Sunyin

Nem történik semmi eget verő.
Nincs felhajtás és cécó, csak a napok jönnek egymást váltva.
Ahogy szokták.
Reggel felkel a nap, este lenyugszik, semmi extra.
Ráadásul későn kel és korán fekszik.

Papíron ilyenkor kellene motiváció hiánytól szenvedni.
Ilyenkor kellene otthon maradni, nemkimenni, nemfutni.

De nem, ez így túl kézen fekvő.

Nem mondom,hogy mindig fáklyás menet, mert nem az.

Ma is azon kaptam magam, hogy szinte számon kérőn önfaggatódzom.
Rám tényleg nem volt soha jellemző, hogy ennyire kitartó lettem volna. (Ez monnyuk genetikailag férfi dolog, de hagyjuk...) Akkor meg mi ez?

Aztán abban maradtam magammal, hogy most sem vagyok igazán kitartó, csak egyszerűen kíváncsi vagyok már a történet végére.
Olyan mintha olvasnék egy futós könyvet.
Mintha egy képzeletbeli figurával történnének a dolgok.

ÉÉÉNNN?
Futni?
EEEnnnyit?
(Jó, azért nem olyan sokat, de mégis...)
Ez velem nem történhet meg!
És mégis.

Franc tudja miért történik ez nap, mint nap, de ha tehetem ott vagyok.
Az erdőben.

Megélni azt, hogy ott vagyok.
Megélni a ködöt.
A havat és az esőt.
A hideget és a még hidegebbet.
A napot és a meleget.
Azt, hogy jó és azt, ha nem.
Azt, hogy egyedül vagyok és azt ,ha nem.
Azt, hogy kishitűségem ellenére megint kint vagyok.
Azt, hogy egy picit talán jobb lesz, mint amilyen tegnap volt.

Számtalanszor megélni azt, hogy mennyire gyenge vagyok és mennyire kilátástalan minden edzés és megélni azt, hogy néha jobban megy.
Megfutni azt, amit tegnap nem.
Kibírni azt, amit tegnap nem.
Belátni, azt, ha nem megy.
Fejet hajtani önmagam előtt.
Elfogadni azt, hogy sokszor nem a fej és nem az akarat diktál, hanem a testemnek is vannak korlátai.
Elfogadni saját korlátaimat.

Ezek történnek.
Közben szerencsés esetben fogynak a kilik és a szintek.

De mindig kell egy új epizód!