Most kérdezzem meg ki az a Biga? Tökömtudja. Bíró Gábor? Bihari Gabriella? Nemmindegy...

Ez az egész sztori igazán jó apropó, hogy végre megszüljek egy posztot, mert persze napok óta készülök, de fejben annyira szépen megírom, hogy ezáltal a kivitelezéshez szükséges plusz löket már el is száll.

Nagyon jó kis idézetet találtam az ünnepek alatt elolvasott 'Ne bántsátok a feketerigót!'-ban:

'Megvolt a maga véleménye a dolgokról, ami talán nagyban eltért az én véleményemtől, de ... Fiam, mondtam, hogy ha nem veszíted el a fejedet, akkor is átküldtelek volna Mrs. Dubose-hoz, hogy felolvass neki. Azt akartam, hogy megláss benne valami... hogy lásd, milyen is a valódi bátorság, mielőtt még azt hinnéd, az a bátorság, ha egy férfi fegyvert fog a kezébe. Az igazi bátorság az, ha már akkor tudod, hogy veszítettél, mielőtt belekezdenél a harcba, de mégsem hátrálsz meg. Az ember csak ritkán győzhet, de néha előfordul ilyesmi; és Mrs. Dubose a maga nem egészen ötven kilójával igenis győzelmet aratott. Az ő nézőpontja szerint úgy halt meg, hogy senkitől és semmitől nem függött... Ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem.' (Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót!)

Újra fény gyúlt, vmi árnyékos sarokban :)).

Rengeteg olyan történetet, cselekedetet tudnék felidézni az életemből, ami nem szólt másról, csak erről. 

Nem függeni senkitől, semmitől.

Egész nüansznyi, profán dolgokban is megmutatkozik ez és persze nem igazán tudatos, csak most, hogy ilyen szépen nyomtatásban láttam, már teljesen magától értetődő.

Emlékszem egy időben csak azért nem ittam kávét, mert annyira szokásommá vált, hogy azt vettem észre, hogy hiányzik. Ne má'! Nehogy már én is olyan kávéfüggő zombi legyek, aki mozdulni nem tud a reggeli feketéje nélkül. És nem ittam. És néha most is tartok szünetet, mert az az érzésem néha, hogy már nem olyan ünnep, nem olyan unikális szertartás, csak megszokásból iszom.

Vagy eszembe jut amikor nagybátyámnál dolgoztam. (Soha annyi pénzt nem fogok keresni.) Nem kivételeztek velem, ott sztem mindenkinek jó dolga volt. Csak épp nem a maga ura voltam, hanem függtem valami számomra kontrolálhatatlantól, valami homályos szabályok mentén működő gépezettől. Gyorsan el is futottam. (Már akkor is futottam ugye...)

Egyébként is jó a könyv, de ez a része számomra telitalálat.

Most meg a hét (7!!! atyaég) évvel ezelőtti, első bejegyzés jut eszembe.

Nem is tudom mikor ettem ilyet.

Ma.

Most!

Lábam, lábam mondd meg nékem...

A mai futás végére ténleg kétségbe estem.
A Bondiban és a Stinsonban egyelőre nem tudok futni, mert a bal lábamra két, fájdalmas bőrkeményedéses dudort varázsoltak. Annyira kitapostam őket, hogy már a kialakult talpvályúk nyomnak.
A Rapa egyelőre töri a lábfejem, monnyuk ez lábragasztással még jó lesz.
A Speedgoat alapból talpragasztással használható, de ma ennek ellenére (a ragasztáson keresztül) feltörte a talpam és a bal lábam kisujját is rendesen kikezdte.
Gyakorlatilag a bal lábamon nincs ép rész...

Az égiek velem vannak, mert az utolsó munkanap végén találtam egy olcsó Bondit (74Ajró). Rögtön megvettem, így viszont már nem tudtam nevezni az isztriai versenyre, amivel egy ajándék is járt volna - asszem túlélem.
Az év elején rá kell feküdjek a tőzsdére, mert nem lesz pénzem nevezni és cipőket is venni.

Egyébként meg a múlt heti lájtos hét után sikerült magamat egy kicsit felrázni. Ebben segített Zserzseli is, akivel tegnap reggel toltunk itt egy kört. Nekem kicsit gyors volt a menet, de legalább felrázott a saját tempómból. Kell néha ilyen.
Egyébként még nem vagyok kibékülve a pulzusommal, magasnak érzem. A fejfájások elmúltak és a bal csípőm körüli bujkáló nyavalya sem százas. Az összkép nem lenne rossz, de képtelen vagyok jólesően, lazán 140 alatt maradni.
Remélem január elején megejthetem a terheléses vizsgálatot, amivel sikerül majd pontosítani a pulzusértékeimet.

Év vége m?

Már a Tortúra sem volt egy fáklyásmenet, de azóta sem találok magamra.
Már ott gyanús volt a fáradtság, enerváltság. Utána még kétszer nekiduráltam magam Karácsony előtt, de egyikben sem volt köszönet, épp hogy csak nem kellett belesétáljak...
Két napig kint álltam a fagyban ajándékgyártás címén és meg is voltam győződve, hogy jól megfáztam. Estére alig tudtam felmelegedni a kályha mellett. Nem volt erőm a futáshoz. Fejben sem. Meggyőzetem magam, hogy egy kis pihenés majd jól helyrerántja a dolgokat, de persze nem így lett. Nem is tudom mikor volt, hogy hat napinyi pihenőm volt egyhuzamban?!
Nem volt jó.
Sem közben, sem most, utána.
Egyszerűen nem működöm rendesen futás nélkül, ezt nem tudom mikor fogom már végre megtanulni. Eccerűen kell nekem! Kész. Ez olyan mint a levegővétel. Lehet, visszatartani, de akkor meg csak nagy légszomj marad utána...
Szóval most légszomj helyett megint ólomlábak, rozsdás ízületek, erőtlenség és magas pulzus volt a részem. Nem épp egy örömfutás ismérvei.
Ráadásul a télies, zúzmarás gyönyörű természet helyett, egy olvadó, kissé saras és szeles szürkeség fogadott (ne legyek igazságtalan, a nap sütött!).
Pedig a kalória és tápanyag bevitellel nem lehetett gond mostanában, arra különösen ügyeltem...

Ajándéknekem

Kispál

Kiscsillag: Ha én lennék...

Ha én lennék a szerelmed
Minden máshogyan menne
Te is máshogyan mennél
El tőlem, mint tegnap este
Megszoknád a hús szagát
Megszoknád az ólmokat
Megszoknád az életem
Miként a sajátodat

Ha én lennék a szerelmed
Szeretnél mert megszoktad
Ahogy megszokásból rugdalod
Magad elé az álmokat
Ha villanyt oltasz a sötétnek
És halkan kicipzározod őt
És magadba rakod a régi semmit
A megszokott soha el nem jövőt

Ha én lennék a szerelmed
Biztos nevetnél néha
Persze nem többször mint most
Csak rosszabb vicceken ha én a
Szerelmed lennék
Mindig máshogy neveznélek
Termések állatok kis izék
Magamban most is beszélek

Ha én lennék a szerelmed
Biztos hogy a miénk lenne
Az egyszerű igazságok boltja
És te eladó lennél benne
Ősszel mindig lemennénk
A tengerpartra szlottyos fügét
Enni a kiégett fű közül
Akkor ha én lennék

Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián
Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk

Ha én lennék a szerelmed
Rám mondanád hogy ez Ő
Csak el kéne hinned
És úgy kellenék neked mint a levegő
Ha én lennék a szerelmed
Biztos sokszor bántanálak
Hogy tudsz így szeretni?
Én soha nem tudnálak

Tortúra

Évek óta tervezem.
Pontosabban évek óta nyaggat Fridi, hogy menjek vele. Aztán vmi miatt eddig nem jött össze. Nehéz a logisztika, vagy mi... Pedig tavaly már nagyon közel voltunk hozzá, de végül nem sikerült. Idén is az utolsó pillanatban mondta vissza a sofőr, de hála a miskolci mászó ismerősöknek megoldódott minden.
Robinál aludtam péntek este, így nem kellett túl korán kelni.
Fridivel a rajtban találkoztam és együtt s indultunk. A cél egyértelműen a hét órás időn belüli teljesítés volt.
Fagyos, de tiszta, száraz idő volt. Az időjárásra és a pálya talajára egy szavunk nem lehet, Fridi szerint is az általa ismert 13 évnyi időszak egyik legjobbjaként emlegette.
Nekiindultunk és én rögtön éreztem, hogy ez nem az én napom. Nehéz, merev végtagokkal mozogtam, olyan érezésem volt, mint egy olajozásra szoruló gépet kéne folyamatos mozgásban tartanom. Talán a családon végigvonuló, de engem eddig elkerülő takonykór keringett bennem? Nemtom, de nem volt jó érzés.
Az elejét a nyári futkorászások alkalmával már ismertem és tudtam, hogy jó adag tempós séta vár rám. Persze Fridi el-el tűnt a távolban, de ez nem zavart, szép komótosan haladtam. Pulzusom jó tízzel több volt átlagban, ezt is a betegség előjeleként értékeltem.
Bükkszent kereszten a pontnál adtam át a kulcsot a leendő sofőrünknek, ezzel 2-3 percet ráhúztunk, de nem is ez, inkább az izzadt cuccokba való kihűlés esett nagyon rosszul. Innen én mentem elől és kicsit próbáltam húzni Fridit.
Mentünk, de nem volt meg az a laza élvezetes futás, amit vártam tőle. Folyamatos munka volt.
Bánkút után megint elvesztegettünk pár percet, mivel Fridi egy kis könnyítésre szorult. Aztán a Török-úton már inkább ő ment elől. Kivéve amikor én... Szóval frankó húztuk egymást. Egész régen járt helyekre ismertem rá, de az emlékek sem tudták feledtetni, hogy az eddig csak egyszerűen nem ideális állapotom inkább szenvedéssé változott. Az utolsó pont után derült ki, hogy végül van esélyünk a hatossal kezdődő időre, így mindent bevettettünk, ami tőlünk telt.
Végül 6:52:24-re telt. Végül is hatossal kezdődik.

Nem esett jól, de meg kellett oldani, megoldottam. Próbáltam jónak látni és próbáltam a későbbi hasonlókra való felkészítésként megélni.
Csak izóval frissítettem és a pontokon kapott teával. Kétszer ettem üres, sós kenyeret. Ez így teljesen tökéletes volt.
Szóval feladat pipa, de az élvezeti értéket, majd később meglelem...

Kilátás Tar-kőről (Zserzseli képe)

On Off

Végül nem tartott sokáig ez a soleus ügy. Csütörtökön kezdtem érezni és következő kedden már futottam is vele egy lazát.
Komolyan kezdem azt hinni, hogy az egész csak a közelgő vizsgálat matt volt. Eddig négy alkalomból egyszer tudtam megejteni ezt a mérést...

Ma arra gondoltam, hogy futok egy nem túl hosszút. Persze megint nem lett belőle semmi...
A Bondim szétesőben 1200 kili van benne, a még használható régi Stinsonom is eléggé kitaposott, szép kis gödör van már a talpa közepén, csak mostanában 400 kilit tettem bele. Erre gondoltam, hogy a Rapába megyek, csak a felsője van szakadóban, de 1250 kili után mit várhatna az ember. Erre úgy feltörte a lábam, hogy haza kellett bicegjek.
Bakker!
Pénzem nincs új cipőre, az akciók meg a méretemben nem kecsegtetnek semmivel. Komolyan gondban leszek/vagyok. Az rendben, ha valami hülyeség miatt lesérülök, de hogy a cipőim miatt...

Kis kényszerOFF

A Tanulegyek után még minden gond nélkül futogattam, de szerdán mintha vmi kis birizgálást éreztem volna a jobb lábam vádlija környékén. Aztán csütörtökön végre eljutottam a Koloska-völgybe és meg voltam győződve, hogy milyen jót fogok futni. (Kis mellékzönge, hogy péntekre terheléses vizsgálatra voltam hivatalos, így ténleg csak egy kis futkorászás volt a cél.) Ahogy elindultam egyre gyakrabban kezdtem érezni azt a valamit az achilleszem fölött, de a vádlim alatt. Kicsit még próbálkoztam, de 3,5kili után inkább visszafordultam és jól tettem.
Azóta kiokosítottam magam, hogy a gázlóizom (Soleus) lehet a bűnös. Vagyis a bűnös én vagyok, szegény soleus a szenvedő fél.
Nemtommi az oka...
Talán a széttaposott cipők? Terhelés? Nyavalya se tudja.
Krémezem, pihentetem és remélem nem tart sokáig.
Gyakorlatilag 1-2 nap nemfutás után már érzem, hogy esik szét a testem. Nincs izomtónus, bedagad a lábam, nem alszom jól, rossz a közérzetem, fejem fáj. Készhalál.
Persze azóta kristálytiszta, hideg idő, verőfény, miazmás...
És persze lehet, hogy csak annyi történt, hogy megint nem akaródzott terheléses vizsgálatra menni. Eddig 4:1 az arány! Négy bejelentkezésre egy vizsgálat jut. Azért ez elég beszédes...