...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. március 12., szombat

Pillanat

Van az a pillanat, amikor az ember fia hosszú bizonytalankodás, tépelődés, elemzés után elküldi a tőzsdei megbízást.
Leüti az entert.
És abban a pillanatban, amikor a billentyű már elküldte saját kis jelét a gép irányába, az pedig a központi rendszer felé, abban a pillanatban megvilágosodik az ember agya, hogy milyen nagy fütyiséget csinált. Visszaszívni persze nem lehet, a kocka el van vetve...
Ilyenkor nem marad más hátra, mint teljes mellszélességgel kiélvezni saját megaláztatásunkat. Nem sunnyogni, nem okokat keresni, hanem saját szutykunkba verni butuska fejünk nóziját.

Tegnap elküldtem a nevezésem a Mátrabérc-Trail-re és a T100-ra.

Miért? Most komolyan, mi a francért kell ez nekem? Miből következtettem én arra, hogy nekem el kell mennem, egyikre, másikra?

Nem is értem.

Gyakorlatilag idén 20km-nél egyszer futottam többet egyben.
Meg ma...
1-1,5 óránál többet NEM tudok futni fájdalom nélkül. Pulzusom hol az egekben, hol a béka segge alatt. Nem élvezem. Küzdök. Nagyon. Fogcsikorgatok. Nagyon.

Ma Perbálról elfutottam az Antónia-árok aljáig. Ott annyira el kezdett fájni a lábam, hogy járni alig bírtam. Megálltam és azzal vigasztaltam magam, hogy messzebb már nem is lehetnék az autótól. Viszont kezd hideg lenni és egyre fázom. Mire elértem a Nagy-Szénás tetejét majdnem megszültem. Nemhogy futni, de lábat emelni sem nagyon tudtam.
És közben a T100 jutott eszembe... Épp 13. km-nél jártam - ez olyan, mintha Piliscsaba határán szelném a habokat.  A nehezén már túl vagyok, csak be kell gurulni a célba. Vagy nem?

Nem baj.
Elmegyek.
Mindkettőre.
És kiélvezem, a saját faszságom.
Kéjes gyönyörrel fogok szenvedni.
Olyan valószínűtlen, hogy hetek óta nem jutok egyről a kettőre.
Ráadásul nagyon hiányzik a futás.
Csak nem megy.

Nem baj.
Ki kell élvezni a pillanatot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése