Fácse

Belenéztem ebbe az arcoskodó könyvbe.

Kár lenne rögtön sápítozva, öreg urasan csúnyákat mondani. Pedig kitelne tőlem...

Nagy általánosságban meg nem nyitnám meg magammal azt a vitát, hogy ez mennyire jó, vagy sem, mennyire hasznos, vagy sem.

Ami viszont kívülállóként rögtön szemet szúrt.

Az egész egy reklámfelület.

Minden és mindenki! reklámozza magát. Gyakorlatilag ügyesen szerkesztett és tálalt reklámbejegyzések sora.

Vedd meg, használd, kend fel, edd meg, gyere el...

Akció – és reakció – már az egész világ. E nélkül már az ágyból sem tudnánk igazán kikelni.

Az, hogy egy-egy bolt, vagy brand el akarja magát adni, az még érthető lenne, de a személyekhez kötődő bejegyzések sora is egyfajta önreklámról szól.

Tényleg ennyire láttatni akarjuk magunkat?

Tényleg ennyire fontos számunkra, hogy mindenki tudjon minden megmozdulásunkról?

Klikkelj rá, küldd tovább, oszd meg! - az új mérce és mértékegység. A megfelelési vágy és önigazolás objektív fokmérője. Hányan ismernek és kedvelnek.

Persze jogosnak tűnő kérdés, hogy akkor ez a blog mi, ha nem magamutogató, önreklámozó megnyilvánulás?

Úgy érzem, hogy az egész tálalásából, indíttatásából fakadóan nem az. Ide az jön, az klikkel aki akar – ki az te jó ég?! Itt nincs közös témákon való, közös rágódás. Önrágódás, az igen ;)...

Szóval ez a fácse, olyan nekem, mint a mozifilm előtti reklámblokk, csak épp másfél órás bevezető után érzem rövidnek az öt perces remekművet...

Nem baj ez, nem kötelező – még.

Az is eszembe jutott, hogy bárkivel beszélek arról, hogy nincs tévénk, rögtön megfigyelhető egyfajta szégyenlős hárítás az illető részéről.

Ááááááá én sem nézek ám tévét, vagy csak nagyon ritkán. - jön ilyenkor a reakció. Persze ez lehet igaz is. De mennyiben más a tévézés és mondjuk egy közösségi oldalon való függés? Ez persze nem az oldal hibája és nem csak a Fácséról szól, de mondjuk itt talán szembeötlőbb ez a fajta viszony. A tévében is mások élik meg/át azokat az élményeket, amiket akár személyesen is megtapasztalhatnánk az által, ha épp nem a monitor előtt gubbasztanánk. A gyerekeknek szoktam mondani, hogy ügyeljenek arra, hogy legyen MIT megosztani másokkal. Jobb az író, mint az olvasó szerepe...

Én pl. imádok az edzésadatokkal bíbelődni, de azért próbálok ügyelni arra, hogy legyen mivel...