"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2013. április 17., szerda

Tavaszi szüret


A Bérc kihagyása nagy okosságnak bizonyult!

Szombaton egész nap úszóversenyen voltam a kölkökkel. Sűrű klotyólátogatás volt, közben meg saját buksisimogatás, hogy milyen jól tettem, hogy nem mentem...

Ezek a gyerek úszóversenyek nagyon inspirálóak tudnak lenni. Jó látni ezt a csomó, elszánt de mégis teljesen egészségesen és barátságosan rivalizáló kis csapatot. Nagyon jó fejek és nagyon helyén van mindenük.
A sport tényleg a legjobbat hozza ki az emberekből!

Vasárnap már munkával és koplalással telt.
Estére annyira rosszul lettem, hogy majdnem kihívtam magamhoz a mentőt. Aztán miután orálisan megszabadultam a bevitt kis narancslé és egy darab banán elegyétől rögtön le is feküdtem. Délután már görcsös fejfájás kísért, úgy látszik ez a hányás volt a csúcspont.
Szóval tabula rasa vagy mi volt vasárnap este.

Hétfőn még Pest környékén dolgotintéztem és jöttem haza, mert a főváros és környéke egyre nagyobb stresszfaktor számomra, ha lehet a közelébe se megyek.

Kedden egész napi munka után indultam neki.
Kicsit bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem, de aztán úgy voltam vele, hogy annyira szép az idő és annyira tavasz van, hogy nem lehet nem kimenni.
Gondoltam, hogy egy kis király-kúti víz nem tehet rosszat a belsőmnek.
Elindultam, de nem volt jó.
Pattogtam a földúton, a combjaim beálltak és nem voltam fitt. Kiértem az aszfaltra és próbáltam lassítani magam. Nézelődni, mélyeket lélegezni. A fajszi kanyar tele van odvas keltikével, mint a budai-hegyek. Friss, kövér, zöld fű közül virítanak a kis virágok. Annyira élettel teli és annyira kedves, hogy már ez jó kedvre derített.
A fajszi kálvária oldalában kell egy kicsit emelkedni. Itt éreztem először, hogy megy és hogy jó ez igazán. Aztán az erdőbe lecsorogva el is múlt ez az érzés.
Sajnos.
A 73-as úton átkelve a fenyőerdőben megint kerülgetni kezdett a jó érzés, ami már-már flow-ba csapott át.
A naplemente már egész narancsosra színezett mindent, az aljnövényzet is kezd ébredezni és így együtt a narancs ezzel az élénk zölddel igazán szép volt.
Vmi basztatni kezdte a bal lábam kisujját. Megálltam és megnéztem, hogy mégis mi a fene lehet. Basszus, egy vízhólyag kezdemény. A Bondiban még soha nem volt ilyennem! Meg egyáltalán...
Ez kicsit rontott a fílingen, de nem igazán hatott meg.
Kedvenc nyiladékomban konstatáltam, hogy a fél órás PB részidőmtől olyan 2 percre lehetek lemaradva.
Pedig csak lötyögök...
A pulzust nem tudtam, mert a vekker kiakadt és vagy 109-at, vagy 90-et mutatott...
Mindegy.

A forrás baromi megduzzadt utolsó ottjártam óta, pedig akkor is erősen folyt már.
Szinte sistereg a víz!
Jót ittam, mosakodtam.
Kicsit szüttyögtem.

Visszafelé olyan erőt kezdtem érezni, hogy nem is tudom elmondani.
Ez a suny kis emelkedő, amin visszafelé kell jönni, mindig is a kedvenceim közé tartozott. Pont annyira emelkedik, hogy épp ne legyen sík, de azért nem halálos. Kicsit neki lehet feküdni és érezni, hogy erő van a lábainkban.
No, most volt.
Egyre jobban ment.

Visszafelé gyakorlatilag flow.

Nem tudom honnan, nem tudom mitől, de olyan ajándék, ami még most is jó érzésekkel tölt el.

És ezért kell elmenni futni!
Ha jó azért,
ha nem, azért,
ha akarjuk, azért,
ha nem, azért...

...mert ilyen ajándékot kaphatunk. Magunktól...

Csak tenni kell érte,
csak menni kell érte,
csak le kell hajolni érte...

Nem lehet otthon várni, hogy majd megjöjjön a jó kedv, a jó erő, a futhatnék.
El kell menni érte az erdőbe.
Ott van.
Ott lehet szedni.

Főleg ilyenkor, tavasszal...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése