Té 100

Nem maradt más hátra, mint várni az égi jelet.

Emlékszem, hogy 2010 nyarán ez rizs alakjában jelent meg.

Péntek este készültem, hogy egy kis flaskába töltsem 4-5 citrom levét. Sajnos ritkán találok igazán kedvemre valót ebből az elég mindennapinak mondható gyümölcsből. Azt szeretem, aminek a belseje és a leve is zöldes színűbe hajló. Az íze is ehhez passzol. Nem édesen, hanem karcosan savanykás. Szóval kezdtem felvágni a citromokat és láttam, hogy ezek OLYANOK!
Megnyugodtam.
Tehát zöld utat kaptam...


9:00.
Elindulunk a Klébiből.
Csöpög, aztán esni kezd. Ez igen, csak tartson ki!
Valahol közép tájon lehetek. Elég sokan voltak előttem, amikor még láttam őket.
Remete-hegyen rákezd. Esik, úgy igazán. Asszem a zöld citrommal együtt ez már tényleg megnyugtató jel.
Nem rázkódik, nem lötyög, nem zizeg és nem húzódik semmi.
Csendes haladás.
Az ilyenkor szokásos korai hörgések körülöttem. Páran kicsit korán kezdik a végső hajrát...
A Nagy-Szénásról lefelé csúszós sár, de gond nélkül megy.
A topán is és én is a helyzet magaslatán :)!
Innen hajdan volt hazai pálya. Minden kanyart, bokrot és fát ismerek személyesen. Jó lenne kicsit lendületesebben menni, de most nem vár az autó Piliscsaba határában, hogy haza vigyen...
Kezemben már a gumimacis zacsi és lassan eszegetem a trópus gyümölcseit. Mellé egyelőre víz, semmi úri huncutság.
Próbálok előszedni az emlékezetemből valamit erről a részről, de tényleg semmi, azon túl, hogy a telkünk mellett elhaladva konstatálom, hogy már füvet kellene nyírni...
Cséven csak csippantás, egy pohár kóla és irány tovább.
A kéken felfelé néhol gyaloglásra kell váltani a sár és az előttem csúszkáló sporik miatt, de azért megy szépen. (Többször is bevillan, hogy Kékvirág szerint csak a tapasztalatlanok futnak itt. De miért? Tényleg erre a részre gondolt? Áh, kizárt, ez annyira fincsi terep...)
Klastrompusztán a kék kutat látva egy kicsit elbizonytalanodom, de arra gondolok, hogy ha az előttem lévő két tag közül valamelyik odamegy, akkor én nem, mert várni nincs kedvem.
Odamegy.
Mind a kettő.
Jó, akkor én meg tovább.
Gyaloglással tarkított kocorászás felfelé. Hárman kerülgetjük egymást. Egy hetvenötös, meg - mint a beszámolójából később kiderült - Csermanek. A Pilis-nyeregben valami okán én ellépek és egyedül kezdem meg a Fekete-kövek felé a kapaszkodást. Az idő közben elálló eső helyébe köd lép. A koros bükkök vaskos törzsei és a májusi üde zöld lombozat között sejtelmesen szűrődnek át a nap sugarai. Csodálatos fények és árnyak vannak körülöttem. Már ezért megérte eljönni. Ha most leülök és nem megyek tovább, akkor már pozitív az egyenleg.
De én tovább megyek.
Csak ezt a pici szakaszt nem ismerem az egész útból. Kicsit kapaszkodósabb, meredekebb részekre számítok.
Tóth Attila jár előttem. Nagyon egyenletesen halad. Nem lenne rossz vele maradni, biztos nem megy rossz időt.
Meg egy női versenyző. Hmmm, ki lehet az?
Ráfordulunk az aszfaltra, ez kicsit nyugtatja az agyam, mert nem kell folyamatosan a lábam elé bámulnom.
Dobogókő 3:27.
Bakker, ez 10-es átlag! Nem is gondoltam volna.
Gyors kulacstöltés, pár szem sós keksz és két korty az ide depózott házi eperszörpből. Sajnos több nem megy le, pedig szeretem, de most mégsem.
A tervezett kalcium/C-vitamin/Panangin mixet elfelejtem bevenni. Mindegy, majd Dömösön.
Idáig egy zacsi gumicukor, meg egy csokis szelet fogyott el. Nem sok, de folyamatos kis nyamnyogás mellett elégnek bizonyult.
Indulok neki a piros sávnak. Én tudom merre, de jelzés nincs, aki most van itt először, az nem tudom miből zongorázik, mert a partitúra kissé hiányos...
Pár lépés után látom, hogy halad előttem valaki.
Nini, a női versenyző!
Húúú bakker, szépen mozog!
Netán ő lenne Bobák Helga? Lehet. Bár azt nem tudom ki Bobák Helga, de a neve ismerős. A lábai azért szépek...
Egyenletes, nyugis tempóban haladunk.
Kis gél, kis korty, kis vitamin, kis izó. Kimért mozdulatok, profi kivitelezés.
No nem én. Ő.
Lazán kocorászunk és én azon gondolkodom, hogy mennyire zavaró lehet, hogy én itt zakatolok csendesen a nyomában. Sajnálom. Jó, néha mellette is haladok, de inkább mögötte.
Most mondjam, hogy nem csak a lába szép...
Zuhanunk a Tost-sziklától lefelé és én kezdem érezni, hogy az esztétikai élvezeteket kezdik beárnyékolni vegetatív funkcióim.
Úgymint emésztés.
Úgymint hascsikarás.
Szakó-nyereg? Semmi susnya.
Nagyon lazán ereszkedünk, így van esélyem, hogy esélyem legyen...
Átkelünk a létrán, a tarvágáson! - jajjj nekem, tarvágás! - megint létra...
Itt egy enyhe balosban sodros jobbost veszek és csak hosszú évek rutinja ment meg egy komolyabb, szégyenteljes balesettől...
Pont három percet vesztek és ahogy látom 3-4 spori halad el közben.
A boxsusnyából visszatérve érzem, hogy micsoda könnyebbség csak a futásra koncentrálni. Próbálom erősen érezni, hogy milyen jól vagyok, mert attól félek, hogy a Vadálló-kövek felé nem lesz ez így.
Dömösre beérve várom már a kék kutat. (A zarándok utakon a szent helyeket megjelölik. Itt a zarándokok  letérdepelnek és fejelt hajtanak. Mi terepeseknek is ezt tesszük, azzal a különbséggel, hogy a mi szent helyeinket kék kutak jelzik...) Tehát letérdepelek, fejet hajtok és engedem a nyakamba a hideg, friss vizet. Dobogókő óta ugyanis nemhogy elállt az eső és felszállt a köd, de még kis napsugárfoszlányok is elő-elő bújtak, amik láttán azért nem lett jobb a kedvem...
Szóval zuhany.
A ponton kóla/víz fröts, sós keksz
A kalcium/C-vitamin/Panangin triumvirátusból leküldök egy egységnyit. Hátha ettől nagyon ott leszek a szeren.
Másodperceket töltök csak el és már indulok is tovább. A beszámolók alapján várom - dehogy - az aszfaltot és kellemesen csalódom, hogy nem azon, hanem az erdei ösvények kell tovább haladni. A hegyi szakasz beszállójánál utolérem  Pész Attilát. Kicsit untatom szegényt, de legalább nem figyelek a mászásra. Közben megint a Pilis-nyereg óta ismerős piros pólós 75-ös emberke ér be és halad el mellettünk. Szegény Attila küzd derekasan, de a dózerút keresztezésénél nem bírja tovább a szófosásom és inkább taktikusan elköszön, tovább enged.
Lassan haladok, de folyamatosan. Érzésre egész gyorsan megyek és nem is csinál belőlem fasírtot. A Prédin Zsotyeket ölelgetem hátha össze tudom koszolni szép sárga kabátját. Rezzenéstelen arccal tűri. Itt megint ködös az idő, szerencse, hogy a nap megkímél. Lefelé megint beérem Csermaneket, hogy ő megint visszelőzön Tövis-hegyen, hogy én visszavisszaelőzzem a Kis Rigó előtt. Tóth Attila is képbe, majd mögém kerül.
A Kis Rigónál kék kút, térdeplés, főhajtás, zuhany... Lúdtalpmegmontahogyhűtenikell...
Féltáv (2.0-ás, új verzió)  5:30.
Jessszoké! (Hogy csak klasszikust idézzek.)
Űberkirály!
Sohanemhittemvolna!

Jól vagyok!
Emészteni, futni, mosolyogni tudok.
Van nálam száraz WC papír - tehát gond nem lehet!

A ponton elszürcsölök egy levest, Döme segít a depóból csomagolni. Kóla/víz fröts meg pár darab banán. Közben feltöltik a kulacsomat is, amibe egy kis citromlevet is teszek.
A pontról kifelé menet még belehúzok a kulacsba. Annyira rossz az íze, hogy megint bele kell igyak, mert ezt nem hiszem el. Műanyag, gumi és műgyanta ízű citromos víz. Bakker, jó, hogy több a kili, meg a szint, de vegyi támadásról nem volt szó... Ennek ellenére nem megyek vissza, mert, mert, mert én kemény vagyok, na!
A faluban összetalálkozom egy pitbull-tacskó keverékkel, de elég koros példánynak vélem így éppen csak lelassítok mellette.
Elkavarok a faluban.
Nem vicc!
Még szerencse, hogy ismerem ezt a részt...
És tényleg, ha tudom hol kell keresni a jelzést, akkor találok is belőle párat. A kereszteződés után! van belőle. Ügyes.
Azon gondolkodom, hogy Lúdtalp annó itt azon gondolkodott, hogy ez egy töltekezős, de vigyázós rész. Ésszel, de a lejtőt kihasználva kell haladni.
Ennek szellemében csorgok lefelé.
Hoppá!
MegintBobákHelga!
Mire megpillantom, már utol is érem, de nem nagyon forszírozza, ez látszik. A lábát fájlalja, én meg a gyors búcsút. Kicsit lejjebb még egy sporit begyűjtök. Élvezem a helyenként saras részeket és gyermeki örömmel csattogok végig a dagonyák közepén. Kiérve az aszfaltra kicsit aggódni kezdek, mert kezd kisütni a nap. Ha ez igazán rákezdi és hegymenetben bekeményít, akkor a visegrádi kálvária mellé egy terepfutó emlékhely is befigyel az tuti.
Az aszfalt jó tempóban megy. Medzsik ahogy azt -balázs- írta!
Az az egy aggaszt, hogy lejtmenetben nem akaródzik enni, pedig kéne. A kálvárián már hiába tömöm majd magam, előtte is kellene valamit nyomni.
No, majd a piros hszögön! Jó hogy van ez a kis hurok. Nem nagy, de pont egy rövid falatozásnyi időt enged és mér árnyékos is.
Csanyaegyisten!
A balos előtti réten látom, hogy gyerekek játszanak. Leszaladnak a patakhoz és egymást lövik vízipisztollyal. Ez kell nekem!
Oda érek és kérem, hogy végezzenek ki. Kicsit furcsán néznek, de aztán megenyhülnek és sajnálkozva közlik, hogy nincs muníciójuk... No, ez az én formám, akkor majd később hullok el.
Felfelé terv szerint eszem, de olyan rövid az emelkedő, hogy csak egy fél szelet tud lemenni. Gyors ereszkedés, majd kék kút, térdeplés, főhajtás, zuhany... Sőt! Térdeplés helyett négykézláb mászom a csap alá... Lúdtalpmegmontahogyhűtenikell...
Itt már tényleg melegem van.
A ponton megint a szokásos fröts meg pár szelet banán.
A Kálvária nyugodt falatozással és ivással telik. Hat napja még itt kocorásztam, de most valahogy nem visz rá a lélek, tudván, hogy fentebb sokkal ideálisabb pálya lesz bekészítve.
Azérhosszúez...
A parkolóban csak kék csap van, így itt a térdeplés helyett csak főhajtás dukál, de azt nem hagyom el. Kulacsot maxra töltöm. A parkoló kijáratánál! találok jelet, hogy tovább az aszfalton. Még szerencse, hogy bejártam...
Innen nincs mese, futni kell. Fogzománc kérdése (megintklasszikus)...
Haladok felfelé és félre kell ugorjak, mert egy lefelé haladó kisbusz nem hajlandó, az amúgy néptelen úton kikerülni. Még szerencse, hogy szemből jön!
Próbálok valami ürügyet találni arra, hogy miért sétáljak bele. Végül az a gyémánt keménységű érv dönt, hogy a menet irány szerinti szabályosan igénybe vett bal oldalról át kell térnem a jobb oldalra és a manőver során körül is kell néznem. Ez legbiztonságosabban, csak gyalogos üzemmódban kivitelezhető...
Így teszek.
Rézsút megyek.
Az ugyan szabálytalan, de hosszabb.
A sorompónál, meg azért sétálok, nehogy odaüssem magam. Kár lenne értem.
Innen kifogyok az ürügyekből, vagy csak fáradt vagyok. Marad a kocogás.
A lejtőkkel nincs gond, de tudom, hogy itt határeset dózerút lesz. Mármint mostani állapotomhoz és az elkövetkezendő órákra tervezett elfoglaltságaimhoz mérten határesetet jelentenek ezek a terepviszonyok. Szemem mint precíz műszer szűri ki a gyaloglást igénylő, az ideálisnál pár tized százalékkal meredekebb emelkedőket.
Nincs belőlük sok sajnos.
Fogzománc, fogzománc, fogzománc... - hajtogatom és remélem, hogy ettől Lúdtalp nem csuklik, mert ha igen, akkor fel kell adnia.
Amikor nem fogzománcozom, akkor Fridman útravalója jön elő, mi szerint 'A 20-ast is akarni kell!'.
Ez szép és jó, de annyira lefoglal a mantragyár, hogy elfelejtek enni. Meg melegem is van. Mondjam tovább?
Végre a Barát-halom! Itt igazoltam lehet gyalogolni. Kis szőlőcukor, ivás, triumvirátus, ivás. És a csodaszer! Koffeintabletta! Kicsit kotorászni kell, de meglesz és kettőt betolok!
Ettőljóleszekérzem!
Felérek és érzem, hogy nem érzem, amit reméltem, hogy érezni fogok.
Egyszerűbben: szarul vagyok, no!
Innen viszont szeretem rész jön, így csak tényleg laza kocogás.
Próbálom szuggerálni, hogy ezt élvezem és el is hiszem.
Leltár.
Fej-oké, láb-oké, derék-oké, pulzus-oké, gyomor-oké lesz. Oké lesz mondom!
Vízverés-nyerge.
Ez volt a régi neve, de írtam a Cartographiának, hogy athosz halála legyen.
Enyhe szédülés, tompa fej, hányinger...
Próbálom a piros hszögön megkezdett szeletet még betuszkolni.
Közben Tóth Attila zárkózik.
Egyenletes tempóban halad, mint egy metronóm, gyönyörűen és irigylésre méltó módon - énisilyenakarokenni!.
Nem mehet el, nem hagyom, mert különben nincs aki feladja az utolsó kenetet! Érzésre három perces ezrek lehetnek, de lehet, hogy kettőötvenesek.
Zárkózom! (kimontaezt?)
Fogzománc - a 20-ast is akarom - medzsik... mindent bevetek.
Megy.
Biztos höröghetek, mert Attila visszanéz, de a könnyeimen át nem látom tisztán.
Úrasztal-oldal. Ha ezt nem futom, akkor semmit.
Kezd szúrni a bal hónom alja. A szívem, vagy mi?
Bakker ez nem lehet!
A doki mondta, hogy ez Mg hiány miatt szokott volt lenni nekem, de most már két adag Panangin bennem van, tulajdonképpen manéziumbányát nyithatnék, tehát ez nem lehet! Megyek, de egyre jobban fáj. Masszír, futás, fájás, Attila kicsit, majd nagyon távolodik.
Értsd 5m-ről 25m-re leszakadok.
És meg.
Mingyá Pap-rét, csak jobbos a dózerre!
Ki kell bírni, mert utána egy hatalmas emelkedő lesz amit sétálni lehet!
Megvan a dózer!
Itt 10m-ként kapok tőle 9m-t, tehát annyira mégsem haladok...
Kicsit belesétálok.
Mély lélegzés, masszír... ...gyógyító kocogás...
A Pap-réten már nem is látom.
Nem tudom ki mikor járt itt, de amikor én hat napja utoljára erre kerültem, akkor itt egy szelíd lanka volt, most meg egy függőleges fal tornyosul az aszfalt túl oldalán.
Szabadon kimászom.
Sőt, biztosítás nélkül ereszkedem a másik oldalán...
Próbálok racionálisan gondolkodni. (?)
Mi lehet a baj?
Az, hogy régen és keveset ettem, mert mikró, makró és egyéb elemekkel ténleg tele a spájz. Talán a Koffein? Áhhh... Ittam? Igen, a kulacs majdnem üres.
Megvan!
Az utolsó utáni metsvár.
Sótabletta!
Ez kell! Ettől megjön az erő. Remélem nem hányom ki.
Kotrás, adagolás, bevétel, nyelés.
Máris jobb!
Mentálisan meg ugye az segít, hogy itt a Kis Rigó. Majdnem ellátok odáig. Majdnem...
Az aszfaltot futom, de a keresztezést itt is gyalogolom.
Ez már hagyomány lesz.
A faluban a siratófalat majdnem négykézláb veszem.
Kék csap, négykézláb, hosszú zuhany. Hosszú. Hosszabb...
Ajándék hurok 3:03. (Ebből 3 perc zuhany.) Necces, de ha ennyire szarul is ennyi, akkor felszívom magam és menni fog a vége is.
8:33 eddig, tehát a 12:00 simán meg lehet. 3 óra alatt normálisan, de 3:15 alatt fél lábon is mennie kell!
Van leves. Van kenyér is!!! Még egy kis leves. Sapka-lámpa csere. Depós tonik kézbe.
Legalább 5 percet agonizálok, de aztán arra jutok, hogy szarul menet közben is lehetek, ehhez nem kell közönség.
Kapaszkodom másfél szelet kenyérbe és elindulok. Nem kocogok, csak kicsit pattogok lefelé, mint egy leeresztett laszti.
Speró el.
A menetszél majdnem feldönt.
Csermanek el.
Megint meg kell kapaszkodjak a másfél szeletbe.
Nem megy le.
Nyálam sincs.
Reciklálok fél szeletet az erdőbe. Szégyenkezem miatta, az erdő szelleme le fog sújtani érzem, de nem megy le.
Kicsit jobb lesz.
Kocorászás, majd az aszfaltra kiérve látom, hogy balos és tovább az úton. Csanyaegyisten! Kocogok. Az út mentén egy szűk kis fénycsóvában egy pléden anya kisgyerekkel a kezében fényfürdőzik. Olyan giccses, hogy nem is hihető.
Kék kereszt.
Mert megérdemlem.
Kezd visszatérni az erőm.
Hmmm...
Fasza, megy ez, pár perc és jó lesz érzem, mert érezni akarom!
Egy picit mintha a bal forgóm fájna?
Nem ez nem lehet. Épp nagyon jól készülök lenni, tehát ez nem lehet...
Ha mégis lehetne, akkor óvatosan lépek, hogy ne lehessen.
Ha a bal lábam van magasabban, akkor határozottan és egyre jobban érzem. Tehát a balról jobbra lejtő részeket kell kerülni. Mire erre rájövök, már majdnem fel is érek.
Energetika helyrebillent.
Lajos-forrás. Nem töltök és nem fürdök mert sor van, inkább hegymenetbe kapcsolok.
Pont balról lejt jobbra...
Csanyaegyállat!
Egyre szarabb.
Már nagyon szar.
Meg kell álljak.
Eztnemhiszemel.
Vánszorgok és masszírozom. Óráknak tűnik mire felérek, gyakorlatilag még sétának sem nevezhető amit előadok. Lefelé viszont nem érzem. Huhhh... Kocorászom. A dózerra leérve látom a nyilakat balra, nem kell lemenni a jelzett ösvényhez.
Csanyaegyisten!
Elkocogok a beszállásig de innen csak felfelé vánszorgás, lefelé mérsékelt tipegés megy. A zöld körön megint rendben megy, Csikóváraljától meg 64 fognyi fogzománcot pattogtatok el, de futok Csobánkáig. A piros viszont megint legyilkol. Jó ez a rész a Kis Rigótól, csak hátra menetben kéne teljesítenem és akkor pont jó lenne a lejtés iránya...
A csobánkai pont egy öt mislen csillagos étterem és egy komplett sportkórház ötvözete.
Kép.
Fekszem egy polifómon. Sós paradicsomot eszem, kis kockákra szeletelt, sós vajas kenyérrel, frötsöt iszom és közben konzíliumot tartanak felettem.
Vacsi után, gyógymasszázs némi üvöltéssel. Állítólag szarul néz ki a bal felem...
Ez jó, mert akkor a jobb jól néz ki.
A pozitív megközelítés az ultrázás kvintesszenicája ugye...
Beér Dóri!
Ő sincs jól.
Ketten meg sokkal jobb szarul lenni mint egyedül. Pláne az erdőben.
Azt mondja, hogy csak síkon fut, az emelkedőket már csak gyalogolni bírja.
Jó neki...
Ennek szellemében hullámzunk egészen a nyeregig.
Lefelé pattogunk.
A Pilisborosjenő előtti dózeren épp azon gondolkodom, milyen ürüggyel lehetne sétát vezényelni, amikor mondja, hogy a gyomra nagyon szarul van.
Erre séta kell! Rögtön! Meg tonik!
A mezőn aztán már kocogunk, de lemarad.
Én sem szaggatom az istrángot, de lemarad. A lovaknál bevárom. Szarul van. Biztatom, hogy egy kiadós róka sok mindent meg tud oldani.
Fél siker.
Innen egész sokat futunk. A fejlámpákat a Köves-bércen kapcsoljuk be, mert ez elég tagolt egy pálya. A tízesen a segítségnek köszönhetően gyorsan átlibbenünk, majd a szántóföldi darálás következik. Most Dóri megy elöl. Egész a nyeregig, pont fent érem be. Vagy ő lassít le?! Lefelé már csak gurulunk.
Innen már tényleg megy bárhogy is.
A cél sötét és kihalt.
Valamit lekéstünk?

Én a 12-t vastagon...