Alkotmány

Húúúúúúúúúúúúúúúúúúú ezt már le akartam nagyon írni, ide, nagyon...

Az olaszországi út előtti délután volt még egy tervleadásom. Épp várakoztam az önkormányzati irodán, mikor is kezem be akad új Alkotmányunk.

Csilivili nemzeti színű szalag, keménykötés miazmás...


Beleolvasgattam és néhány okossággal lettem gazdagabb.
Pl. szégyen szemre most, 40 év után tudtam meg, hogy mit is jelöl a piros-fehér-zöld szín a nemzeti lobogón.
Mit is?
Piros - erő
Fehér - hit
Zöld - remény

Első olvasásra nem is tűnt rossznak...
Aztán kicsi elgondolkodtam és a következő napok jutottak eszembe. Tudom-e, tudnám-e ezt útravaló gyanánt magammal vinni?
Nem.
Egész pontosan nem elég ez.

Számomra aki hisz, az remél és aki remél, az többnyire hisz.
De ez nem is fontos.

Erős vagyok, és hiszem, remélem, hogy célt érek.
Elég ez?
Nem.

AKARAT! Ez kell. AKARNI KELL!

A sültgalamb nem fog a szánkba repülni hiába vagyunk erősek és hiába papi gúnyában esdeklünk.
Talpra Magyar!

Hajrá Spartathlonos magyar csapat!!!!!!

Heti jeles

Azt kell mondjam, hogy régóta várt hetet hagytam magam mögött!

Nem, nem a fogászatot vártam ennyire :))...

A futást...
Az olaszországi szupport nagyon mennyei volt, de nem sok kocorászással telt. Így összejött 10 futásmentes nap. A héten volt időm, kedvem, energiám pótolni. Nagyon jó volt.
Mondjuk a 11 hónapja várt szeptember is teljes valójában beköszöntött, így nem lehet okom panaszra.

A számok is jókat mutatnak, szóval töretlen optimizmus hajt előre, hátha lesz még idén normálisan teljesített versenyem.
Most egyelőre a P85 néz ki ilyennek, de hosszú még az év.

Hogy mentális felkészülés is legyen, a hét végére ott a Spari!!!!

Közben minden nap foglalkozom egy kicsit a TDG beszámoló írásával is, de nem egyszerű filmet válogatni/vágni/feltölteni és írni egyszerre.
Nem is igazán tudom, hogy képzeltem ezt odakint? Biztos nem ennyire cizelláltan...



A mai fogászat egy kicsit azért megzakkantott, de remélem holnap tudok edzeni. Minden esetre papírforma szerint sokkal jobban kéne fájjon, meg kéne dagadjon, meg ilyenek.
De mégsem...

Azért legalább van látszatja az edzéseknek és erőnlétnek...

HOKA

És igen.
Én is...
Az első reakcióm az volt, hogy lehet, hogy jó, de ezt én nem veszem fel. Sárga, bilikék, fehér színek, holdkompos talp. Na neeeem, ezt azért mégsem...

Az olasz kaland előtt Futótársam vett magának egy rég áhított HOKA-t.
Feketét.

Felpróbáltam és bár nekem általában 1/2 számmal nagyobb kell a cipőkből mint neki, meglepődve tapasztaltam, hogy ebből az US 12,5-es is jó.
Ebben a színösszeállításban nem is volt elviselhetetlen. A fekete slankít, vagy mi...
A 155 EUR-os árat 139-re alkudtuk, de ez még a kedvezményes váltással is 37530 HUF. Ennyit én nem tudok/akarok adni egy cipőért.

Ennyiben is maradtunk.

Aztán hazaérkezésünkkor derült ki, hogy akarom, nem akarom, nekem lesz ilyen, mivelhogy kaptam egyet. 10 napos fizetett nyaralásért, élményfürdőért és pihenésért még jár ez is...
Azóta is nehezen békélek meg a gondolattal...

Ilyen:

Batár persze, ekkora méretben mi nem az...

Ami meglepő, hogy csak 394 g/db! Az újonnan befogott Wings 2-m 458 g/db!!!!
Ez ugye egyből 128g spórolás.
Azért ez bazisok.
Nem mintha számítana, de azért jó leírni :).

Volt olyan kellemetlen, nyirkos, vizes, köves szakasz, ahol én három, emberes zakóval jöttem le, futótársam meg meg sem csúszott. Ebben persze benne lehet, hogy én fickósabban mozogtam ő meg inkább csak tipegni bírt, de azért megemlítem, mint jelenséget. Remélem később majd beigazolódik a pozitív gyanú...

A talpa pedig nem egy hardcore mitázatú darab, mégis:

Csillapítása elég extrém, ezt talán kár is mondani, hisz a látvány magáért beszél:

Egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy élesben is kipróbáljam, a lelkemnek még szoknia kell a látványt :).
Szobában kényelmes, szellős, pihe-puha.
A csillapítása végett a boka, térd védve van, számomra csak az a kérdés, hogy az alsóbb ízületekről levett terhelést, nem a csípő, medence, gerinc kapja-e meg?!

Ezek a túlcsillapított cipők kicsit olyanok, hogy a legbénábbak is tudnak benne futni, csak épp nem biztos, hogy jó ez nekik.
Mármint nekem.
Ha fáj megállok és pihenek.
Ha nem fáj, mert megvédi a cipő, akkor nem állok meg, s talán ez nem épp jó hosszú távon. Egy nagyobb ízület, többet bír, de attól még kopik...

Titkon talán azt remélem, hogy beválik, s ha igen, akkor az aszfaltos szenvedések is elmúlnak és nyílik egy kiskapu.
De mifelé is?

Éjjel

Éjjel két óra.

Az Aosta-völgy kis mellékágában vagyok, egy pirinyó falu szélén.

Futótársamért indulok, aki feltehetőleg elég rossz bőrben halad felém, nagyon várja segítségemet.

Hideg van.
Egész pontosan nincs is nagyon, csak én vagyok meglehetősen fáradt. Inkább aludnék, de most nem pihenni jöttem. Nekem dolgom van, nekem itt küldetésem van. Segítenem kell.

Felöltözöm és egy kis üveg vizet, videó kamerát veszek a kezembe. Sose lehet tudni, ugye. Ha jó kép nem is, de hangfelvétel még készülhet menet közben...

Elindulok.

Először a házak közötti aszfaltos utcán, majd kövezett kis utcácskákon haladok felfele. Néhol kifejezetten meredek.
Kis közökben, falusi csapásokon haladok. A versenyt jelző kis sárga zászlócskák irányítják utamat, bár visszafelé néha nem egyértelműek a jelek.

Az égbolt tiszta, a telihold magasan ragyog felettem. Éles árnyékom követ, nem vagyok egyedül. Lekapcsolom a fejlámpám mert annyira ridegnek és idegennek érzem a fényét.

Csend van.
Néma csend.

Vagyis dehogy, a csend csak bennem van, a szűk völgy mélyén bővizű patak folyik. Tompa morajlása mindenhova eljut. Hozzám is, de ennek ellenére teljes csendet érzékelek.

Egyedül vagyok, körülöttem egy lélek sem mozdul.
Vagyis dehogy. A házak mélyén emberek alszanak. Egy népes mezőnyű verseny útvonalán járok, bármikor találkozhatok valakivel. Ennek ellenére teljes a magányom.

A hold olyan erősen világít, hogy jól olvasható órámon a 2:15-ös időt.

Egyenletesen haladok.
Érzem, hogy ez az út már évszázadok óta járt, használt lehet. Éles kis kavicsokból, nagyobb görgeteg kövekből rakták ki, tán több száz éve.
Mellettem a mélyben a patak, a mederben autó nagyságú lekerekített kövek. Felduzzadt tavacskák, kis csobogók, vízesések. A holdfény a mogyoróbokrok között sejtelmesen világítja meg a látványt. Másik oldalamon alacsony, mohás kövekből rótt támfalacska. Mögötte hátsó kertek, gazdasági udvarok, vagy épp kaszálók, konyhakertek sora.

Miközben egyre feljebb haladok szinte átélem azt, ami ezen az úton valamikor is megtörténhetett.

Hógolyózó fiúkat látok, akik az iskola végeztével az úton hazafelé megállnak egy kis játékra. Itt mellettem vannak, áthaladok közöttük.

Öregember hajt egy szamarat. Rekkenő hőségben, nyár derekán. A szamár nehezen kapaszkodik a köves úton. Megállnak és egy koros fa árnyékában keresnek menedéket.


A patakban fiatalok ugrálnak. Önfeledten fürdőznek. Végre megérkezett a nyár és nincs más dolguk, minthogy élvezzék az életet.


Ősz van. Színes falevelek között halad nagypapa és unokája. Lassan mennek, néha egy-egy szót váltanak. A kisfiú inkább a patak felé menne, az öreg inkább leülne pihenni. Nem tehetik, vasárnapi ebédre tartanak, nem késhetnek.

Ilyenek jutnak eszembe és szinte magam előtt látom a kis történeteket. Annyira élő és annyira időtlen a környezet amiben haladok, hogy szinte bármikor lehetek.

A körülöttem lévő hegyek, a hatalmas, víz koptatta kövek, a patak, az ösvény, az épületek mind-mind időtlenségbe merevítenek.

Nem is kell lélegezzek, nem is kell gyalogoljak, mert annyira beszippant ez az időtlen érzés.

Így haladok futótársam felé.
Egy ház udvarán megyek épp át. Az asztal és székek között visz az út. Az asztalon még az ottfelejtett játékokat is látom, mintha az imént keltek volna fel a háziak. Gondosan letakart áfonyaültetvény, kis ciszternák sora.

Nem hiszem el.

Én.
Itt.
Egyedül.

Futás is van ám

nem csak szomorkodás!!!!

A héten olyan kedves invitálást kaptam pár Spartathlon-ra készülődő futótól, hogy félretéve aszfaltfóbiámat, péntek éjjeli Tata-Bp.edzésük, Tarjántól-Perbálig tartó szakaszára csatlakoztam hozzájuk.

Komolyan mondom, ha ez a Spari éjjeli dolog lenne, akkor még el is gondolkoznék rajta :)))...

Nagyon jó volt!

Az elején nagyon furcsa volt a visszafogott tempó, de egy fél óra alatt ráéreztem én is. Éjjel, csönd, tökéletes futóidő... Nagyon furcsa volt nem állandóan a lábam elé bámulni. Még nézelődni is lehetett volna, ha láttam volna valamit a körülöttünk lévő tájból...
Futottam már erre, csak épp ellenkező irányban. Tavaly kora tavasszal.

Nagyon féltem, hogy valami megint közbe jön, de nem. Csak másnap éreztem az achilleszem. Ropogott és kerregett megint, de most a bal lábam. Ott még nem volt ilyen...
A családi kirándulást így elég szelídre vettem és a ma reggelre tervezett börzsönyi szaladásból sem lett semmi. Remélem pár nap alatt helyre jön, mert az Alpokba nem szeretnék sérülten kimenni.

A kintiekhez összedobtam ezt, hogy legyen hova irkálnom majd kintről.
Az UTMB óta eltelt pár nap index fórumos megnyilvánulásai egyértelművé tették, hogy oda nem fogok feltenni semmit.
Ugyan akkor meg a többség megérdemelné, hogy kapjanak híreket.
De miért is?
Miért olyan evidencia, hogy nekem bárhol is be kellene számolnom, vagy bárkit is tudósítanom kéne?!
Bár tudom, hogy Fridit nagyon segítené az itthon maradottak szurkolása.
Szóval megint reménytelen a dolog...

Kis magyar...

1.

Semmi sem változott az elmúlt esztendőkben ezen a környéken. Semmi.
Tűz az augusztusi nap.
Rekkenő a hőség.
Az aszfalt út mentén hepehupás, murvás sáv. Néhol szemét és cigarettacsikkek hada.
Az út egyik oldalán építkezés, az ezzel járó kosszal és lehangoló lepukkantsággal.
A másik oldalon a kései nyár minden nyomát magán viselő, elhanyagolt kemping. Rozzant drótfonatos kerítése hiányos, néhol foltozott.
Az utca végén a Balaton kék csíkja tűnik fel.
A levegő poros, a ritkán elhaladó autók fojtogató szmogfelhőt hagynak maguk után.
Talán, mintha kabócák ciripelnének és egy rossz balkáni roncsfilm díszletei között érezné magát az ember.

De mégis.
Valami megváltozott.

Az út szélén egy erősen elhasznált műbőr szék álldogál.
Alatta egy felbontatlan üveg vörösbor.
A széktől nem messze egy borotválatlan, hiányos fogú és öltözetű ember topog. Kezében zsebszámológép.


Fotózni kellene.
Meg kellene örökíteni ezt a valószínűtlen pillanatot, hisz 2011-et írunk.
Az Európai Unió területén járunk.
Egy papíron civilizált országban.
A változás korát éljük.

Ennek a bizonyítéka a tábla is:


Fizető parkoló.

2.
Ma jöttünk haza Nagybörzsönyből.
Családi program volt.
Évek óta az óvodával megyünk közös 1-2 napos kirándulásra a környékre. Eddig Kemencén szálltunk, most az itteni Ifjúsági szállóra esett a választás.
Elég foglalt a hely, alig találni szabad helyet a naptárjukban.

Lehangoló.

Gyerekek számára használhatatlan, néhol veszélyes játékok.
Padokból kiálló szögek, földből kikandikáló vasdarabok.
Igénytelen, rosszul kivitelezett burkolatok, járdák, lépcsők.
Tákolt épületek, festéssel egyben tartott szobák.
A zuhanyrózsák 2,5m magasan, nehogy egy gyerek le tudjon tussolni alattuk.
A gyep helyén lévő kaszált gyomtársulásra pár autó hajthatott mikor még sár volt, így olyan buckás volt a terület, hogy semmilyen mozgásos játékra nem volt alkalmas.
A külső környezet poros és koszos.

Rémisztőleg ható környezet.
Ifjusági Tábor.
Bravó!
Neveljük az ifjúságot...

Nem lehet nem jobban csinálni...

3.
Nagybörzsönyben érdemes egy sétát tenni. Tettünk is.
Megtaláltuk ezt a kis lakot is.
Már régóta tervezem, hogy meglátogatom. Legutóbbi futásomkor majdnem be is csábultam.
Most családostul mentünk.
A bolt és a kávézó rendben is volt. A WC külön csillagos 5-öst érdemel! A régi, nyitott tűztérben helyezték el, nagyon szellemes kialakítással.
Csodás.
Ez is.
Lehet nézelődni és meg lehet nézni az 'üzemet' is.
Gondoltuk, hogy bekukkantunk oda is. Először az alkalmazottként dolgozó eladó mesélt, majd megjött az idő közben fel-fel tűnő gazda is.

Az első kérdésemre majdnem lehülyézett, aztán csak simán prosztó volt.

Olyan kontraszt volt az eredeti ötletű családi vállalkozás és az élőben megjelenő tulaj házaspár között, hogy majd seggre ültem. Kövér vadkan. Még röfögött is...

Ismételten arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs olyan kétkezi tevékenység, amiből ne lehetne itthon megélni.
Olyan fokú a butaság, prosztóság ebben az országban, hogy minimális erőfeszítéssel is nagyságrendekkel lehet az átlag fölött teljesíteni.

Leköltözünk vidékre.
Nem 100, csak 20 féle lekvárt főzünk, 5 féle szörpöt gyártunk. Ha e mellett nem vagyunk ultrabunkók, akkor már olyan előnyünk van, hogy mienk a világ!

Elszomorító...

Lassan tényleg

eljöhetne az a szeptember.
Nagyon várom már, mert kibírhatatlan ez a rohadt kánikula.
Ma futottam 2ó-t és rendesen megdőltem. Egész nap nem tértem magamhoz. A rosszullét határán lavíroztam. Ennek nem igazán látom értelmét. Bár jó lenne gyűjteni a kiliket, de nem hiszem, hogy ilyen időben ennek túl sok sportértéke lenne.
Pláne mióta ebbe beleolvastam, megnyugodtam....

Kétszer is voltam mostanság a Börzsönyben némi szintet összeszedni. Egész jól sikerült. Főleg a múlt szombati mutatványom lepett meg.
'Ámátőr az erdőben' címmel kellett volna egy posztot megereszteni róla.
Előző nap masszőrnél voltam (1. hiba). Kis szervezési baki miatt csak 11:00-kor indultam neki a hegynek (2. hiba). Mivel csodazsákom épp kölcsönadtam, így egy nagyon rég nem hordott övtáskára esett a választásom (3. hiba). Tettem bele zselét is, új fajtát, bár mostanság nagyon nem élek ilyenekkel (4. hiba). Ujjatlan pólóba mentem (5. hiba) és abba a futógatyómba, amiből még nem vágtam ki a gyári alsógatyát (6. hiba).
Tehát felkészültem rendesen, ezt a vak is láthatja...
Az első métereken kiderült, hogy az övtáska baromira zavarni fog, kényelmetlen és dörzsöl is. Nem gond, hisz csak 4ó környékére gondoltam...
Nagybörzsönyből szépen felkocogtam a NHH-re (némi kurflival persze), majd le Királyházára. Ettem, ittam ahogy csak tudtam, de baromi volt a meleg. Lassan fogytak a készletek. A zselétől majdnem hánytam, így inkább hanyagoltam. Szezámki morzsákkal próbáltam haladni. A Knégyzeten visszafelé már nem voltam jól. Ráadásul veszettül kezdtem kidörzsölődni a hónom alatt és a lábam között is. A Z- -n felmentem a Csóvira, majd egyre rosszabb állapotban vonszoltam magam (természetesen kerülővel) a NHH felé.
Be kell valljam, hogy a végén a turistaház előtt már sétáltam is.
Egy ismerős elkapott némi eszmecserére. A th-ban kólát, vizet és sós kenyeret töltöttem magamba. Ez némiképp helyre hozott. Együtt indultunk lefelé, majd rövid közös kocorászás után egyedül indultam Nagybörzsöny felé.
Terpeszállásban futottam.
Szép volt, mit mondjak...

Nagyon szenvedős és nyögvenyelős lett. Az adatokat megnézve viszont egészen meghökkentem.
5:07 alatt 1800m szint és 42 kili, ez magamhoz képest baromi jó. Mi lett volna, ha megy?

Ennek ellenére elég hullámzó a kedvem saját futásaimat illetően.
Még mindig csak nehézkes, súlyos és izzadság szagú. Nem habkönnyű lebegés, amilyennek lennie kéne és amilyen szabaddá tesz és újra futásra sarkall...

Nagyon várom már azt a 10 napot, amit Olaszországban fogok hamarosan tölteni. Próbálom majd kiélvezni a környezetet, már ha nem fog végig esni...
Nem igazán lennék futóbarátom helyében, mert 330 kili azért nem nagyon dob most fel.
Nagyon a helyében lennék, mert neki mernék vágni és mernék nagyot álmodni.
Lehet ebből jól kijönni?
Lehet egy ilyenből rosszul kijönni?
Akár így, akár úgy, de baromi nagy élmény lesz. Mindkettőnknek.

Épp most zajlik az UTMB.
Kicsit csodálkoztam, hogy előzetesen mennyire hidegen tud hagyni. Aztán persze most nekem is olyan lámpalázam van, mintha én is ott toporognék a rajtvonal mögött.
Remélem a jövő év nem lesz ilyen gyatra és el tudok indulni valamelyik távon.
És persze, hogy milyen jó, hogy nem tudtam/akartam nevezni. Mi lett volna velem egy ilyen futóévet követően...

Szeretnék végre futni egy olyat, amikor nincs orkán erejű szél, 20 foknál hűvösebb van és csak kicsit esik az eső.
Telhetetlen vagyok?



Szörnyű csapongó, összefüggéstelen poszt...

SZEPTEMBER

Már majd egy hete megérkezett kedvenc hónapom!

Reggel friss, harmatos levegő, gyönyörű kék ég, sok szélcsend, meleg de nem tolakodó nap, délben meleg de egyébként kellemes futóidő. Ajándék, hogy már ilyenkor megjött.

Ráadásul igazán el sem kezdődött nyaralásom be is fejeződött, így itthon élvezhetem ezt a csodálatos időt!

Most is kint heverészem a tornácon, ölemben a laptop, nézem a zöld kertet, madarak csicseregnek, macskák kerülgetnek...
Reggel 8-ra értem haza. Addig voltam már a péknél, futottam 75 percet, zuhanyoztam...
Közös kávézás, kakaózás.
Most az aprónép egy kis házi tojásért szaladt, mert épp ahhoz szottyant kedvünk.

Szóval nagyon jó elmenni nyaralni, de azért én itthon is nagyon élvezem. Ráadásul néha lehet egy kicsit dolgozni is...

A héten már futottunk egy fingatósabb 2,5 ó-t (meg kevésbé fingatósat, meg bringáztam is). Elég nehéz elhinni, de sikerült a Nagy-Szénás oldalában teljesen új ösvényeket találni. Kicsit átrendeztük depókészleteinket is, így most már ezen a környéken simán elfutkorászhatok pár órát mindenféle cipekedés nélkül is.

Nagyon korszakos hír, hogy elkészült a P85 film több mint fele!!!! Megtaláltam a zenét, és lebutítva a több mint 1000 képet és rengeteg filmet, sikerült kisebb megalkuvásokkal vághatóvá varázsolnom a nyers-anyagot. Ezzel is haladok!

Szóval aprómunka...


Pont most olvastam egy igazán megszívlelendő hasonlatot.

A fáknak is vannak vastagabb és vékonyabb évgyűrűi. Bőségesebb és szűkösebb periódusuk. Sok-sok év távlatából ezekről már csak maguk a gyűrűk adnak híradást, a hozzájuk köthető esetleges negatív hatások rég elmúlnak már. De maga az évgyűrű megmarad és bármilyen is, erősíti a fát.

Minden lefutott kilométerem és minden megmászott méterem az enyém. Lehet, hogy nagy trúváj most nem kerekedik belőlük, de egyszer majd jól jönnek, ebben biztos leszek. Ha másért nem, hát ezért mert a megélésük is annyi élménnyel gazdagított, amit máshonnan nehezen tudtam volna összeszedni.

Fog

Az idei évben többen és többször tanácsolták, hogy góckutatásra kéne mennem, mert az itt-ott búvópatakként felbukkanó sérüléseimnek tán vmi elhanyagolt gyulladás lehet az oka. Teljesen logikusan hangzik, ennek ellenére minden egyes gyógyulás csak elodázta, hogy belevágjak ebbe a dologba.

Számomra egyértelműnek tűnt, hogy a sort a fogászattal kell majd kezdeni. Éveken keresztül kínlódtam a fogaimmal, azok helyeivel... Aztán egy kisebb vagyon beépítése árán végül elmúltak a panaszok és én is inkább csak tologattam a fogorvosi vizitek időpontját.

Hosszú várakozás után végre augusztus elejére kaptam időpontot.

Elrebegtem kis mondókámat a tünetmentes protézisemről és a sportban szerzett sérülésekről. A doktornő jót nevetett és inkább hajlott korommal magyarázta a sérülések gyakoriságát. (Egyébként ő is sportol, versenyszerűen. Tudja mi a dörgés...)

Átnézte a fogaimat és dicsérte a kollegái munkáját, szinte alig hitte el, hogy milyen szépen dolgoztak már 10 éve is itthon.

Aztán az általam gyanúsnak vélt koronát azért megröntgenezte, biztos ami zicher... Dobott is egy hátast. Egy hármas korona gyökértömései gyakorlatilag hiányoznak. Olyan időzített bomba ketyeg évek óta a számban, ami bármikor robbanhat.

Nagyon megnyugodtam...

Szeptemberben el is kezdjük a rendrakást. 11-18-ig Olaszországban leszek, mert enyhén őrült futóbarátomat istápolom ezen a versenyen. Aztán 19-én becsüccsenek a fehér fotelba...

Ez pont jó, mert hosszú szünet után végre 24-én este szerettem volna odatenni magam a BÉF-en. Nem is lesz gond, mert addigra levésnek három koronát, kihúznak egy fogat. Ez jó, mert könnyebb leszek... A kérdésemre miszerint nem gond-e a verseny ilyen körülmények között, azt a választ kaptam, hogy nyugodtan menjek, mert a futástól gyorsabban gyógyul majd. Ha ő mondja, akkor biztos...

Ha nem a BÉF lesz az idei év kiugrása, akkor talán a Piros85...

Bár elég rosszul néz ki a naptárom, amibe október végéig csak kezelések vannak beírva...

Magas

hegyek között jártam.

Kb. ennyit írtam le pár nap alatt, meg, hogy ülepedőben.
Meg erre az erőtlen és életlen filmre tellett...


Kétszer futottam tök egyedül 3ó-t.

Az elsőnél elemi erővel fújt a szél a gerincen, a kiszemelt csúcs mellett meg elmentem, mert nem láttam a ködtől. Esett az eső. Térdig gázoltam a sárral kevert marhaszarban. A futás vége felé egyszerűen beleálltam egy patakba, levettem a cipőmet, zoknimat és lemosakodtam

Minden nagy ott. A szél, a köd, a hegyek, az eső. Az élmények is nagyok.

A második egyedül futásomkor kifejezetten viharos szél fújt. Kicsit tétováztam is, hogy mennyire közelítem a felelőtlenség határát. Aztán győzött a nem épp józan ész. Már késő délután indultam, így az idő is szorított. Néha esett, néha nem. Az első nagyobb lejtőn lefelé éreztem, hogy a körülmények és az idegen útvonal ellenére olyan anyaöle biztonságban érzem magam itt, a hegyekben, mint nagyon kevés helyen. Minden fa, virág, szikla, kiálló gyökérdarab ismerős. Mintha körülöttem minden csak azért lenne, hogy gyönyörködjem bennük, hogy élvezzem a látványukat, érezzem az illatukat. Ilyen környezetben az idő is máshogy telik. Elvesztettem a kijelölt utat, de egyáltalán nem riadtam meg, tudtam, hogy majd meglesz. És persze meglett. Közben az idő is barátságosabbá vált. Piszkosul jó volt. A hegynek nekiveselkedve olyan feltöltődöttnek, kipihentnek éreztem magam, mintha nem is negyedik napja futkorásznék, magamhoz képest egész sokat.

Szóval jó volt. Meg kell néha tapasztalni más dimenziókat, hogy legyen mihez mérni a sajátjainkat. Milyen is az erős szél, milyen igazán fázni, milyen igazán hegynek fel menni, milyen igazán egyedül, magunkra utalva úton lenni...

Ma futottunk a Pilis körül.
Piliscsévről indultunk.
A pincéktől.
Amikor visszaérkeztünk, épp elállt az eső. Enyhe idő volt. Friss, eső utáni, ázott erdei illat lengett. A szélcsendben csak egy-egy levélről leeső vízcsepp zaja hallatszott. Minden üde zöld volt körülöttünk, ágakon fűszálakon vízcseppek csillogtak.
Esteledett.
Olyan békés, meghitt volt az öreg pincesor, olyan örökkévalónak és mozdíthatatlannak tűnt, mintha mindig is itt lett volna. A Pilis tövében.
Egyszer el kell oda menni. Vinni egy pohár bort, kiülni és hallgatni a neszeket, meg a nagy semmit.
Erről beszélek.
Nem annyira lényeges, hogy ki és mit mond (pedig az).
A helyszín.
A keresetlenség a lényeg.
Egy sör, egy kis tűz, meg egy elégetett kolbász a kedvessel. Kis kavicsos part. Ha elfáradunk, akkor hálózsák és alvás. Ez fantasztikus!