Sűrű hét

Azzal indult rögtön hétfő délután, hogy a lábadozó, de egész jó állapotba lévő jobb vállam bedurvult, de nem kicsit. Teljesen ártatlan mozdulatra a jobb lapockám teljesen bezsibbadt és a jobb kezemet alig tudtam emelni. 'No, ez fasza lesz!' - gondoltam. Volt ilyen pár éve, akkor két hét alatt gyógyult meg és nagyon szenvedtem vele. Rögtön elővettem egy teniszlabdát és vadul masszíroztam a gerincem mellett begörcsölt izmokat. Olyan csomók voltak és annyira fájtak, hogy majd besz..rtam. A kezem alig tudtam felemelni. Nemjó.
Kedden egész nap ezt kezeltem és egész javuló tendenciát mutatott. Futás persze nuku.
Estére sokat javult, de a az egész kezdett átmászni a nyakamra. Lefekvéskor már alig tudtam mozgatni a fejem. A nyakam teljesen bemerevedett. Mégfaszább. Alig tudtam aludni.
Szerdára már volt időpontom a masszőrhöz - még vállfájás okán, de hol volt az már az új nyavalyákhoz képest...
Annyira megkínozta a nyakam, mint még soha életemben. Iszonyatosan fájt, amint a hullamerev nyakam erőből csavargatta.
Estére javult.
Csütörtökre kimasszíroztam a lapockámból a nyavalyát, a nyakam meg már pát fokot forgott jobbra-balra. Alakul!
Este elmentem futni a gyönyörű hóesésbe fejlámpával. Nem néztem semerre, csak mereven előre...
Pénteken rápihentem a vállamra, lapockámra, nyakamra meg mindenre.

Ma meg hirtelen ötlettől vezérelve elmenetem a Bagolyvár30 TT-re, mondván, hogy már tudok mozogni, majdnem jól vagyok, meg mostanában sokat tudtam edzeni, tehát ez kell nekem.
Háááttt....., nem tudom mikor fáradtam el ennyire versenyen/túrán életemben.

Nálunk, Veszprémben olyan 5-10cm hó van, az is félig olvadóban. Nem gondoltam, hogy tőlünk pár kilire egész más világ fogad.
Már Zircről kifelé menet sem volt eccerű a szűk, mély nyomban 'futni'. Érzésre max+10 volt a pulzusom, a fülemen is levegőt vettem. A hó alatt kis patakok és nagy saras tócsák finomkodtak. 5,5 kili környékén a nyom kivitt a vasúti sinekre. OK. nosza neki.
Sínfutás.
A sín kilátszott a hóból, de veszett csúszós volt. Ha melléléptem, akkor 15-20cm hóban és vagy a talpfán, vagy mellette találtam magam. Meg a lábam. Szóval a játék lényege, hogy a havas, vizes sínen kell futni. Aki nem próbálta, próbálja, mert életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Közbe kaszáltam a full egészséges karjaimmal...
3kili sínfutás 20 perc alatt. Igazi fejtorna. Iszonyatosan kell koncentrálni és nem szabad lazítani, mert baromi nagy az esési lehetőség. Nem baj, beépül, majd használom valahol.
Közben persze csend, szikrázó napsütés és vastag hótakaró.
Persze semmi frissítőt nem vittem, mert minek is egy gyors harmincasra télen, ugye.
A vasútállomáson szerencsére egy pohár meleg teát be tudtam dönteni.
Innen a S+-en mentem tovább (ez még ismeretlen volt számomra). Kis kaptató után vészesen fogyó nyomok és futhatatlan mély 50-60 cm laza hó fogadott. Mire becsatlakoztam a S- -ra utól is értem a nyomtaposó embert. Innen szűz hó.
Még ősszel jártam erre, helyismeretem volt és tudtam, hogy a hó alatt tele van nagy tócsákkal. A Hódos-ér az 'ösvény' mellett folyik és a dombokról lefolyó csapadék sok helyen nem jut el a mederig, hanem a széttúrt szekérúton ragad. Futás nuku. Küzdöttem az elemekkel és baromira fáradtam. Porva közelében aztán kicsit szelídült a hó vastagsága, így néha belenyargalásztam.
Itt a pont a presszóban volt, ahol kaptam egy kólát. Huhhh, ez életmentő volt.
Kicsit más volt a falukép, mint nálunk. Hatalmas hóbuckák minden felé és baromi vastag hóréteg. Meg szikrázó napsütés ugye.
Innen reménykedtem, hogy a vadászházig legalább lesz nyom, és volt is, csak a latyakot kellet kerülgetni.Kiértem a kisszépalmai aszfaltra és megváltás volt a szilárd talaj a lábam alatt. Kemény hó volt, legalább lejárták egy kicsit. Emelkedett, de azért becsülettel végigfutottam. Monnyuk jobb, hogy nem vittem pulzusmérőt...
Kisszépalmánál pecsét és csoki, amit a kéken volt időm megenni, mert volt ahol derékig! ért a hó. Megint volt pár nyom. Gondolom a vasútállomástól nem a S+, S- úton, hanem a Z- -n kispistáztak egyet a fijjug... Itt sikerült 16-18 perces kiliket nyomni, de a lejtőn azért belekocogtam a combig érő hóba, had égjen a zsír, vagy mi.
Majdnem négykézláb érkeztem a szépalma-pusztai útra, és ennek örömére felkocogtam a dombra. Asszittem megszülök, de naggyon próbáltam megedzeni szívem, lelkem.
Sikerült.
Viszont innen lejtett és nekem semmi vércukrom nem volt már de azért pattogtam lefelé.
Egy csókát értem utol pont ott, ahol a kényelmes aszfaltról kellett megint dobni egy jobbost a szűz hóba. Láttam rajta, hogy inkább az aszfalton menne, de ciki volt neki, hogy ennyire nyilvánosan sunnyog elfelé. Megkérdezte, hogy bevállalom-e?!!!!!
Bevállalom? Erre visz az út. - mondom neki acélos önbizalommal és belevetettem magam a magyar ugart takaró habfehér takaróba. Nem volt vészes, de csak métereket bírtam hörgés nélkül futni. Azért próbálgattam, hátha fejre tudok állni...
Borzaváron már vártam, hogy valami krimóban lesz a pont, de csak valami buszmenetrendet kellett elolvasni és felírni. No pont! No cukor, no ATP, no glükóz, no nyomelemek, no só, no víz...
A Bakonyi Mikin lazán kocogunk le  Pintér-hegyről. Most szűz hó fogad.
50p 3 kili. Nem írok többet, mert az emléke is befáraszt. Nem álltam meg, végig nyomtam, de határon. Közben havat ettem és fotoszintetizáltam, mert legalább a nap sütött.
Hullaként értem be.
Leves, meleg tea, kóla.

Állítólag már négyen beértek előttem a 30-as távon :)!
Ők repültek asszem...
Ugye, hogy ugye :)!

Sűrű hét volt eddig és még nincs vége...

Ciklon

Ebből mi lesz?!

Ez volt tegnap este:

Ez lett reggelre:

1000 alatti értéket még nem láttam az órán amióta megvan.
Általában olyan 1015-1025 körül szokott lenni, bár pár napja egy anticiklon miatt 1038-ig felment. Szép napos is volt az idő.
Ez talán egy kicsit magyarázza a dolgot, de sok csapadék lesz ennek a vége.

Végre egy kis hó

Remélem ezzel a héttel lezárhatom a lábadozást - már ami a térd-ügyet illeti.

Tegnapra egy szösszenetnyi, mára egy kicsit több hó kerekedett.
Végre nem szüttyögős, csöpögős, csúszkálós, hanem igazi, havas tél van! Azért persze nem vitte túlzásba, de az a pár centi pont elég a fehér tájhoz és a puha fílinghez.

Egyik nap felvettem a pulzusmérőt is, de kár volt, mert csak elkedvetlenített. Egyelőre el is teszem, kár idegesíteni magam...

Most már évek óta nagyon gyengék a januárjaim és ez már idén sem lesz másképp, de ezen egyáltalán nem idegesítem magam.
Ha minden klappol, pár hét és megint sikerül felvenni a ritmust, más meg nem számít.

Ezek a folytonos újra- és újrakezdések teszik igazán próbára az embert, de ebben már igazán van rutinom. Nem mondom, hogy kellemes ezen rutin megszerzése, de nekem ezt osztották.

Szerencsém van, mert mindig van valami ami átlendít a nehezebb időszakokon. Most hullik a hó például és gyönyörű a behavazott táj. Máskor a lombfakadás, vagy a szép napsütés ad erőt, az őszi erdő, vagy a nyíló medvehagyma. Tök mindegy mi. Soha nem ugyan az, mindig más és mindig tartogat újdonságot.

Ezeket a 'szürke hétköznapokat' imádom. Ezeket a mindennapi csodákat. Amik nincsenek lefotózva, amik nincsenek elmesélve. Ezeket szeretem megélni. Lehet nagy tömeg és nagy felhajtás egy-egy verseny körül, lehetnek szurkolók a pálya szélén, de ezek az egyedül a természetben töltött pillanatok csak a mieink, ezek kapcsolnak össze minket, akiket kiesz a fene napról napra. Ezek a mi, összekacsintós titkaink, amiket csak mi élünk meg.

2015

Kérem, ezennel a 2015. évi idényt magam számára megnyitom.

Tegnap szinte egész nap aludtam, mert... mert... mert... nem is tudom miért, de nem is volt máshoz kedvem. Aztán ezek után éjjel is meglepően egy jót aludtam és reggelre végre úgy éreztem, hogy minden OK. Valami helyére kattant, vagy fene tudja mi történt, de mintha generáloztam volna magam...

A vállam még nem százas, de a térdem jó. Legfeljebb a kezemmel nem kalimpálok majd annyit.

Egy laza Gulya-domb körrel gondoltam indítani az évet és jól is tettem. Nem volt nehéz, viszont könnyű terepen pont elégségesnek bizonyult.
Szóval innen már egyenes az út a június végi Lavaredo-ig.

Új év, új cipő.
Felavattam a még szeptemberben kicserélt Bondi-mat is. Nem siettem el, mert a Rapa annyira bejött eddig, hogy nem volt kedvem más cipőhöz.
Az előző Bondimat imádtam, de sajnos olyan 700 kili környékén a vászon megadta magát. Ez most nem bírt ki 2000-et mint az elődje, de legalább látszik, hogy miért kapják a pénzt a fejlesztő mérnökök... Amíg nem lesz vmi ordenáré hó, vagy jég, addig ezt fogom nyúzni.

Térdpróba

Tegnap megejtettem egy próba futást.
Monnyuk rá, hogy nem fájt!
Lehet, hogy nem este, sötétben és fejlámpával kellett volna próbálkozni, a jeges gulya-dombi ösvényeken, de így sikerült.

Ellenben a még november végén megfájdult vállam nem akar gyógyulni. Nem mintha akadályozná a futást, de azért a közérzetemnek nem tesz jót...
Pedig megpróbálok bevetni minden praktikát:

Egy hete így nézett ki.
Most egy kicsit rosszabbul, mert ezek a foltok már zöldek és sárgák, az újak meg megint vörösek...
Spongyát rá.

Kicsit sajnálom, hogy a amagamhoz mérten egész jó decemberi formám így kukába került, de legalább jól kipihenem magam.
Jóga és tornázás azért megy rendszeresen, csak a combos gyakorlatok maradtak ki a térdem miatt, de talán lassan azok is újraindíthatók.

Egyébként meg vígan vagyunk, és épp ma ünnepeljük a Veszprémi létünk 1. évfordulóját.

Jah, voltam ügyet intézni a MÁK-ban. Egész pontosan a városi adóhivatalnál kezdtem, aztán mentem a MÁK-hoz. Így:

Nem ültem autóba, hanem kényelmesen elsétáltam.
Nem volt egy lélek sem az amúgy kényelmes és kulturált irodában..
Az ügyintéző hölgy kedves volt és a hiányzó nyomtatványokat készséggel kitöltötte. IGEN! Ő töltötte ki! Helyettem!
Megkért, hogy menjek át a MÁK-ba egy igazolásért.
Gyalog 3 perc volt a másik iroda.
Itt iszonyat sor volt ezért 10 percet kellett várjak.
Közben észrevettem, hogy nincs nálam semmilyen irat, így nem fogják majd kiadni nekem a kért igazolást.
Nem okozott gondot, kiadták és kedvesen mosolyogtak hozzá.
Visszagyalogoltam, leadtam a papírt.
Ez Tinnyéről két nap lett volna, ha van nálam minden irat, akkor csak egy.

Szóval ilyenekért - is - jó itt lakni.

2014

Mert persze kell egy ilyen poszt az év elejére...

Hogy mennyi kilit és szintet futottam, mozogtam azt egyelőre nem tudom, de annyira nem is érdekes. Ha a múlt év fontos történéseit most, hirtelen felindulásból próbálom meg összeszedni, akkor kicsit más jellegű dolgok jutnak az eszembe.

Hogymik?

Ami elsőre eszembe jut az az a szó, hogy nyugalom.
Az év hatalmas vívmánya ebben a szóban összegezhető.
Én kezdek lenyugodni, vagy a környezetem nyugodtabb, vagy csak egyszerűen kezdenek kisimulni a dolgok körülöttem? Nem tudom.

Magyarázat gyanánt Lin-csi apát pár sorát írom ide - örök okulásul:

"- Mihelyt jó helyet, otthont talál magának az ember, attól fogva, ha okos: derűsen, csendesen él. Bámulja a gyönyörűséges égi és földi képeket, a fények, a színek, a formák milliárd változását, hallgatja a szél zúgását, a vizek csobogását. Megvalósítja a heverészés művészetének legmagasabb fokát. Kényelemben tűnődve aztán az égi és a földi világ tízezerszer milliárd rejtélyén, szépen éli az életét és szépen találja őt a halál. Mert micsoda szégyen is lenne, ha itt találná az út sarában izzadva, küzdve az épp ilyen küzdelmes és keserve holnapi napért.'

Érdekes, vagy épp nem is érdekes, hanem inkább magától értetődő módon ezen életérzés eredményeként futásaim is sokkal jobbak lettek idén.
Sokkal több öröm ért és objektív módon is jobbak lettek az eredményeim. (Annak ellenére is, hogy a 2014-re tervezett futásoknak csak egy kis töredékét tudtam teljesíteni.)
Voltam sérült is, sőt a derekam kétszer is teljesen ágyhoz kötött, de ezeknek tudom az okát. Az év második felében viszont kerültem olyan helyzetbe, amikor borítékolható volt a sérülés, mégis ura maradtam a helyzetnek.

Ez egy kicsit a jógának is köszönhetem. Igen, végre elkezdtem és végre tudok időt, energiát szakítani erre is. Persze tyúk-tojás probléma példájára el lehetne morfondírozni a jóga-nyugalom viszonyán is...

Volt egy csomó egyedüli, hosszú, bakonyi futásom. Csupa örömfutás. Ködös januári, virágillatú, vagy épp elázós tavaszi, bazi meleg, tikkasztó, csalános eltévedős nyári, vadászok elől bujkálós, felfedezős őszi és friss levegőjű téli futások.
Volt tavasszal egy pár jól sikerült TT is. A Mátrabérc kifejezetten kellemes emlékem. A T100 már nem annyira, de megbékéltem azzal is. Még az is eszembe jutott, hogy mivel közel van a szülinapomhoz megszervezem magamnak privátba. Így igazán nem a verseny miatt csinálnám meg és talán a sok-sok önzetlenül belé fektetett energia sem múlna el nyomtalanul. Megőrizném a tüzet, ki tudja, hátha egyszer még valaki felélesztené...

Szemüveges lettem. Ez persze nem az év, hanem az elmúlt négy évtized eredménye, de most érlelődött gyümölcsé... Bazi kényelmetlen volt már nyújtott kézzel olvasni...

Ha már a múlt év emlékeit veszem sorra, akkor bizony az is eszembe jut, hogy ide sem írtam még ennyire keveset. Pontosabban soha nem írtam ennyire sokat, csak épp LE nem írtam. Pedig szinte naponta születtek a posztok, csak épp nem kerület gép közelébe, hogy billentyűre vessem őket. Ez azért összességében nagyon pozitív, ahhoz képest, hogy évek óta, napi rendszerességgel ücsörögtem a gép előtt. Most van, hogy több nap is elmúlik számítógépezés nélkül. A telefonom, meg napokig nem cseng. Sokszor otthon hagyom, vagy napokig be sem kapcsolom.
Igen talán ezek is fantasztikus eredményei a múlt évnek.

Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett. A falubeli legény egy kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amannyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városban, ahol kedvelik az efféléket.
- Nem gyártunk! - vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókákát.
- Miért nem? - kérdezte meghökkenve, majd' elejtette a szerkezetet.
- Mire való ez a hülyeség? - bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, hogy utálja az efféle szerkezeteket.
- Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus. - állította róla az ifjú.
- Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?
- Nem, olyan nincs.
- Akkor ez mire való?
- Kiönti a csészébe a teát - próbálkozott ismét a küldönc. - Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus - ismételte.
- Nem értem! Meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.
- Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétsége erőfeszítésnek tartom. Ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.
- Miért? - ámult most megint a legény.
- Nem gyártunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. Falat kell rakni és tetőt, köpenyt kell varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, nem pedig gépekkel helyettesíteni! - válaszolt a legénynek Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.'

Többek között az örökzöld 'Miért futsz?' kérdésre is választ ad ez a kis történet...

Meg arra is, hogy miért nem nevezek az UTMB-re.
Ha arra gondolok, hogy a blog is az erre való felkészülésem dokumentálására kezdett el íródni, meg arra, hogy mennyire nagyon szeretném, akkor persze fáj a szívem, de nem vagyok hajlandó ezer és ezer teafőző-emelő gyártására csak azért, hogy ott legyek augusztus végén Chamonix-ban. Aránytalanná vált számomra.
Nem érdekel ha aberráltság is, de jóleső érzés tölt el, hogy minden lelki megpróbáltatás nélkül le tudok mondani erről.
A teafőző-emelő gyártásra fordított időt megspórolom és rengeteget tudok majd a környéken szaladgálni, vagy bicajozni, vagy bármi mást csinálni...

Lavaredo viszont tervben van, csak hogy legyen egy kis ellentmondás, ami persze nem is az.

No, de ez már nem is 2014.

Ui: 'The best of'-ba került: Laár-Likó-Wahorn