Valamikor írtam arról - vagy nem - hogy még egyetemista korunkban (olyan 1993-95 táján) jártunk bécsben és ettünk egy jó kis borjúbécsit. Valahol, nem tudom pontosan hol. A pincér olyan kedves volt, hogy nem hagyta, hogy kifizessük a teljes cehhet, mert szerencsétlen, csóró két magyar fiatal... Nehogy má'...
Aztán 2010-ben megint betértünk, mert szerencsésen megtaláltuk a helyet. Leültünk és rögtön odajött, UGYANAZ a pincér.
Erre mondom azt, hogy kispolgári, megnyugtató állandóság. Vagy mi.
Szombaton Hódmezővásárhelyre kellett mennünk. Ha mentünk Szegedet nem tudtuk nem útba ejteni. Úgy saccoljuk, hogy 1995-1997 táján voltunk először a Kiskőrösi Halászcsárdában, aztán 2002-ben és most. Alig találtuk meg, vissza is kellett fordulni, mert már elhagytuk a várost, de makacsok voltunk és a végén sikerrel jártunk.
Nem változott a minőség. Szálka nélküli halászlé, finom, sűrű és normális kiszolgálás. Az étlap nem egy regény, de ami van az jó.
Ennyi.
Hogy én ezt pofázom állandóan... nemhiszemel...
Vicceltem a többiekkel, hogy akkor hazafelé fagyizunk egy jót.
Hazafelé Soltvadkerten át jöttünk, mert mi ugye árkonbokron át, mint mindig.
Még épp este nyolc körül értünk a faluba?, városba? - ha város, akkor is inkább falu (bocs).
És igen! És igen!
A cukrászda nyitva volt és voltak is benne, nem is kevesen! Úgy, hogy -2 fokban, sötétben az egész település kihalt volt. A fagyis pult teljesen feltöltve, nem állott kis nyamvadt maradékkal, hanem friss, habosbabos fagyival, a sütis pultok dugig, a bonbonok, házi biszbaszok teljes harckészültségben. Én gyors számolással 10, azaz minimum tíz felszolgálót és pultost számoltam össze, akik nem álldogáltak, hanem dolgoztak - mondom, szombat este, akkor már 8 után!
A fiatal srác, aki kiszolgált, kedves, figyelmes, normális, szóval pont olyan amilyen normális országokban egy ilyen munkavállaló, csak hát ugye ez nálunk már kuriózum.
Na, nekem ez az országimázs :)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése