...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2015. január 25., vasárnap

Végre egy kis hó

Remélem ezzel a héttel lezárhatom a lábadozást - már ami a térd-ügyet illeti.

Tegnapra egy szösszenetnyi, mára egy kicsit több hó kerekedett.
Végre nem szüttyögős, csöpögős, csúszkálós, hanem igazi, havas tél van! Azért persze nem vitte túlzásba, de az a pár centi pont elég a fehér tájhoz és a puha fílinghez.

Egyik nap felvettem a pulzusmérőt is, de kár volt, mert csak elkedvetlenített. Egyelőre el is teszem, kár idegesíteni magam...

Most már évek óta nagyon gyengék a januárjaim és ez már idén sem lesz másképp, de ezen egyáltalán nem idegesítem magam.
Ha minden klappol, pár hét és megint sikerül felvenni a ritmust, más meg nem számít.

Ezek a folytonos újra- és újrakezdések teszik igazán próbára az embert, de ebben már igazán van rutinom. Nem mondom, hogy kellemes ezen rutin megszerzése, de nekem ezt osztották.

Szerencsém van, mert mindig van valami ami átlendít a nehezebb időszakokon. Most hullik a hó például és gyönyörű a behavazott táj. Máskor a lombfakadás, vagy a szép napsütés ad erőt, az őszi erdő, vagy a nyíló medvehagyma. Tök mindegy mi. Soha nem ugyan az, mindig más és mindig tartogat újdonságot.

Ezeket a 'szürke hétköznapokat' imádom. Ezeket a mindennapi csodákat. Amik nincsenek lefotózva, amik nincsenek elmesélve. Ezeket szeretem megélni. Lehet nagy tömeg és nagy felhajtás egy-egy verseny körül, lehetnek szurkolók a pálya szélén, de ezek az egyedül a természetben töltött pillanatok csak a mieink, ezek kapcsolnak össze minket, akiket kiesz a fene napról napra. Ezek a mi, összekacsintós titkaink, amiket csak mi élünk meg.

1 megjegyzés:

  1. :) jó a duma. ma én is loptam egy délelőttöt magamnak..napsütésben, nyugiban gurultam egyet..

    VálaszTörlés