Egész sokáig szerettem beszámolókat írni.
Monnyuk egész sokáig filmeket is szerettem összekalapálni...
Aztán jól ráuntam magamra.
Egy beszámoló, vagy film is olyan (meg talán maga az élet is), hogy van eleje, vége, van benne egy ív, ami összefogja. Ezek persze nem látszanak, csak olyan összeszedett lesz tőlük a produktum.
Először persze az ívet kell megszülni. Az néha nehéz, néha meg magától jön. (Ez lehet az ihlet, vagy mi?!)
Beszámoló ügyben sajnos nálam az ívet egyre többször a 'kifogás' húzza.
Nem mondva csinált kifogások. Komoly, férfi emberhez mérten is indokolható, igazolható dolgokról beszélek. Van alapjuk, jogosultságuk. Legitimek! (Jajjj, de jó, hogy megtaláltam ezt a szót!)
Szóval nincs itt hiba. (És ezt most nem ironikusan írom ((Tudom, hogy 'és'-el nem kezdünk mondatot)).
Ez viszont nem gyengíti azt a tényt, hogy 'ráuntam magamra'. Mondhatnám, hogy 'volt valamikor egy utolsó csepp a pohárban'. Aztán a cseppek azóta is gyűlnek, de a tanulságok poharát már nem tudják tovább tölteni - bár talán kárba nem vesznek.
Mint amikor a kutya orrát saját piszkába verik. Ezt az önmagam orrba verését valahogy nem sikerül, vagy nem tudom megunni. Lehet, hogy ez vmi biológiai program nálam. Csak leírva látni - meg megírni - unalmas.
Van, hogy a gyomrom, a csípőm, a térdem, a felkészültségem, a sok munka, a vérképem, a mikroelemek... A lényeg az, hogy van kifogás. (Itt tényleg komolyan hangsúlyozom, hogy olyan dolgokról beszélek amik valódi! okok!. Amiket érvként felhozva a többség megadóan és őszintén szánakozva igazolja az újabb és újabb betlit.)
Pedig én még csak sokat sem várnék el önmagamtól. Engedékeny vagyok és szélesre tárom a kaput az élvezetek előtt :) !
Hanka kérdezte abban a rövid Hoka-s cikkben, hogy melyik futásomra vagyok büszke? (Itt rögtön didaktikai problémám van, ugyanis nem tudom értelmezni a 'büszke' szót. Mióta nekem szegezte ezt a kérdést, azóta próbálom kibogozni ennek szónak az értelmét, de nem sikerült. Nem röhög, tényleg így van. Fűnyíró tolás közben ilyeneken agyalok. (A másik ilyen szó a 'megsértődni', de ezt lehet, hogy azért nem tudom megfejteni, mert összefüggésben van a büszkeséggel?!?!))
Mit is várnék el?
Ez olyasmi mint lejtőn futni.
Hiszem, hogy minden lejtőnek és lejtőzőnek megvan a ritmusa. Lejtőn nem gyorsan kell futni. Nem. Lejtőn pont úgy kell futni, hogy ritmusban legyünk. Ha ritmusban leszünk, akkor pont ott lesz egy hely a lábunknak, ahol kell, pont ott nem billeg a kő ahol kell és még a lélegzetünk is erre a ritmusra fog beállni. Ez tapasztalat. Ha azt érezzük, hogy 'toljuk', akkor gond lesz. Inkább a közös frekvenciát kell levadászni.
Ha egy futásnak is megvan a maga íve és ritmusa, akkor az egy jó futás. Szükségszerűen jó futás, nem tud nem az lenni. Ritmusban leszünk. Ritmusban lesz a tüdőnk, a gyomrunk, a lépéseink. Lesz időnk befogadni a környezetünket és mivel ezek szinte maguktól működnek, így marad egy csomó energiánk, amitől meg nagyon erősnek fogjuk magunkat érezni. Amitől aztán nagyon erősek is leszünk.
Ennyi.
Egyszerű.
Igen, ez lehet a flow.
Persze ezt nem adják ám ingyen! Sok munkát kell belerakni ahhoz, hogy egy komolyabb futás ilyen legyen. A már megénekelt 'kásahegy', amin átrágva magunkat jutunk el egy-egy ilyen élményhez. Ha egy célversenyen ilyet éreznék, akkor rögtön jelentkeznék Hankánál a cikk helyesbítése végett :) !
De egyelőre nem hogy flow közelébe nem kerülök, de egy izzadságszagú, 'iparos munka' minősítésű teljesítést sem sikerül összehozni! Egy ilyen korrekt, munkás - mondhatni 'férfias' - futás legalább vállalható eredmény - lenne.
A vállalható eredmény kapcsán meg rögtön beleütközünk a feladni/nem feladni kérdésébe.
A tegnapi példánál maradva.
Lupus erőszakoskodott velem Pap-réten, hogy továbbhaladásra bírjon.
Nem kérdés, volt egy csomó időm, tehát simán begyalogolhattam volna a célba.
És?
Lett volna egy érmem és felkerültem volna a teljesítők listájára. Ennyi.
De én nem ezért jöttem.
Ha valaki azért vág bele egy versenybe, mert minden áron teljesíteni szeretné, akkor ez annak opció. Nekem meg nem.
2016-ban már besétáltam. Fájt mindenem, alig éltem. Besétáltam. Megcsináltam. Tudom, hogy képes vagyok rá. (Mint ahogy már többször beszenvedtem magam célokba. Leszakadt csonthártyával a Kinizsi céljába, vagy 22 órás agóniával a CCC céljába.) Tudom , hogy tudom. Bármikor felállok egy fotelből és monnyuk 18 óra alatt megcsinálok egy százast. Tudom. Nem akarom ezt többször bebizonyítani önmagamnak. (Bakancslista pipa?! :) )
Persze van akinek ez a cél és abszolút el tudom fogadni és tisztelni, szeretni ezért.
De én nem ezért jöttem!
Most azért mentem, mert azt hittem, erősen hittem, hogy írhatok egy helyesbítésért Hankának. Azért mertem hinni mert Gabi befogadott, rendezetté tette a felkészülésemet, rövid és kérész életű hullámhegyekkel és hosszú és keserves hullámvölgyekkel teli munka állt mögöttem. Mert van több mint 30.000 kilométernyi futótapasztalat a testemben, a lelkemben. Mert el tudom hinni, mert Újra és Újra el tudom hitetni magammal, hogy most majd nem lesz kifogás.
Most. Most meg lesz! Most elkapom.!
Nem futom el, nem rúgok bele, nem tévedek el! Most figyelni fogok az ivásra, evésre, a sporttársakra, a napsütésre, a sárra, a tócsákra, a hűsítésre, a pálya ívére a lejtő és ösvény ritmusára. Okos leszek és tudatos, hideg fejű számító, és pillangókat reptető, virágszirmokat számláló érzelgős lény egyszerre. Tuti lesz.
Mondom. Sőt, mi több, hangsúlyozom :) : nem időért és nem helyezésért megyek!
Nem. (Szélesre tárt élvezetek kapuja, ugye..)
Azt szoktam mondani magamnak, meg néha másnak is hogy kb. 10 méter után pontosan érzem, hogy milyen is lesz az aznapi futás. Tulajdonképpen elég lenne ezt a 10 métert lefutni ahhoz hogy Gabinak beszámolót írjak. Az ezen felüli mennyiséget csak becsületből szoktam teljesíteni :) !
Tegnap is már Szentendrén belül éreztem, hogy 'rendes, becsületes ipari munka' kategóriába sorolható futásom lesz. Ez nem leszólás. Egy ilyenért kutya keményen meg kell dolgozni. Egy kovácsolt vas gyertyatartó (milyen szép hasonlat..) szakmányban gyártva is munkás dolog. Korrekt munka, de nem összetévesztendő egy egyedi, művészi gyertyatartóval (van ilyen?). Az utóbbi elkészítése lehet, hogy nem is annyira keserves, csak hát benne van az a plusz...
Szóval éreztem, hogy ebben nem lesz meg az a plusz...
Ettem, ittam, figyeltem, akartam.
Lehet, hogy nagyon akartam?
Pedig ez ott van nálam a 'Best of' -ok falán.
Nem is lényeges. Ez már a múlt. Van ok, indokolható, talán lesz megoldás is és megint egy betli.
Van egy kedvenc könyvcímem, ami ide teljesen klappol. (Maga a könyv is jó, de a címe, maga egy életfilozófia.)
Édenkert a sarkon túl.
Tehát maga az éden! És nincs messze! Csak itt a sarkon kell befordulni! Nem kell messzi menni érte, szinte belátható és hát maga 'Az' éden...
Most, most még nem jó, de mindjárt jó lesz.
A kutya orra elé lógatott csont :) ...
És befordulsz a sarkon és rájössz, hogy nem ez a sarok az, hanem a következő, ott nem messze és milyen szerencse, hogy már csak egy sarok...
Csak hát ez már a huszonötödik sarok és megint átbasztak.
Fáradsz.
Egyre gyanakvóbb vagy, de hiszel abban az édenben, hisz látod, hogy mások megtalálták és megtalálják a magukét, tehát nagy eséllyel neked is eljön a sajátod. Lehet, hogy gyorsabban kéne menned! Vagy lassabban? Nem lényeg. Inkább csak az hogy higgy benne!
Én hiszem, hogy lesz egy sarok - lehet, hogy tér és idő görbületen túl :) - befordulok és utána tuti írok egy levelet Hankának.
