"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2018. január 27., szombat

Alázat

Ebből az egész mélyrepülésből a legmarkánsabb tanulság talán az, amit alázatnak nevezünk.
Ha nem futnék ilyen régóta, ha nem tapasztaltam volna meg a futás 'naposabb' oldalát talán nem csodálkoznék azokon az érzéseken, amiket mostanában megtapasztaltam.
Ezen múlt tükrében baromi nehéz elfogadni, a gyökkettő haladást, zihálást, csoszogást, egekbe érő pulzussal. Ha nem lennének viszonyítási pontjaim talán emészthetőbb lenne a dolog.
De így.
Dráma.
Ha azt nézem, hogy milyen kínkeserves szenvedés volt kedden, szinte a kedvem is elment az egésztől.
Aztán ehhez képest, mintha egy kapcsolót átállítottak volna bennem, pénteken olyat futottam, mintha az eddigi agónia nem is létezett volna.
Mintha nem is ugyanaz a két ember követte volna el.
És igen, türelmetlen vagyok, mehetnékem van és sürgetném azt amit felesleges. Olybá tűnik, mintha hetek óta szütyörögnék, holott csak napokról van szó.
Alázat ember, alázat!
Rakd le a segged, hagyj időt magadnak és szép lassan, óvatosan csoszogj célod felé.
Egyrészről - kívülről - nem értem minek ez a türelmetlenség, másrészről - belülről - viszont megélni baromi nehéz ezt a kínlódást.
Folyamatosan az jár a fejembe, hogy aki felnőtt fejjel, elhízva, szar állapotban elkezdi ezt a szenvedést az micsoda kínokat él meg és még csak tapasztalata sincs arról, hogy milyen jó is lehet ez. Eddig is nagyon becsültem ezeket az embereket, de most még inkább.

Szóval lassú lépésekkel előre!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése