Kemény

Lassan végre a hó is, meg a szenvedés is...

A keddi terhestorna után szerdán futottam egy nagyon jót. Furcsa is volt, hogy izomláz helyett inkább erőt éreztem a lábaimban. Nem tartott sokáig, mert a szokásos köröm végére már nagyon anyázós hangulatban voltam. A hó egyre mélyebb lett és nem tartott. Mintha sivatagi homokban futottam volna. Egy helyben... Mire az autómhoz értem, már alig tudtam beszállni, annyira beálltak a csülkeim. Szép...

Ma délután egy kis fahordásra adtam a fejem, mert félek, hogy ha a hó elolvad, akkor már szánkóval nem lehet majd a kert végéből felhúzni a fát. Szóval vonszoltam a fát és baromi fáradtnak éreztem magam. Kicsit szorítottam, hogy ne szólaljon meg a telefonom. Hátha futótársam is elfelejti a mára betervezett, közös szeánszot. Már az utolsó körnél tartottam és kanapéra heveredésről és olvasásról ábrándoztam, amikor mégis csak szólt a mobil. Na ennek lőttek. És igen.

Lassan átöltöztem s vártam a végzetet.

Négykor indultunk, a sötétség hamar ránk borult. Az első emelkedőt még virgonc módjára abszolváltam, de amikor a második, szűz havas lankához értünk, pont ájulhatnékom volt. K.O. Próbáltam még küzdeni egy kicsit de nem sok értelme volt. Aztán egy útelágazásnál a 'toronyiránt' kifejezés bemutatása végett hitetlenkedő futótársa elé kerültem. 'Tényleg itt fel?' - Tényleg...
Négykézláb fel egy havas meredélyen. Egyre jobban éreztem magam. Monnyuk a fülemen is levegőt vettem. Fent aztán rögtön futás nehogy má' levegőt tudjon venni szeretett barátom...
A Kutya-hegy környékén csodálatos zúzmarás csodavilágba kerültünk. Inkább lefeküdtem volna. Nehezemre esett innen lefutni. Végre ideális nyomokat is találtunk és szép lassan visszaereszkedtünk az autóhoz. Az utolsó 2-3 km-en már nagyon fájt a derekam és lábam. Nem mehet ez így tovább...

Ennek jegyében megbeszéltünk holnapra egy 2-3 órás kanyart. Holnap utánra egy 2 órást...

Nooormááááális?