Kell ez...?

Komolyan, kell...?

Eddig egy-egy versenyből, vagy megmérettetésből midig megerősödve, optimistán és bizakodva szálltam ki.
Most elveszett ennek a varázsa.
Ennyire negatív, kedvetlen és fásult nem is tudom mikor voltam utoljára. Ha voltam egyáltalán.

Tegnap beérkeztem a célba. Leroskadtam és olyan erővel szakadt rám ez a világvége hangulat, hogy azóta sem tudok tőle szabadulni.

 2007,  2008,  2009,  2011,  2012
13:48, 10:50, 10:19, 10:12, 10:40

Ilyen Piros eredményeim vannak.
Mi látszik ebből?
Az, hogy most betli lett, az egy dolog. Az viszont már sokkal nagyobb dolog, hogy gyakorlatilag nulla fejlődés. Négy év alatt gyakorlatilag nem értékelhető az az út amit megtettem. Az, hogy e közben a mezőny nagy része órákban, több órában mérhető javulást produkált mondhatnám mellékszál. Talán nem is érdekel (annyira), de adaléknak nem rossz...
Addig, amíg arról van szó, hogy elmegyek futni, csodálom az erdőt, mezőt, hallgatom a madarakat, iszom a forrás vizét, télen fázom, nyáron ázom, addig nincs gond. Ez a dimenziója a futásnak örömet ad, boldogságot okoz.
Miért nem elégít ez ki? Miért nem állok meg ezen a ponton? Mit akarok én ezzel a versenyzéssel?
Kell ez...?

Nem vagyok versenyző alkat, sohasem voltam (...hajtó vagyok, ne lőjetek...). A sportnak (játéknak) egész más aspektusai vonzanak, mintsem az, hogy legyőzzem, leelőzzem a másikat. Tehát ezen a vonalon kár elindulni a megoldás felé.
A saját magammal való versengés persze jó duma, de ehhez meg nem kell verseny. Saját kis köreimen futott pb-im bazi élményt nyújtanak, akkor csinálom őket amikor akarom, szabályukat én alakítom. Nem lenne elég ez?
Az az igazság, hogy ha hátralépek, akkor nem találok védhető szempontot ami miatt nekem versenyekre kéne járnom. Hacsak nem a mazochizmus.
Tegnap jött egy futótárs és gratulált.
Majd elsüllyedtem szégyenemben. Már saját magam előtt is, erre ő gratulál...
De mihez gratulált?
Hú de jót mentél? - Ehhez biztos nem...
Hú, de ügyes vagy, végigmentél és befejezted! - Komolyan ehhez? Komolyan ez a szint(em)?
Dobogókőnél is volt pár ismerős, nagyon tapsoltak és biztattak, hogy nagyon faszán jövök.
Ez egyszerűen nem igaz. Vagy ha igaz, mert nekem már ez az idő is jónak számít, akkor ez egyszerűen drámai.
A Piros, nem az a menet, ahol a puszta teljesítés a szememben bármilyen értékkel is bírna. (Ide még visszatérnék majd, hogy egyáltalán mi az, ami bírna...)
Számomra az sem mérvadó, hogy mennyit mutat a célban a vekker.
Nem.
Bőven lehet, egy számszakilag rosszabb célba érés belső érzésre sokkal értékesebb és jobb.
Ha az eddigi teljesítéseimet nézem, akkor a 2009-es volt olyan, ami nagy örömre és bizakodásra adhatott okot. Lazán, kényelmesen, élvezve mentem. Olyan módon, hogy abból a későbbiekben meríteni tudtam.
Tegnap elpusztultam. Szó szerint és képletesen...
Oké, edzetlen vagyok, mostanában kevesebb, az egész évet tekintve meg jóval kevesebb edzés van mögöttem. Futok 2:00, 2:30 hosszú edzéseket elég gyakran. Élvezem őket. Jól mennek. Olyan jól, hogy örömet okoznak.
Ebből én arra következtetnék, hogy egy 8-10 órás futásnak, LEGALÁBB az első harmadát komfortosan kéne megtenni. Nem azt mondom, hogy fáklyásmenet, de azért mégis ismerős mozgásformát csinál az ember...
De nem. Az elejétől a végéig szenvedés.
Erre nekem nincs szükségem.
Erre nekem nincs felesleges, pazarolható vegyértékem. Ha egy tevékenység nem ad örömet, akkor én nem vagyok hajlandó azt folytatni. Nincs rá időm. Inkább elmegyek itthon egy nagyobb körre és pozitív energiákkal bespájzolva délután otthon eszem a tyúkhúslevest a családdal.

2008,  2009, 2011, 2012
8:06,   7:20   9:11,  8:46

Ezek a Mátrabércek.
Nem, nem, az utolsó kettő nem oda-vissza ...
Oké, rendben, szeretem ha felmosom magammal a parkettát. Van egyfajta sármja, amikor a poklot is megjárva az utolsók között bevonaglik az ember a célba.
De asszem harmadszorra nem osonnék be a szőnyeg alatt Szurdokpüspökibe.
Nem.
Ráadásul úgy, hogy nem kevés munkám fekszik benne. Tehát azért mégsem kéne féktelenül edzenem, hogy ezeket a mélyenszántó eredményeket elkövethessem.

Ezek jönnek fel bennem most.
Van a sohatöbbet érzés. Persze én is ismerem.
Pár óra alatt el szokott múlni.
Ez viszont most nemhogy múlik, inkább erősödik bennem.

Azzal, hogy vidékebbre költöztünk egy nagyon racionális döntés végeredménye. Lemondtunk olyan dolgokról amiket nem tartunk értékesnek, vagy fontosnak az életben és felcseréltük olyanra, ami számunkra értékkel bír.
A mai közgondolkodás és értékítélet szerint sok olyan dologra mondunk nemet, ami ritkaság számba megy. Ez nem érdekel minket, mert van egy keret, egy értékrend, ami szerint szeretnénk élni.
Tehát, amilyen lépéseket megtettünk a családdal, azt a saját dolgaimban nem lépem meg.

Ad nekem pluszt, hogy elmegyek egy versenyre?
Nem, nem ad pluszt.
Akkor?


Nagyon negatívan hat rám az is ahogy Fridman futótársam idei évét végignézem. Láttam, tapasztaltam mennyit és milyen intenzíven edzett. Mennyi energiát, kedvet és elszánást tette bele.
A TDG-je egy katasztrófa lett.
Tegnap 10 perccel ment jobbat mint én.
Tehát az, hogy 'az edzés olyan mint a szar - előbb, vagy utóbb kijön' tézis sem olyan biztos.
Erre szoktam mondani, hogy 'kockás papír'.
Összead, kivon és rögtön látja mi a végeredmény.
Érdemes-e ennyit beletenni?
Mi jön ki?
Az arányok, csak azokon van a hangsúly.
2007-ben még nem futottam, aztán 2008-ban már elég rendszeresen. Ebből kijött 3ó Piros javítás. Itt megérte. Sokkal szerethetőbb módon javítottam. Erősebb, magabiztosabb voltam. Mostanra ez elveszett.
A Kevélyre már alig tudok értékelhetően felkúszni. Nemhogy a János-hegy megfutása lenne a gond...

Persze tegnap is voltak szerethető pillanatok, de ezek elvesztek a szenvedés tengerében. Nem azzal van bajom, hogy egy-egy alkalommal nem sikerül, hanem azzal, hogy a tendenciát nem látom biztatónak. Számomra fontos, hogy minden tevékenységemnek lássam a miértjét, lássam az értelmét, hasznát.
Ennek most nem látom.

Igen, és lehet azzal is jönni, hogy 'de hát nem sokan lennének képesek 40 fölött akár a sarokig is elfutni, nemhogy 90 kilit'.
Sajnos, ez nem hat meg. Ettől nekem nem lesz jobb. Az, hogy a zöm tunya, tespedt, és röfög, mint a disznók, engem nem elégít ki.

Én én vagyok.
Edzek.
Edzek, amennyit jó szívvel tudok.
Az edzést élvezem.
A versenyek meg stresszt, sajgó ízületeket, zombijárást, ropogo achilleszt, családtól elvett időt, magaláztatást és tehetetlenséget hagynak maguk mögött.

Kell ez...?