Stációk

Már nem kelek fel éjjel minden egyes mozdulatra.
Már meg tudok fordulni az ágyban.
Már egyedül tudok felkelni.
Már tudok hason aludni.
Már egyedül be tudok állni a kádba.
Már meg tudom törölni a lábam.
Már tudok ülni hosszabban az asztalnál.
Már fel tudom húzni a zoknim.
Már előre tudok hajolni, hogy megmossam az arcom.
Már tudok vezetni.
Már be tudom kötni a cipőm.
Már előre tudok hajolni.
Már tudok tornázni.

Nyári játék.
Csak, hogy legyen távlat, amiből a futást szemlélhetem.

Derekasan

No, közeledik megint egy verseny, így ideje volt megint elszarnom a derekam.
Tegnap délután óta megint csak elméleti edzések mennek.
Fekve.
Ha majd lemegy a BTK, akkor majd megint jól meggyógyulok.

Pedig a múlt hét is parádés volt és ez a hét sem ígérkezett rossznak, ráadásul az idő is pazar.
Nagy kincs nyár közepén a kora őszi időjárás.
Meg kell(ene) becsülni.

Így jártam...

Futólag

Vasárnap épp ereszkedtem az autóm felé a Kőris-hegyről, amikor egy vadul telefonálgató túrázóba?, futóba?, Lubicsszilvibe botlottam a kéken...

Ereszkedtünk tovább, immáron ketten.

Még hogy nincs futóélet a Bakonyban...

A sűrűje

Szinte minden nap írok.
Néha napjában többször is.
Csak az a baj, hogy fejben és mire géphez ülnék, már túlírtam magam.
Fel kell venni a fonalat.
Ebben is.
És ugye nem kell sokat, csak mindig...

Május végi, június eleji derék fájásból szépen kimásztam.
Ez úgy egyszerűnek tűnik elsőre, de a baromi sok meló mellett nem kis bravúr.

Ha épp egyben leszek, akkor elmegyek a Terep Kupára, egy kis nosztalgia nem árt.

A héten megejtettem egy kis bejárást is.
Volt egy kis dolgom Bp. környékén.
Más talán ismerősöket látogatna, én meg inkább a régi ösvényeket róttam.
Szép kis karika lett belőle a Nagy-Szénás, Mária-völgy, Anna-vadászlak, Tarnai-pihenő, Nagykovácsi útvonalon.
Igazi örömfutás volt, nulla fáradtsággal, 0,5 l limonádéval és vállalható idővel.

Nap közben, vagy este nincs gond a futással, de reggel nem tudok lelket verni magamba. Pedig régebben épp ezt szerettem. Most is felkelek, akár korán is, de futni nincs erőm. Nem tudom az okát, csak kicsit zavar, mert ebben a kánikulában egy hajnali futás azért kevésbé macerás.

No, újraindulásnak ennyi.

Nem lopok

poszt címet, de ide beírom, mert mióta olvastam ezt mantrázom.

'Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.'

Ennél nem tudnám jobban összefoglalni azt amiről próbálok itt vakirnyálni évek óta.
Egyáltalán.
Van értelme többet írni?!


Persze, cifrázom még :)...

Nem lesz Nemszázas.
MIért?
Mert terveztem hogy lesz.
Ez ilyen eccerű.

A hétvégére megint szerveztünk egy családi bringatúrával egybekötött bakonyi futást.

Mivel megkaptam a rendezőktől a Bakonyi Nemszázas trekjét, gondoltam, hogy egy 40 kilis, részben ismeretlen szakaszokkal tarkított kört bejárok belőle. Hátha elmegyek és hátha segítségemre lesz.

Farkasgyepű határából indultunk. A lányok bringával vágtak neki ez erdészeti aszfaltnak én meg kis lábacskáimon az erdei ösvénynek.

Persze már Németbányán térképezni kellett és elég nehéz volt követni a jelzetlen ösvényeket. Kis keresgéléssel azért sikerült.
Szerencsére pár ismerős igazodási pontom volt, de aki ezek nélkül vág neki, annak reszeltek. Még egy rekultivált bánya szélére is elvetődtem.

Rekultivált bánya és retusált felhők.

Egy darabon én is rátértem az aszfaltra, hogy tudjunk találkozni a bringásokkal, de aztán mégsem sikerült összeakadni.

Bakonyi, erdészeti aszfalt,

a bicajosok mekkája lehetne, ha jönnének...

Az aszfalt azért nem tartott örökké, bár gyorsan visszasírtam.A kis kanyar a Gyilkos-tó felé teljesen rendben volt.

Gyilkos-tó. Olyan mit az igazi, csak kicsiben.

Utána a kék kereszten aztán csak pár részen volt magasabb nálam a csalán, inkább csak hónaljig, vagy derékig ért. Magasba emeltem a kezem, hogy a felkarom legalább ne bizseregjen, ha már terepfutni megyek...

Az igazi unikum az Bakonybél után indult. Egy szép, hosszú és fokozatosan emelkedő kaptató. Az eleje dózer,

Dózeren ki Bakonybélből, háttérben a cél: a Hajag.

aztán füves, kertekalja hangulatú utacska

Puha utacska

 friss jelzésekkel,

Ez errefelé korrekt jelzésnek számít.

sőt, a semmiben még tábla is akadt!!!!

Persze utólag rekonstruálva az eseményeket, vhol errefelé vitt vakvágányra a csodajelzés... Innen patakmeder, vadcsapás és a végén olyan csalános szedres, hogy az utolsó 10m pont 15percig tartott.

Viszont felértem a Hajagra!
Innen haza pálya, ismerős ösvények.
Lefotóztam a Barkaszt is.
Ez amolyan bakonyi bennfentes igazodási pont.
'Tudod, jössz le a piroson és a Barkasznál balra.'
Ezt errefelé mindenki tudja.
Ezer éve ott áll.

A balos után aztán az egyik legkedvesebb panorámám. Nekem EZ A Bakony:

Hullámzó Bakony.

Kicsit ereszkedtem, majd halkan lépegettem, hogy a ravaszdit nehogy megzavarjam vadászat közben. No, hol a róka?

Szemközti, jobb oldali tisztásra tartok.

Visszanézve meg ilyen:

Hajag tömbje, én a szemközti tisztásról jövök.

Innen aztán szépen beállt a bal forgóm , mint a T100-on. Egyre szarabb lett és én egyre nyűgösebb. Ráadásul poros, kitett részre értem, sohanemlesszvége fílingem volt.

Annyira tele volt a Hokám, hogy ilyenre is volt időm, csak futni ne kelljen...

Innen kanyargós, dózer. Több mint két kili, árnyék nélkül, innivaló nélkül, türelem és működőképes derék nélkül...

Nemakaromdózer. Pedig szép.

Itt már néha majdnem összecsuklott alattam a lában néha annyira fájt. Egy megváltás volt végre a Pisztrángos-tóhoz visszaérni.

Itt újra örültünk egymásnak, majd szépen felslattyogtunk az autóhoz.

Egy későbbiekben is vállalható kör lett belőle, bár a csalán miatt inkább téli, tavaszi időben ajánlható, meg persze ha vendég jön :)...

Most pont 5ó lett, de 4:00-4:30 alatt simán abszolválható.

MVM

Ez kérem a Május Végi Mumus.

Két éve már megmutatta magát.
Akkor épp a Maxi-Race-re készültem, most meg épp a M115 lenne küszöbön.

Kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett.
Már-már röhejes, hogy tegnap, amikor konstatáltam, hogy elcsesztem a derekam, rögtön négy új SOS munkára kaptam felkérést.
Hetekig langyosvíz, nyugalom.
Érzem, hogy szorul a hurok és ahogy beadom a kulcsot, már szakad is a gát.

Itt ülök mozdulatlanságra ítélve és most kéne a legerősebbnek lennem.

Az az igazság, hogy én már hivatalból nem adom fel.

A T100 óta rendszeres torna, SMR henger, népi gyógyászat, népi erősítés, nemzeti öntudat, mindentbevetek... nem elég...

Valami óriásplakáton láttam egy bazi nagy szlogent, ami nekem az abszolút igazságot rejti:

'Nem a célba érés a kihívás, hanem eljutni a rajtig.'
(Vagy vmi ilyesmi.)

Égés

Komoly égés ez magam előtt is.
Ennyire töketlenül nem írni és húznihalasztani.
Ez gáz.

Annyira próbáltam megmagyarázni magamnak a talán megmagyarázhatatlan T100 betlit, hogy naponta új megoldásokat véltem felfedezni, aztán rögvest ejteni.

Nem kirobbanó formában, kicsit talán fáradtan indultam neki. A dekoncentráltságot talán az is mutatta, hogy már a Remete-szurdok tetejénél estem egy hatalmasat, pofával előre...

Annyiban volt más az idei menet a tavalyihoz képest, hogy sokkal szellősebb volt a mezőny, már a Nagy-Szénástól. Ezt betudtam annak, hogy sokkal hátrébb éreztem magam a mezőnyben. Ez az apró momentum aztán később részben végzetes is lett...

Piliscsaba határától a későbbi női győztessel kerülgettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nagyon takarékosan és okosan, visszafogottan megyek. Ez viszont azt is jelentette, hogy érzésre egy lassított film közepében éreztem magam. Nulla haladás, szinte kirándulós hangulat, termoszparty...

Dobogókőre gond nélkül érkeztem.

Lefelé vitt a lendület, és valami furcsa érzés megint behúzott a tavaly már bejáratott guggolós helyemre. Nem kellett volna igazán, de nem lehetett kihagyni egy rózsabokorba ülés élményét...

Innen aztán tényleg nagyon laza libegés volt lefelé.

A bal forgóm kicsit éreztem, de a lájtos lejtmenet nem ütötte meg nagyon. Ez persze plusz adalék volt a 'lassú vagyok, csak tötyörészek, ménemfutok' fílinghez.

Dömösön meleg volt és jókat fürödtem. A Prédi nem volt vészes, de mire felértem azt éreztem, hogy vagy százan vannak előttem és én nem haladok és nincs ennek a tötyögésnek értelme. (Ez a hátulérzem magam onnan eredt, hogy még a rajt után, az utcákon haladva valami embertelen tömeget láttam magam előtt. A Remete-szurdoktól meg azt éreztem, hogy szinte nem előzök meg senkit, tehát az a sok ember mind előttem van...)

Lefelé a Kisrigó felé teljesen beállt a bal forgóm. Többször meg kellett álljak masszírozni. Tökéletesen futható részek maradtak ki, alig haladtam.
Szörnyű volt, hogy senki nem előzött meg.
Annyira a mezőny végén éreztem magam, hogy már csak a záróbuszt vártam magam mögött.
Tényleg hihetetlen most ezt leírni, de szörnyű volt, hogy előzőleg jó formában lévőnek éreztem magam, ott, akkor meg sokkolt, hogy mennyire nudli vagyok.

Lefelé menetben folyamatosan hullámzott a 'feladjam-ne adjam' játék. Ha sikerült pár tíz métert futnom, akkor minden klappolt, ha fájt, húzott és masszírgáltam magam félreállva, akkor meg minden fekete volt.

Találkoztam Pész Attilával és próbáltam belőle kicsikarni egy állapotomról szóló szakvéleményt, de persze nem tudott sok okossággal szolgálni. Én meg továbbálltam a kételyeimmel.

És fájt és nem ment.

Mint utólag visszanéztem a Kisrigóba percre pontosan a tavalyi időmmel érkeztem. Testileg teljesen jó állapotban, nulla fáradtsággal, energetikailag jól, csak épp az a plusz hiányzott, ami egy ilyen versenyhez még kell.

Feladtam, de most sem gondolom, hogy másként csinálnám.
Fájt és tényleg rossz volt a bal forgóm. Tavaly csak húszon kilit kellett vele megtegyek, most a fele még hátravolt. Ehhez társult az a tehetetlen, töketlen, lúzer érzési is...

Az már más kérdés, hogy miért fájt!

Ami akkor, ott egyértelmű fájdalom volt, az bőven lehet(ett) egy mentális blokk. Valahol testet kellett öltsön és volt neki helye.

Abszolút gyengeségre vall, hogy engedtem magam azzal foglalkozni, hogy mennyire nem megy. Belülről 'tűnhet úgy'.
És?
Azt bizony tudni kell, hogy belülről sok minden tűnhet másként.
Érdektelen.
Futni kell és élvezni a természetet.

Ezt nem tudtam?
Égés.

Nem szőrözök

Vagyis de.

Tegnap ültem a kádban és borotváltam a térdem.
Asszem ennél nincs lejjebb...

Két hete volt egy próba jobbos térdtépelésem és akkor nagyon bejött.
Azt beszéltük Zsuzsával, a masszőrrel, hogy esetleg T100-ra beragasztja mindkettőt.
Vívódtam rajta, hogy kell-e...

Az első ragasztáskor elővett egy bazi nyírógépet és körbenyírta - jó rátartással :) - a térdkalácsom környékét. Mer ugye szőrre nem tapad a tép.
Lehet, hogy jó masszőr, de pocsék borbély, így a ragasztás nem tartott sokáig.
Megfogadtam, hogy ha arra kerül a sor, akkor kézbe veszem a dolgot.

No, így kerültem a kád szélére.
Rendesen össze is kaszaboltam magam, legalábbis mintha pengéken térdepeltem volna egy ideig.

Viszont frankón nézek ki.
Szőrös láb, két csupasz folttal a térdeim körül.
Amíg rajta van a ragacs, addig hagyján...

Tegnap beragasztotta mindkettőt, szép kékkel, mert az megy a nadrágomhoz.
Á nem, ez vicc.
De tényleg kék.

Ettől olyanjóleszek.

Mindegy is mi lesz, az biztos, hogy erre fogom.

Kezdődik

Ja, kezdődik az ilyenkor szokásos mantragyár...

Ez az igazi harc.
Maga a verseny smafu.
Lejátszott meccs, utózönge, afterparti...

Van a teljesen logikus, kőkemény érvekkel operáló, precíz és kíméletlen ÉN. Megingathatatlan, hisz tényekkel operál. A tények meg olyan makacs dolgok tudnak lenni...

Aztán persze a másik ÉN az emóciók, belső hangok, érzések alapján próbál vagy épp elbizonytalanítani, vagy épp megerősíteni.

És az egészben pont ez a szép. Pont az, hogy egy-egy verseny nem 5, 10, 20 órán át tart. Már előtte elkezdődik és még tart utána jó pár napig, sőt, akár hetekig, hónapokig.

Leírni persze épp csak az aktuálist állást tudom, de ez nem sokat számít mert az eredmény percről percre változik. Itt kérem minden játszik. Időjárás, felkelés, lefekvés, lélegzés, evés, ivás, emésztés, gondolatok, hangulatok. Azért szép a dolog, mert ez a móka teljes embert kíván, itt minden és mindenki játszik.

Mer, most mi van pölö.

Racionálisan értékelve a helyzetet azt kell mondjam, hogy baromi bizakodó és nyugodt lehetek. Habár a tél nem volt frenetikus, de azért sem betegség, sem komolyabb sérülés nem hátráltatott. A március csúcsszuper volt, az április sem volt rossz bár baromi rendszertelen és hektikus lett. Egy kis jobb térdfájás próbálta cincálni az idegrendszerem, de egyelőre úgy látszik, hogy nyerésre állok. Volt már idén egy terepmaratonom, két ötvenesem és egy Mátrabérc telesítésem jóérzésű PB-vel. Harmincasok is akadnak, félmarcsikból meg néha hetente több is összejött.

Irracionálisan nézve viszont szinte ólomsúlyként teper le egy százas gondolata. Jó-jó egy ötvenes, de még egy kör belőle... Ráadásul milyen idő lesz abból?!
Idő?
Időjárás.
Ahogy most kinéz, sajnos meleg lesz. Baromi meleg. A közelmúlt esői és a hirtelen beköszöntő meleg elég fincsi kis egyveleget fognak alkotni. No, ez pont a gyengém.
Tudok majd enni? Inni? Megemésztem?
Elfogyok... már a gondolattól is.
Mi lesz a térdemmel?  Futottam pár napot leragasztott jobb térddel. Jobb volt. Elvileg csütörtökön megyek is, hogy mindkettőt összetákoljuk a versenyre, de kell ez? Jó ez? Van értelme?

Aztán a másik percben mindez gyerekjátéknak tűnik. A nagy feladat az, hogy a kérdéses időben pont a pozitív gondolatokat erősítsük a negatívok terhére.
Ez is egy játék.
Ez is egy feladat.
Mit sem ér a sok edzés ilyen muníció nélkül...

Külön sakkozás, hogy mit vigyek. Legszívesebben a kötelezőkön kívül nem sokat cipelnék. Ha minden jól megy, akkor a saját tervezésű batyum is összeáll addigra, de nem lesz időm, hogy kipróbáljam. Vigyem? Rögtön élesben?

A kajakérdés külön fejezet.
Még mindig...
Az ötveneseken a kóla-datolya duó jól működött, de mi lesz ötvenen túl?
Tényleg.

Mi lesz ötvenen túl?

Lehet, hogy mégsem erősít...?

Zavar a zűrben!

A hétfői körözés után ugyan meg nem fáztam, de valami egész furcsán elromlott bennem.
Totális kedvtelenség, fáradtság, nulla motiváció.
Szerdán még ugyan rávettem magam az átöltözésre, de végül kis téblábolás után mégsem mentem el futni. Ilyen sem volt még soha.
Annyira nem volt kedvem, hogy szinte megijedtem már magamtól.
A négynapnyi hosszított hétvége minden perce be van osztva, ez sem teccik annyira, de ennyi rokon és gyerek mellett ez vhol természetes is. Csak most pont nem a pihenésről és töltődésről bír szólni ez a pár nap.
A mai reggelt is még úgy terveztem tegnap, hogy reggel megpróbálok elmenni legalább egy rövid körre. Ehhez képest úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Az ágyból alig bírtam kikászálódni, nemhogy futni...
Holnaphoz egy hétre T100.
Tegnap kicsit fociztunk az uszis srácokkal.
Nyomtam 5*15m-t.
Elég volt.
Bőven...