...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2013. június 10., hétfő

Sűrű napok

Baromira elmaradtam az írással.
Ez persze megint akkor történik meg velem amikor sűrű napok jönnek.
Jöttek.

Rögtön június 1-én az UB.
Fájt, hogy nem mehetek, de gyorsan túl tettem magam a dolgon. Ezekben a lemondásokban már elég profi vagyok...
Aszófőn bakterkodtam a vasúti átjárónál. Pont elég volt.
Kicsit jelzést festettem, javítottam, kicsit pontot állítottam, kicsit álldogáltam, meg-meg áztam, aztán hazafelé még szalagszedéssel koronáztam meg a rövid napot.
Idén sokkal jobb benyomást tett rám ez a verseny mint eddig.
Sokkal több mosolyt, baráti gesztust véltem felfedezni. Kevesebb morcos fogcsikorgatást. Meg is erősítette indulási szándékomat.

Ezen felbuzdulva másnap rögtön bele is csaptam a lecsóba!
Már rég kinéztem magamnak egy közelben lévő rendezvényt, de mivel korábban azt gondoltam, hogy az UB közelsége miatt kihagyom, most megnyílt az alkalom a részvétel felé.
Sajnos a részvételi feltételeket böngészve megint csak a futók lehúzását láttam, így a vele egy időben rendezett TT-n való indulást fontolgattam.
Ha jól megnézi az ember, akkor azon kívül, hogy fél órával előbb indul a futó mezőny, semmi érdemi különbség nincs a két rendezvény között. Hja....  az érem a végén... nekem ennyit nem ér meg a különbség.
Szóval egy kis bejárásra gondoltam és nem is tettem rosszul.
Csak átruccantam Tótvázsonyba és a Hajagos-völgyben tettem le az autót, mert itt a kék sáv keresztezi a műutat. Eddig ismerem a jelzést, de innen nem.
Katasztrófa volt.
Már a Kis-Gellára vezető úton eltévedtem és attól kezdve kb. minden kanyarban.  A Nagy-Gella is horror volt, majd utána a régi térképemnek köszönhetően még egy magán lovardába is befutottam. Dzsungelharc és idétlen jelzések. 1óra alatt 6 kilit tettem meg és vérzett mind a két lábszáram, hemzsegtek rajtam a kullancsok és tökömkivolt.
Nagy-Gellan után a jelenlegi...
...és az általam követett régi jelzés...
Nem keseredtem el, hisz ezt újrakezdő kocogásnak könyveltem el. A nagyobb zuhét is megúsztam, épp hazaértemkor szakadt le az ég.
Délutáni családi szieszta gyanánt pedig visszamentünk és járhatóvá tettük a Nagy-Gella ösvényeit. Bozótvágó, fűrész, metszőolló, meg persze gumicsizma, ezek voltak a barátaink.
Ilyen volt egy 'ösvény'...
Hétfőtől meg elkezdtem szépen kocorászni.
Visszanéztem a futónaplóm és majd lehidaltam.
2 éve, azaz két éve nem volt olyan hetem amikor 6 napot futottam volna!
5 napos futóhét is alig akadt.
Nem hittem volna, de a tények ott figyelnek a gépen, nincs mese.
Ha megkérdeznek, biztos sokkal több alkalomra emlékeztem volna.

Nekiálltam, hogy kiköszörüljem a csorbát.
Kértem edzéstervet is, biztos ami biztos alapon...
Voltam ezen a már említett csoda Ampli-fitnesszen is. Baromira lemerített és olyan fáradt lettem egy-egy alkalom után mintha terhestornáztam volna. Izomlázam talán nem volt, de baromira leszedált. A szép emelkedő napok után aztán pénteken egy teljes KO-ba futottam bele.
Reggel még rázattam magam, aztán nem ettem eleget és volt dolgom nap közben is elég. Délben ettem egy keveset, de ez délutánra már lement és öt perc futás után már a minimum pulzusértékért küzdöttem. A Király-völgyben, a csodálatos patak mentén, a délutáni beszűrődő napsugarak között bénáztam, majd bele kellett sétáljak az 1%-os emelkedőbe. Csak mákos tésztára tudtam gondolni. Olyan éhes voltam, hogy az nem is igaz. Csak a zabálás járt a fejemben, semmi másra nem tudtam koncentrálni. Ilyen még nem történt velem. Nem voltam rosszul, csak nem volt erőm és megvesztem az éhségtől. Haza is telefonáltam, hogy hátha így nem kell majd annyit várnom az életmentő szélesmetéltre...

Persze megmenekültem.

Szombaton aztán hajnalban elmentem, hogy kiköszörüljem a csorbát.
Reggel 5-kor indultam. Csodálatos reggel volt. Friss, tiszta, napsütéses. A Király-kúthoz érve nagyot ittam, mosakodtam, majd még egy hurkot is beletettem, hogy megcsodálhassam a tihanyi-félszigetet kora reggeli fényben. A második Király-kút érintésnél három idősebb sporttárssal is összetalálkoztam. Épp tornáztak és invitáltak, de én inkább hazafelé vettem az irányt. Jó két óra volt, nagyon kellett testnek, léleknek egyaránt.

Délután aztán már a Komjádiban ültem, mint ahogy vasárnap reggel is. A kölköknek volt versenye megint, nem lehetett kihagyni, pazar élmény volt.

Viszont a kemény lelátó nem igazán ízlett a hátsómnak.
A héten a lányokon végigvonuló betegség is bepróbálkozott nálam, ezt is éreztem. Ez így együtt megint helyre tette a derekam. Érzem a bal forgóm, mint a T100-on, csak most nem kellett hozzá 80 kili...

A mai Ampli-fitnessz már szörnyen szenvedős volt. 20 percig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt. Mintha sokkolóval rángatták volna az izmaimat. Szörnyű emlék marad...
Délután a masszőr megkínzott és forró tűkkel böködött...
Mondjam még...
Megint szarul áll a bal felem.

Én ezt leginkább ennek a nyomorult betegségnek tudom be, ami ugyan nem nyitott frontális támadást, de azért bennem bujkál és próbál aknamunkát végezni.

A héten aztán beütött a rég várt - frászt várt - ménkű.
Valami fészbúk oldalra linkelték a blogot.
Majd frászt kaptam, amikor azt láttam, hogy mennyi a látogatottság!
Gyorsan letiltottam a publikus hozzáférést...
... és próbáltam magamnak megfogalmazni, hogy miért is nem akarom, hogy többen olvassák ezt a blogot. Aztán hosszas indokkeresés és sok-sok érv felvonultatása után arra jutottam, hogy CSAK. Nem kell megindokoljam, és nem is tudnám tömören összefoglalni.
Viszont az én kis fészkem, az én kis koszom, az én kis nyűglődésem.
Az enyém.
Az enyimééé!

És azért nem akarom, mert CSAK.

Mert nem akarom, hogy bárkinek is bármivel is tartozzam, hogy bárkik, bármit tőlem elvárjanak, hogy bennem, tőlem reméljenek valamit...

Épp elég, ha saját elvárásaimnak nem tudok megfelelni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése