Terített betli

A legelgondolkodtatóbb az az, hogy mennyire nem érdekelt Párizs.
5-6 éve voltunk ott, és kicsit várakozva mentem, de a vége az lett, hogy pár fotónál több nem készült és csak ténferegtünk az utcákon.
Ami önmagában nem baj, csak vhogy vártam volna, hogy érdekel ez a város, de nem. Egyáltalán.
Úgy általánosságban a város mint olyan, nem érdekel.
Ezt eddig nem tudtam, de most egyértelművé vált.
Úgy vagyok vele, mint a tv-vel. Ha mond nekem vki indokot, amiért nézzem, akkor rohanok, veszek és bekapcsolom.
Ha mond nekem vki indokot, hogy mitől jó/élhető/elviselhető egy város, akkor... akkor... akkor nem tudom mi lesz, mert szeretni biztos nem fogom.
Elviselni talán.

Szóval ez az ami a legnagyobb hozománya ennek a 4 napnak.

Hja, meg a betli.
Egy terített betli.
Egy megnyert terített betli.

Volt már 2008-ban egy feladott T100-am, de egyéb semmi. Akkor, ott lesérültem, kérdés nem is volt a folytatást illetően.
Most sem, pedig nem sérültem le.

Szombat délben álltunk a napon a rajtkapu mögött. Talán 4-5 m-re lehettem a rajtvonaltól, tehát egész jó helyről sikerült elrugaszkodni. Nyugodt voltam, nem idegeskedtem. Rajt után persze meglódult a tömeg, de az előzőleg szétlovagolt terepen igencsak a lábam elé kellett néznem ahhoz, hogy ne legyen bokaficam az első métereken.
Sütött a nap, szellő alig volt és márciushoz képest melegnek éreztem a 20 fok feletti hőmérsékletet.
Mivel vagy fél órát álltunk a rajtban, így a megszáradt mellkasi jeladóm - ami a hasamon volt - és csak vmi idétlen adatot mutatott.
Érzésre is egyértelmű volt, hogy a tervek szerint megyek, olyan 5:30-as ezrekkel. Az volt furcsa, hogy nyelni sem tudtam annyira kiszáradt a szám, pedig ittunk is rajt előtt rendesen. Mindegy, ittam folyamatosan.
Vmi tavak körül kavarogtunk szinte teljesen sík terepen, néha volt egy-egy 2-3m magas 'emelkedő'. Aztán 15p után újra a rajtzónához értünk vissza. 'no, ezek is kínlódhattak, hogy kilegyen a 80 kili' - gondoltam magamban.
Aztán csak simán jellegtelen volt a környezet.
Kis erdősáv, nagy redősáv, golf pálya mellett, autópálya alatt, felett, lakótelepen, aluljáróban, tarvágás mellett, kiskertek között, álmos külvárosban...
Folyamatosan haladtak el mellettem. Ez megnyugtatott.
Arra gondoltam, hogy ezt majd itt le kell írjam.
Nagy-nagy nyugalmat ad, és saját önbizalmamat növeli, ha folyamatosan haladnak el mellettem a futók.
Lehet, hogy ez aberrált, de így van.
Folyamatosan megerősítést nyer, hogy jól csinálom, jól megyek és nem engedem elragadtatni magam.
Szóval egyre megerősítést nyertem.
Kár, hogy futást még egyelőre nem...
Annyiranagyontudatos voltam, hogy még arra is volt energiám és időm, hogy részidőket nyomjak az egyes kajálásaim alkalmával. Arra gondoltam, hogy majd itthon, nagggyontudatosan, sportszakmai szempontból is elemezhetővé válik az eme kényes részlete futómunkásságomnak.
Tehát ott tartottam, hogy szeltük a külvárosi lételemet, én ettem, ittam és az időközben beélesedő pulzusadómmal immáron tudományosan is alátámasztva konstatáltam, hogy minden a legnagyobb rendben.
Egyedül a meleg kezelése foglalkoztatott. Legszívesebben levettem volna a tökfödőm, de féltem a leégéstől, vagy a napszúrástól.
Így utólag már látom, hogy a leégést nem tudtam elkerülni :).
Folyamatosan le-föl vettem a sapkát, így ez egész jól bevált taktika lett. Naposabb részeken fel, kicsit árnyékosabb részeken le. Majd megint fel...
22-höz 2:09-el értem.
Teljesen jó, szinte csak pihentem eddig. Gyorsan feltötltöttem a kulacsokat, banánt és narancsot ettem, majd két kisebb csokis szelet felmarkolása után indultam is tovább. Talán 2-3 perc lehetett. Itt már láttam pár arcot, akiken látszott, hogy rájöttek, hogy kár volt megelőzni...
Rögtön észvesztő 30m-es emelkedőbe csaptunk bele.
Kicsit fura volt megtapasztalni, hogy bizony ezek a sűrű kis emelkedők nagyon szemetek tudnak lenni. Olyanok ezek, mint a Csór-hegy a MB-en. Nem esnek jól hiába rövidek. Ráadásul felfelé is, lefelé is lassítanak.
Így viszont a kajálást ezekhez igazítottam. Felfelé csócsáltam valamit, fent befejeztem és szépen csorogtam lefelé.
Emlékszem, pont 3:00 ó környékén, egy autópálya melletti kitett, bazi meleg helyen még arra is volt eszem, hogy elővegyem a sót, meg a magne B6-ot. Bevettem mindkettőt és ittam rá bőségesen.
Aztán 3:30-nál éreztem, hogy nem teljesen komfortos a beleim környéke. Gondoltam, hogy bokorugrás nélkül megúszhatom, de 10p alatt be kellett lássam, hogy inkább egy félrevonulással jobban járok. A gondolatot tett követte.
Nem tartott sokáig a dolog, viszont a pályára visszaérve szinte szárnyakat kaptam. Alacsonyabb pulzussal ment uaz. a tempó.
Juhéjjj - gondoltam - megoldódott a probléma.
Aztán 4:10 környékén megint kezdődött, de csak az érzés volt egyre rosszabb, tudtam, hogy nem jön ki belőlem semmi. Egyre-egyre csak görcsöltek a beleim. Bele-bele gyalogoltam, hátha az segít. Aztán ahogy megindultam, a rázkódástól előjött az érzés újra. Ha megálltam, akkor szinte elmúlt. Nem akartam hagyni magam, így erőltettem, hátha majd elmúlik. De nem. Jött egy 40 m-es emelkedő és azt vettem észre, hogy 140-ig alig megy fel a pulzusom, miközben úgy érzem magam, mintha 160 lenne. A combjaim meg olyanok voltak, mintha nem 600, hanem 6000m szint lenne bennük. Lefelé tyúklépéses séta lett belőle, mert a rázkódástól még jobban szorított a belsőm.
Enni nem igazán kívántam, de ittam folyamatosan. Nem tudtam mi történt velem, de valahogy teljesen evidens volt, hogy 45-nél feladom.
A következő normális pont vhol 55 környékén lesz és én még a 45-ös itatópontot sem értem el. 4:40-nél már láttam a Meudon táblát, így azt hittem közel a pont.
Egy frászt.
3 bucka volt még.
A 3. 50m-es volt és több mint 10 percig tartott felfelé 125-ös max-al. Fent le kellett ülnöm, mert azt hittem megszülök. Kis pihenés után végre be tudtam sétálni a pontnak helyet adó veteményesbe, ahol a sámlin ülő bakter útba igazított, hogy hol találom a HÉV-et. Azt hittem, hogy legalább lesz vmi busz ami bevisz, de frászt. Lesétáltam, megvettem a jegyet és felszálltam a legközelebbi szerelvényre.
Nagyon fáradt voltam és olyan sós, mint egy hering.

Nem éreztem semmi összeomlást, most sem megyek asszem a Dunának ettől a feladástól.

Érteni monnyuk nem értem mi nullázott le fél óra alatt, de mivel mostanában csak az emésztőrendszerem uralja a blogot, azért nem csodálkozom nagyon a dolgon...

Az biztos, hogy nagyon lekicsinylően álltunk az 1500m szinthez.
Igen, többes szám.
Mind a négyen, akik itthonról indultunk, egy sokkal nyugalmasabb és sokkal egyszerűbb pályáról képzelegtünk.
Azzal nem számoltunk, hogy pl. montenbájk pályára vezetik a mezőnyt, pedig megtették. 2-3m-s buckákon, farönkökön át... Szar volt.
Igen, kellemetlen tud lenni 1500m szint is.

Nekem nagyon szokatlan volt, hogy végig tömött sorokban futottunk, az általam megtett 45 kili alatt alig szakadozott fel a mezőny.

Meg lehetne sorolni, de kár lenne, mert nem ezen múlt.
Az a lényeg, hogy nincs az a rövid táv és kevés szint, amivel ne lehetne kikészíteni azt, aki nem elég alázattal készül az adott versenyre.

Nemtom.

Tanulni megint tanultam, de a feladás titkát még nem fejtettem meg.
És miért nyertem meg a betlit?

Pont ezért.
Tanultam, tapasztaltam, okosodtam.
Képes voltam pár olyan dologra, amire eddig nem.

És örülök annak is, hogy a kellő pillanatban tudtam azt mondani, hogy:

Ez.
Ma.
Nem.
Megy.