A futókat lelövik, ugye?

A nap fénypontja az volt, amikor a Múzsla előtt egy kis tisztáson lefeküdtem.
Délutáni meleg napfény, friss fű, szélcsend.
Hanyatt dőltem.
Arra gondoltam 10 perc elég lesz.
Aztán 2 perc múlva elővettem a még megmaradt frissítőmet és kortyolgatni kezdtem. Frissíteni inkább lassú andalgás közben lehet a legjobban, így feltápászkodtam és nekiindultam. Apró kortyokat ittam. Nem esett jól, viszont összerándult a gyomrom amint leértek az első cseppek. Kiittam a kis flakon tartalmát aztán még egy kis vízzel leöblítettem.
Ott álltam a Múzsla köves csúcsa alatt és abszolút nem kívántam már az egészet.
Felértem.
Innen nagyjából lefelé.
Ágasvár óta fájt mindenem ami az emésztőrendszeremhez tartozik.
Na jó, a szám és a nyelőcsövem nem.
Pedig ha nem is tökéletesen, de jól indult ez a nap.
Tökéletes időben és tökéletesen megválasztott szerelésben, jól kitalált frissítőkkel. Akármi is lehetett volna belőle, a szervezésen nem múlt.
Egész jó tempóban haladtam, de az emelkedők nem mentek igazán. Lassú voltam és amíg a Téli Mátrán pihentem a felfeléken, most inkább nyögvenyelős feladatok voltak. Daráltam őket, de nem azzal a laza lendülettel, mint ahogy ez szokott menni.
Azt hittem bőven 3ó elül fent leszek, de nem.
Ez elkedvetlenített, nem tagadhatom.
Innen Galyáig megpróbáltam olyan tempót választani amivel aztán a célig simán beevickélek. Ez sikerült is. Vagyis azt hittem, hogy sikerül.
A frissítőpont utáni kis emelkedőn éreztem megint hogy nem ér le a kaja. Eszem, iszom, de mintha nem szívódna fel semmi. Nincs új energia hiába próbálkozom. A gyomrom sem volt jól, legszívesebben nem kért volna semmit, nagyon nem akart dolgozni. A lefelék jó tempóba mentek, de felfelé maradt a séta.
Emlékszem, hogy múlt évben hol ért el a kaszás Ágasvár előtt és nagyjából most is ott volt a fordulópont. Monnyuk most a csúcs fel/le jól ment, de a Csörgő-patak völgyében már nagyon morgott a belsőm és sétára kellett váltanom, mert egy takaros hasmars nézett ki. Minden egyes döccenés kísértés volt. Mintha tojásokon lépkednék, úgy mozogtam és persze már a lakott területen ért el a klasszikus mostösszefosomamgamazzonnal érzés. A frissítőponton azért almát, meg sós kekszet vételeztem, aztán mentem is tovább.
Galyán még bőven 8 órán belüli időt jósoltam magamnak, de Keresztes után ,már a 8 is necces volt. Aztán felfelé csak vánszorgás maradt. Hiába, bevitt energia nélkül nincs haladás. A Nyikom-nyeregnél, aztán a tettek mezejére léptem és meglátogattam a susnyást. Egy kis súlyfelesleg leadása nem tűnt rossz ötletnek. Nem is volt, de javítani nem javított az állapotomon. Fájt belül mindenem.
Itt érkeztem el a kis tisztáshoz.
A csúcson konstatáltam hogy lőttek a 8 órának így az utolsó motiváló tényező is elveszett. Innen leginkább csak leharcoltan döcögtem lefele. Út közben megint - mint tavaly is - összetalálkoztam egy még a szarvasi kollégiumi évemből ismert futóval, akivel átvettük a tüneteket. Megnyugtatott, hogy neki is hajszálra ezekkel kellett megküzdenie és végül bélgyulladást állapítottak meg nála. Állítólag ez tipikus futó betegség, ami a sok rázkódástól tud kialakulni. A vas hiány is tipikus tünete. Kicsit még futottunk együtt, aztán mint tavaly is, most is magára hagytam.
Elvégre nem rázathatom a gyulladt beleimet.
Innentől aztán még betegebbnek éreztem magam :).
A faluban még futottam egy kicsit, de nem nagy meggyőződéssel, aztán beslattyogtam a célba.
Vmi 8:3x lett.

A legrosszabb aztán hazafele a kocsiban volt.
Én hülye ettem a gulyásból. No, ez hol alul, hol felül akart kijönni, és közben beleim annyi gázt termeltek, hogy egy kisebb erőmű ellátását is bevállalhattam volna...

Nagyon tanulságos volt, azért, nem bánom, hogy elmentem.

Az első és legfontosabb, hogy vissza akarom állítani azt az állapotot, amikor még  a futás örömadó, pozitív energiákat nyújtó elfoglaltságom volt.
Nem napi penzum, fáradságos munka. És ez nem csak azon múlik, hogy van-e edzésterv, vagy nincs.
Szóval elkezdek szép lassan megint a nulláról építkezni. Annecy-ba elmegyek, de nem indulok. Sétálgatunk, nézelődünk Emővel, de nem megyek szenvedni. Nem akarok több ilyen negatív élményt.
Az más, ha fáj, szorít, nyom, ha elfáradunk a végére. Az természetes.
De folyamatosan a vesztes pozíció nem vezet jóra.
Néha nyerni kell hagyni magunkat.